Az Északi-Bükk fatornyos kis ékszerdobozkája, Mályinka, az őserdőket idéző, vadregényes Csondró-patak völgye, Jókai kedvenc pihenőhelye, az Örvénykő, a pálosok egyik legszebb kolostorának romja Szentléleken, a bükki vaskohászat bölcsője, a lenyűgöző Ómassai-völgy, Lillafüred a kanyargó kisvasúttal, majd végül a királynék legszebb várkastélya, a szinte újra régi fényében pompázó diósgyőri vár. Ezek azok a látnivalók, amelyeket mintegy jutalomjátékként tartogat számunkra a Salgótarjántól Diósgyőrig húzódó Kohász Kéktúra utolsó, negyedik szakasza.
A Bükk-hegység szoknyájának északi, árnyékos ölén megbúvó kicsiny hegyi falu, Mályinka, az a hely, ahova a magamfajta városi ember bármikor szívesen kiköltözne. Sokszor kezdtem vagy fejeztem már be túrát ebben az Árpád-kori gyökerekkel rendelkező kis falucskában, de ezt az egyszerű tényt mindig megállapítom, ahogyan azt is, hogy azért valószínűleg ide születni kell, hogy igazán otthon legyünk benne. Nyugalmat árasztó, tiszta utcácskáit, virágos kertjeit, kristálytiszta levegőjét azonban ezúttal is csupán rövid ideig élvezhettem, mert a Csondró-völgy felé indulva hamarosan beléptem a falu fölé tekintélyt parancsolóan magasodó Bükk hegység végeláthatatlan erdőrengetegébe.
Egy ligetes, erdős domboldalban vezet az ösvény, melyen egy félórás gyaloglással hamarosan elérjük a Csondró-patak őserdőket idéző, vadregényes szurdokvölgyét, melyet nemrég Magyarország egyik legszebb szurdokának választottak.
A Csondró-patak egyike a Bükk hatalmas mészkőtömbjébe mélyen bevágódó vízfolyásoknak, melyek részekre tagolják a hegységet. A patak látványos kis vízlépcsőkön, bájos vízeséseket alkotva tör utat a Látó-kövek alatti Mária-forrástól indulva egészen a Bán völgyéig. A mederben vezető kék kereszt jelzésű turistaút régebben sem volt túlságosan könnyen járható, de a tavaszi hókár következtében bedőlt fák még tovább fokozták az őserdei hangulatot. Vannak olyan részek, ahol emberes, kidőlt fákat kerülgetve csupán csak a patakban gázolva lehet haladni, de más okból is érdemes a lábunk elé figyelni, mert a völgy kedvelt élőhelye a fekete-sárga színekben pompázó foltos szalamandráknak, melyekből többet is láttam. Érdekes kis jószágok, annyi bizonyos.
Lassan haladok, de ebben a különös hangulatú, árnyas, susogós, vízcsobogásos szurdokban nem is igazán szabad sietni, olykor egy-egy pillanatra mintha még az idő is megállna... Aztán meg bennem az ütő, amikor a közelemben egy őzike ugrik fel, és csörtet messzire az erdő mélyére. A Bükkben egyre határozottabban jelen lévő farkasok miatt errefelé mintha tudat alatt is, de érzékenyebben reagálnék az efféle neszekre. Állítólag a falkavezér koromfekete, és akkora, mint egy malamut...
Rövid pihenő és nézelődés után indultam ismét útnak a Bükk-fennsík pereme, a Látó-kövek és a kis kitérővel könnyen felkereshető Örvénykő felé. A Látó-kövek nem véletlenül kapták beszédes nevüket, a kilátás gyönyörű a Lázbérci-tó és a Felvidék felé, tiszta időben némi túlzással akár a Krivánon ugrándozó zergéket is meg lehetne számolni innen. (Volt már szerencsém ilyen csodás látványhoz, a Magas-Tátra hósipkás bérceihez, télidőben.)
A Kis-fennsík nyugati peremén magasodó Örvénykő, más néven Pogányoltár, a szabadságharc bukása után Tardonán bujdosó Jókai kedvenc kirándulóhelye volt, itt írta meg alábbi sorait: „Az Örvény-kő a Bükk hegység legmagasabb pontja. Tardonából nézve havasként kimagasló sziklagerinc, de amelynek tetejébe nagy kerülővel fel lehet jutni. Ez volt rendesen a kóborlásaim végcélja. Fél nap oda, fél nap vissza, délben tüzet rakni targallyból a szikla lonkáján, pirított kenyérrel, szalonnával fejedelmi lakomát csapni, s aztán kiülve a szédületes sziklapárkányára, megküzdeni a lehetetlen (nekem lehetetlen) festői feladattal.” Mit mondjak, tudott élni a nagy magyar mesemondó.
Az Örvény-kő kilátása korlátozott, de talán az itt felállított Jókai-emlékmű miatt nekem hangulatosabb volt ez a 773 méter magas sziklamászó paradicsom, mint a pazar panorámát nyújtó testvére, a Látó-kő. Alig negyedóra és Szentléleken vagyok. A diósgyőri turisták a 30-as években itt, a kolostorromok közvetlen közelében építették fel a Herman Ottóról elnevezett turistaházukat, amely ma panzióként működik. Kellemes hely, egy jó kávéra, üdítőre be is ugrottam, majd a kissé leharcolt állapotban lévő kolostorromokhoz igyekeztem. A mindentől távol, a bükki rengetegben remeték számára épült egykori pálos kolostor falai ma is magasan állnak, de ha nem történik semmi, akkor már nem sokáig. A szándék megvan rá, jelenleg építési terület, de a pénz lehet, hogy nincsen, mert elmondások szerint már kb. 3 éve van ez így.
Ómassa felé az érdekes nevű Jubileumi-forrás érintésével az úgynevezett „Szuszogó-ösvényen” gyorsan ereszkedtem, felfelé ez a meredek emelkedő nem lehet piskóta, valószínűleg innen ered az ösvény elnevezése is. A Garadna-patak nyugati szegletében, hatalmas hegyormok által közrefogott kicsinyke falut, Ómassát a 17. században alapította a környék vaskohászatának atyja, Fazola Henrik. Itt kezdődött a diósgyőri kohászat több mint két évszázados története, akkoriban még német telepesekkel. Jelenleg üdülőfalu, a csend és a nyugalom szigete.
Nem úgy, mint a lillafüredi kisvasút közeli végállomása, Garadna, ahol turisták tömegei zsibongva szállnak le a szerelvényekről. Kisvasútbarátként elégedetten szemlélem a jelenetet, mert mindez azt jelenti, hogy töretlen népszerűségnek örvend még manapság is ez a fajta közlekedési forma a kirándulók körében. Picit könnyítettem a túrán, fellopakodtam az egyik vagonra, majd rövid vonatozást követően az Újmassai Őskohónál szálltam le.
A 30 év felettiek közül biztosan mindenki emlékszik a régi földrajz (környezetismeret) könyvekben fotókon is látható épületre, nekem legalább is sokáig onnan volt csak ismerős. Látványos, erődítményszerű monstrum, ha rászánjuk az időt, a kiállítást vezető úr szívesen elmagyarázza, hogyan is működött, érdemes végighallgatni, a kiállítást pedig megnézni. Az itt látható eredeti színű, öntöttvas Mátyás király portré pedig a Magyar népmesék című rajzfilmsorozatból lehet ismerős éles szeműeknek.
Ezen a szakaszon egymást követik a látnivalók, a Hámori-tó mellett elhaladva hamarosan Lillafüred tornyai tűnnek fel, ahol sokszor jártam már. Ezúttal jobban érdekelt a meglehetősen ritkán nyitva tartó Felsőhámori Kohászati Múzeum, amelyet a Diósgyőri Vasmű egykori igazgatósági épületében alakítottak ki. Sínek, vasútmakettek, öntőformák, vonatkerekek vannak kiállítva, aki egy picit is vonzódik a vashoz és ahhoz, amit abból lehet készíteni, annak feltétlenül meg kell néznie a Kohászati Múzeumot!
Az utolsó 8 km Diósgyőrig egy tarvágáson jókora kaptatóval kezdődött, amely egy ördögszántásos, csodás öregerdőben a Gulicska-tető alatt szintútra fordult. A Diósgyőr és Bükkszentkereszt közt hosszan elnyúló, 600 méteres magasságból lassan ereszkedő út szép, fiatalos vegyeserdőben haladt, melyet egyre több helyen fenyvesek váltottak fel.
A Kohászok Útja a Diósgyőri Acélmű főbejáratánál ér véget hivatalosan, de talán elfogadható, hogy a már régen bezárt „Vasgyár” helyett egy illatos fenyőerdőben leereszkedve a szinte eredeti pompájában tündöklő királynék váránál, a diósgyőri várkastélynál fejeztem be a közel 120 kilométeres, négy túrából álló vándorutamat, a Kohász Kéktúrát, melynek igazán méltó zárása volt a felújított vár megtekintése.
A Szinva-patak völgyében, egy kiemelkedő szikladombra épült diósgyőri vár Nagy Lajos király idejében élte fénykorát, aki az addig jelentéktelen várból francia mintára négy saroktornyos gótikus várkastélyt épített, mely a falakat körülölelő vizesárokkal, négy hatalmas, bevehetetlennek látszó toronnyal, a tornyokat összekötő emeletes lakosztályokkal, valamint a korabeli Közép-Európa legnagyobb lovagtermével az ország legszebb és legpompázatosabb erődítménye volt. A tervek szerint ennek az állapotnak a visszaállítása lesz a felújítások végső célja, ha ez valóban megvalósulna, Diósgyőrre ismét igaz lenne a fenti megállapítás.
Az autentikusan visszaépített falak közt korabeli ruhákban szolgálók, hercegnők, lovagok, sőt udvari bolond is szórakoztatja a nagy számban érkező látogatókat, emlékbe az eredetihez megszólalásig hasonló ezüst pénzérméket is verethetünk.
Fáradtan, de rengeteg élménnyel gazdagodva, az időközben napsütésre váltó időben a várról pár képet készítve búcsúztam el a Kohász Kéktúrától, és indultam el az utolsó pár méterre, a vár parkolójában várakozó autómhoz.
A cikk először 2017 szeptemberében jelent meg.
Kapcsolódó cikkeink:
Medvék nyomában a Kohász Kéktúrán
Túrák a Karancs-Medves-vidéken
