Az univerzum legizgalmasabb rejtélyei – Interjú Kiss László csillagásszal

Turista Magazin: Mi volt az első meghatározó élménye, ami elindította a csillagok felé?

Prof. Dr. Kiss László: Egész pontosan be tudom azonosítani azt az egy, sok képpel teli könyvet, a horgosi családi könyvtárunk kiemelt fontosságú darabját, amit gyerekként 6–7 évesen már lapozgattam. Fred Hoyle angol csillagász Astronomy (Csillagászat) című könyve volt. Ékes szerb-horvát nyelven jelent meg 1974-ben, és egy szót nem értettem belőle, de a képek, a sok látványos fotó megfogott. Holdkráterek, Szaturnusz-gyűrű, galaxisok, mind ámulatba ejtettek. Jugoszláviában születtem, ott nőttem fel, és a horgosi égbolt az 1970-es évek végén, a ’80-as évek elején még szép sötét volt, úgyhogy nyaranta Lacika bámulta a Tejutat kint az ég alatt, és ez a kettő együtt elhintette bennem a vágyat, hogy én ezt saját szemmel szeretném látni. A legelső távcsövemet 10 évesen könyörögtem ki a családomtól, aztán 3-4 évente mindig újabbat, nagyobbat, jobbat és szebbet kértem.

TM: Azért, mert valaki gyerekként érdeklődik a csillagok iránt, és szereti nézni a csillagos eget, még nem biztos, hogy felnőttként csillagásszá válik. Hogy lett a hobbicsillagászból az exobolygók kutatója?

K. L.: A gimnázium végén az a sorsdöntő kérdés várt, hogy merre tendáljak. A szabadkai gimnáziumba jártam fizika szakirányra, és fizikus vagy matematikus akartam lenni. Ám a Magyar Csillagászati Egyesülettel még gimnazistaként találkozva a csillagászat annyira bevonzott magához, hogy amikor a József Attila Tudományegyetem fölvett a fizikus szakára, ott összeismerkedtem szegedi csillagászokkal, akik azt mondták, Laci, gyere hozzánk, dolgozzál egyetemistaként, épp most nyitunk meg egy új csillagvizsgálót. Örömmel vetettem bele magamat először tudományos diákköri hallgatóként a kutatásba, majd doktoranduszként.

Megfigyelő csillagász vagyok, így elmondhatom, hogy az elmúlt 30 évben bármit kutattam, azt, ha nagyon akarom, tényleg a saját szememmel is meg tudom nézni.

TM: Megfigyelő csillagász alatt mit kell pontosan érteni? A laikus érdeklődő azt is gondolhatná, hogy minden csillagász megfigyelő, hiszen megfigyeli az égboltot és jelenségeit?

K. L.: A csillagászat a fizikának az az ága, ami a földi légkörön túli világ fizikai összefüggéseit kutatja. A csillagász alapvetően égitestek, jelenségek megfigyeléséből próbál következtetni a fizikai összefüggésekre, valamint már hipotézisként felállított elméleti jóslatokat próbál tesztelni adatokon keresztül. Az asztrofizikus pedig egyenleteket irkál, és azokból az egyenletekből, az alapfizikai feltevésekből tesz jóslatokat esetleg létező jelenségekre, égitesttípusokra. Én, mint megfigyelő csillagász a túloldalról jövök, olvasom az elmélész szakembereknek a tanulmányait, tudom, hogy a távcsöveimmel, akár a Földről, akár a világűrből mi az, amit adott esetben tesztelni tudok, és amelyik fölkelti az érdeklődésemet, azt megpróbálom ellenőrizni, és így kéz a kézben tud haladni az elmélet és az empirikus vizsgálat.

TM: Mit tart az utóbbi évek legjelentősebb csillagászati megfigyelésének, illetve eredményének?

K. L.: Inkább felfedezést mondanék, mert a csillagászat úgy gondolom, klasszikus felfedező tudomány. Ha az ember arra gondol, mire kaptak Nobel-díjat csillagász kollégák, akkor azokat kell elsősorban felsorolni, mert nyilván azok lehetnek a legnagyobb dolgok. Ha mégis ki kéne emelnem néhányat közülük, akkor az exobolygók (más csillagok körül keringő bolygók – a szerk.), a gyorsulva táguló univerzum, a sötét energia, a forgó galaxisok, a sötét anyag, a kettős fekete lyukak összeadása, a gravitációs hullámok, a szuper nagytömegű fekete lyukak, mind-mind, 30 évvel ezelőtt még a science fiction területéhez tartoztak, ma pedig a kutatás élvonalát jelentik.

TM: Röviden elmondaná, hogy mi ez a rejtélyes sötét energia, és miért fontos? Mit csinál és mi a szerepe?

K. L.: 1997-98 fordulóján három kutatócsoport egymástól függetlenül fedezte fel a robbanó csillagok vizsgálatain keresztül, hogy a világegyetem gyorsuló ütemben tágul, amit szupernóva kozmológiának is hívnak. Három tudós ezért 2011-ben megkapta a fizikai Nobel-díjat.

Valami gyorsítja az univerzumnak a tágulását. Ezt a valamit elnevezték – nem túl szerencsés névvel – sötét energiának, amiről semmit nem tudunk. A hatását látjuk, hogy gyorsítja az univerzum tágulását, de hogy micsoda, abszolút halvány gőzünk nincsen. A másik rejtélyes valami, a sötét anyag, aminek létezését egyre több bizonyíték mutatja. Ez olyasfajta anyag, aminek van tömegvonzása, tehát az nem gyorsítja az univerzum tágulását, hanem például egyben tartja a forgó galaxisokat. Kell, hogy legyen, mert a hatása nélkül szétrepülnének a csillagvárosok. Valójában a sötét anyagról sem tudunk semmit, csak hogy van tömegvonzása. Ha ezt megoldja valaki, az is egy másik Nobel-díj lesz.

TM: Ön szerint a csillagászat – mint tudomány – mire keresi a választ?

K. L.: Röviden: amit nem tudunk. Igazából bármelyik tudomány azt keresi, hogy mi az, amit nem tudunk. Vagy mi az, amit rosszul tudunk. Mi az, amit meg lehet kérdezni. A tudomány fejlődése általában arról szól, hogy kialakul egy világkép, nevezhetjük paradigmának is. Aztán jönnek olyan megfigyelési tények, vagy olyan tapasztalatok, amelyeket az a paradigma nem tud megmagyarázni. Majd jön egy új paradigma egy tudományos forradalom keretében, ami lerombol mindent, amit korábban ismertnek véltünk, és akkor az veszi át az uralmat. A tudománynak és a csillagászatnak is a fejlődése, ha évszázados időtávlatban nézzük, ilyen paradigmaváltásoknak a végtelen sorozatából áll.

A sötét anyag gravitál, de nem látjuk. Sötét energia, nem látjuk, nem tudunk semmit róla, de azt a hatását látjuk, hogy gyorsítja az univerzum tágulását. Tehát vannak dolgok, amelyek nem illeszkednek bele a mostani nagy világértésünkbe, és valószínűleg onnan fognak majd jönni azok a felismerések, amelyek szétrombolják a mostani paradigmát, de ezt még nem látjuk, hogy mikor, ki által és hogyan fog bekövetkezni.

TM: Az Ön intézetében is számos kiemelkedő felfedezés történt az utóbbi években. A magyar csillagászok nemzetközi téren hol helyezkednek el?

K. L.: Jók vagyunk. Sőt, büszkén mondhatom, hogy van olyan terület, ahol a világ legjobbjai között tartanak minket számon. Van nekünk egy obszervatóriumunk Piszkéstetőn, a Mátrában, ahol egy nagy Schmidt-távcsővel Sárneczky Krisztián barátom és kollégám felfedez kisbolygókat, amelyek a Földünknek jönnek.

A 2000-es évektől egyre nagyobb figyelmet fordítok jómagam is a Földünket potenciálisan fenyegető kisbolygók kutatására, a becsapódó kisbolygók fölfedezésének elősegítésére.

TM: Mennyire veszélyesek ezek a becsapódó kisbolygók a földi életre? Elpusztíthatják a bolygónkat?

K. L.: Az elmúlt 8–16 év alatt a közeledő kisbolygók csupán néhány méteres sziklák voltak, amelyek a Föld légkörében lényegében szétrobbantak. Nem attól kell félni, hogy mind becsapódnak, és szétbombáznak egy várost vagy egy országot.

Ilyenkor nagyon fontos, hogyha akár csak három órával előtte is, de tudjuk, hol csapódik be, és leadhassuk a jelzést, hogy drága elnök úr, vagy miniszterelnök úr, most lesz majd egy 100 kilotonnás robbanás az ön fővárosától 500 kilométerre északra. Nem a másik ország dobja az atomot, hanem a természet a kődarabot. Tehát ilyen értelemben ez a típusú aktivitásunk szerintem a társadalmi hasznosságát tekintve is kimagaslik.

TM: Hogyan kell elképzelni a kisbolygóvadászatot? Éjszaka ott ül a távcső előtt a csillagász, és figyeli az égboltot?

K. L.: Minden számítógépen történik, és Sárneczky Krisztián négy éve a kanapéjáról vadássza a kisbolygókat, már több mint 200-at talált Föld mellett elrepülőt, és 3-at, ami becsapódott. Ezt úgy kell elképzelni, hogy lemegy a nap Piszkéstetőn, besötétedik az ég, kinyílik a kupola, lejön a távcső végéről a kupak, ami napközben a porosodástól védi, beizzanak az internetvonalak, mert a helyszínen nem kell senkinek ott lennie valójában. Ez egy 100 százalékban számítógép-monitort bámuló aktivitás, amihez internet kell, és gyakorlatilag semmi más.

TM: Hisz abban, hogy van élet másutt, ha nem is a Naprendszerben, de a világmindenségben? Mit gondol erről?

K. L. Hinni lehet bármiben, de milyen jó lenne tudni, hogy nem mi vagyunk egyedül ebben az univerzumban, és máshol is kialakulhatott az értelmes élet. De a földön kívüli élet alapvetően hitkategória. Itt inkább azt a kérdést érdemes feltenni az embernek, hogy abban hisz-e, hogy a fizika, a kémia és a biológia törvényei mindenütt ugyanúgy működnek. Mert ha az ember ebben hisz, akkor mondhatja, hogy az élet vélhetőleg mindenütt kialakul, ahol számára a feltételek adottak.

A legbiztosabb szituáció akkor lenne, ha holnapután a Kossuth téren leszállnának az ufók, és megszólalnának, hogy békével jöttünk, emberek, szólna az üdvözlet a hangszórókon magyarul, szerbül, horvátul, szlovákul, oroszul, angolul, franciául, kínaiul és spanyolul, meg bármilyen más földi nyelven. Ez azonban ma vad science fiction. Én nem szeretnék abban hinni, hogy nincsen élet az univerzumban, de nem tudom, hogy tuti biztos van, viszont szeretnék hinni benne.

TM: Az embernek megvan az a szokása, hogy antropomorfizál, azaz önmagához hasonlónak képzeli a földön kívüli idegent is. De mi van akkor, ha az idegenek nem olyanok, mint mi?

K. L.: Bocsánat, itt meghúzódik egy gyakori félreértés. Mi, amikor a földön kívüli életről beszélünk, és a földihez hasonló élet jeleit keressük máshol, az nem azért van, mert antropomorfizáljuk a földön kívüli életet, hanem azért, mert a földi életről tudjuk, hogy az hogyan néz ki kívülről.

Ezzel már el is képzeltem, hogy vannak ilyenek. De ezek hogy néznek ki kívülről? Nem tudjuk. A földről, a földi bioszféráról, a földi légkörben a bioszféra által beállított gázkeverék összetételéről tudjuk, hogy ezt az élet hozta létre. Tehát ez az, amit ki tudunk mutatni máshol is. A gondolkodó szikláknak lehet, hogy van valami különleges spektrális jellemzője, vagy valami más, de azt nem tudjuk, hogy micsoda. Tehát, amiről azt se tudjuk, hogyan néz ki, azt keresni se tudjuk. Csupán olyat tudunk keresni, amiről legalább sejtésünk van, miként nézhet ki. Ezért beszélünk mindig földihez hasonló életről, amikor máshol keressük az életnek a jeleit.

TM: Ha lenne lehetősége felmenni a Nemzetközi Űrállomásra, vállalná az űrhajóskiképzést? Mint csillagász, sose szeretett volna kint lenni az űrben?

K. L.: A Nemzetközi Űrállomás valójában sosem izgatott. Hogy repüljek a Föld körül, nyilvánvalóan az is hatalmas élmény, de kevésbé hoz lázba. Megint csak a könyvekre tudok visszautalni, és azok hatására. Gyermekkorom meghatározó olvasmányai voltak a Verne Gyula-regények, azon belül is nagy kedvenceim az Utazás a Holdra és az Utazás a Hold körül című művek. Nagyon sokszor elolvastam őket, és mindmáig megmaradt az az álmom, hogy de jó lenne egy másik égitest felszínén egyszer megállni és szétnézni. Ha lehetne választani, hogy melyikre utazzam, akkor a Holdra mennék el a legszívesebben, de ennek is nullára becsülöm az esélyét. Marad a fantázia szárnyával a repülés.