Olyan, mint egy plüssmadár, de nem angry birds. A neve ellenére nem is tagja a cinegefélék családjának. A késő őszi és a téli időszakban igen aktívak, csilingelő hangjuktól hangosak a nádasok.
A barkóscinege (Panurus biarmicus) a timáliafélék egyetlen európai képviselője. Nagy, összefüggő költőterülete Ázsiában a Kaszpi-tengertől Mandzsúriág terjed, Európában viszont csak mozaikos elterjedésű. Magyarországon főként az Alföld nagyobb mocsarainak, halastavainak nádasai biztosítanak számára megfelelő életfeltételeket.
A Körös-Maros Nemzeti Parkon belül a Biharugrai- és a Begécsi-halastavakon élnek a barkóscinegék legnépesebb csapatai. Költőhelyül általában tiszta állományú, esetleg gyékénnyel kevert, avas nádasokat választanak, fészküket a víztől 20-50 cm-es távolságra rakják. A párok tartós kapcsolatban élnek, ami az énekesmadarakra általában nem jellemző. Évenként 2-3 fészekaljat nevelnek fel, a kotlásban mindkét szülő részt vesz. A fiókanevelés időszakában főként rovarokat, pókokat, télen pedig apró gyommagvakat, például nádmagvakat fogyasztanak. Hím példányaik sötét színű, lefelé nyúló, vége felé hegyesedő barkót viselnek, erről kapták a nevüket. A tojóknak nincsen barkójuk.
Kíváncsi természetűek, és mivel nem félnek az embertől, a halastavak gátjain sétálva egészen közelről is megfigyelhetjük 60-80 példányos csapataikat, illetve hallgathatjuk jellegzetes hangjukat.
Érdekes megfigyelés, hogy amikor a madárgyűrűzések alkalmával néhány barkóscinege a hálóba akad, fajtársaik a közelben gyülekeznek, és egészen addig ott maradnak, amíg a befogott példányokat el nem engedik. Ez is azt mutatja, hogy egy rendkívül társas madárfajról van szó. Magyarországon védett faj, természetvédelmi értéke 50 000 forint egyedenként.
Kapcsolódó cikkeink:
Barkóscinege és társai a Dinnyési-fertőn
Ezrével szállnak a darvak Kardoskút felett
Kóbor szirti sas a Dél-Alföldön
