Az UTMB belső ösvényein

Sosem csináltam még ilyet, de úgy gondolom, hogy az elmúlt 14 év az Ultra-Trail du Mont-Blanc (UTMB) környezetében eltöltött teljesítéseim alapján szerteágazóbb és mélyebb beszámolót tudok majd készíteni a névadó szponzor Columbia felkérésére és az érdeklődők számára. Azaz végül mégiscsak futottam egy picit, a legrövidebb távot, az 56 km-es OCC-t. De csak szigorúan megfigyelőként, nem versenyzői hévvel. Íme, a tapasztalatok, amikben leírok olyan belső információkat is, amit csak az elitfutók, vagy a „bennfentes” rendezők tudnak, az amatőrök meg sosem tudják vagy merik megkérdezni...

 

A Chamonix tűk adnak festői hátteret a versenynek

Megérkezésem gyors és gördülékeny volt, így maradt egy teljes délutánom a szokásos szobafoglalás, sajtós bejelentkezés, rajtszám felvétel ügyvitelére. Ment minden, mint a karikacsapás, ám a rajtszám felvétel rituáléja, ami egy repülőtéri becsekkolás szigorával egyező, illetve az ott nyújtott szolgáltatások igénybevétele (pl. keretes emlékfotó, ilyen volt előtte, milyen lesz utána) miatt hosszú sor tömörült fel a csarnok előtti parkban. Azonban itt nincs idegeskedés, nincs kapkodás.

 

 Türelmes emberek, nyugodt sorok..

 

Mindenki türelmesen várja a sorát. Én sajtókártyámmal külön beengedést nyerek, de lendületem csak az első asztalig tart. Itt hamar közrekapnak, irány a szokásos doppingvizsgálat. Ez minden, bizonyos rangsorpontszám feletti elitfutónak kötelező. Persze picit meglepődök, hiszen most nem futni, hanem tudósítani jöttem, de hát a szabály, az szabály. 2009 óta van ilyen rendszeres vizsgálat, ami a rajt előtti hemoglobin és hematokrit szintmérést jelenti, hozzá esetleges teljes véranalízist, majd a célba érkezés után klasszikus vizeletminta vétel, nemzetközi sí, kerékpáros és atlétikai szabványnak megfelelően. Most sikerült egy elég gyengécske 14.8g/dl-t és 42 %-ot produkálni, ami egy „buszmegállóban álldogáló átlagpolgár“ szintje. Érdekesség, hogy például tavaly hagyták a fránya hema-hemo kezdetű vér cuccozást, helyette a levett nyálmintából kábítószer nyomait kutatták.

 

 Hemoglobinszintem a normál érték alját nyaldossa

 

Ezután jön a felszerelés rovancs, ahol az összes cuccból találomra a nevünkhöz sorsolt tárgyakat kell bemutatni. Dzseki, lámpa, fólia, telefon… Fegyelem van, kérdés nincs, hiszen ezek a szabályok a futókat védik, itt az ő biztonságuk mindennél fontosabb. Csuklóra spéci szalag kerül, hátizsákra is egy fix azonosító, elejét véve egy estleges meggondolatlan csere-berének, bő 20 perc alatt megvagyok.

 

Felszerelésellenőrzés, repterekről ismerős tálcákkal 

 

Irány a szállás, hiszen holnap hajnalban kezdődik az OCC versenyszám résztvevőinek a rajtba transzportálása. Ez egy jól szervezett, félórás turnusokban bontottan történik. Előre meg kell adni, hogy melyik félórában szeretnék utazni a hajnali 4:30, 05:00 és 5:30 óra között. Ez így ok. Rajtszám megmutat, mehetünk is a buszzónába, ahol folyamatosan töltődnek fel az ingyenes tömegközlekedési eszközök. A másfél órás út végén a sportközpontban teával, kávéval és süteménnyel várják a buszokról lekászálódó futókat. Minden szervezett, gördülékeny. A kellő helyen, fontosságának megfelelő darabszámú telepített toalett is található. Egy futónak kora reggel ettől aligha van sürgősebb, lényegesebb elvárása...

 

Beállunk pár magyar harcostárssal a rajtba, de csak valahová az ezres tömeg hátuljára. Nyugi van, nincs tülekedés, lökdösődés. Odakeveredek egy csadorba öltözött hölgy mellé. Hihetetlen, hogy ő is fut, hátán kishátizsák, lábán terepfutócipő. A ruhája szőttes jellegű, ám rövidebb a hagyományosnál. Gondolom ez a terepfutós változata. Rácsodálkozok a világ sokszínűségére, és örömmel tölt el, hogy a terepfutás ecsete ilyet festett elém.
 

 Szokatlanul nagy kilátás

 

Emelkedik a hangulat, az eső erősödik, Vangelis klasszikus 1492-es muzsikája hangosodik, mi pedig adott jelre elrajtolunk. 1200 ember szépen kikocog a faluból, a lelkes közönség éltető méltatása mellett. Hosszú sorokban állnak az út szélén, mindenki vidám szereplője az eseménynek. Mókás, hogy a szakadó esőben tengernyi vidám gyermekkel is pacsizhatunk. Jó hátulról dolgozom, rágom előre magam, miközben sok ismerőssel találkozok. Utolérem Dawa sherpát, aki az első, 2003-as UTMB-t nyerte, és akivel az utána lévő években remek csatákat vívtunk közel egyenlő végeredménnyel. Ő már itt, Genfben él, rendszeresen fut, de már csak rövidebb távokat. Váltunk még pár szót, majd elfutok tőle és boldognak érzem magam, hogy a terepfutás hatalmas nemzetközi családjába tartozok. Ez olyan „én falkám“ érzés...

 

Egy hím és nőstény terepfutó a "falkából" Kép: Montrail/Columbia  

 

Elidőzök pár kilométert a női élmezőnynél is, érdeklődve figyelem a három, legelöl futó hölgyet. Megy a harc, meg a taktika, miközben folyamatosan szakad az eső. A csupa mosoly svéd lány Emelie persze most is mosolyog. Fent 1800 méteren, kiérve a fák védelméből erős szél kerekedik és valahogy olyan érzés fog el, mintha egy akváriumban futnánk. Folyamatos vízrétegen át figyelem az utat a lábam előtt és a környező tájat. Ez utóbbiról aztán a köd miatt lemondok. Lefutunk a völgybe, majd újra fel és megint le. Három, szinte azonos hegyet kell ezeken a részeken megmászni. Egyik esősebb, a másik szelesebb, a harmadik sarasabb. Gyorsan fogy a táv, ide-oda előzgetjük egymás pár jóarc harcostárssal órák, kilométerek óta. Az utolsó emelkedőn ismét utolérem Dawa sherpát, ami csak azért lep meg, mert ő eddig egyszer sem előzött vissza. Hát vannak még meglepetések...

 

Azért csak felérek a Flégére felvonó állomásához majd az utolsó 7 kilométer 900 méteres lejtőjére fordulok. Kacsázok kicsit a kőtömbök között majd kényelmesen bekocogok Chamonixba. A legvégén még „nyulazok“ kicsit a női győztesnek, aztán, mint aki jól végezte dolgát, (mert jól is végeztem) átveszem a célba érkezőknek járó speciális, egyedi mellényt. Irány a hotel, egy forró tus, és mintha mi sem történt volna, irány a sajtószoba.

 

A TDS női abszolút első három helyezettje. Bal szélen kék dzsekiben Wermescher Ildikó

Késő délután jön sajtótájékoztató a tegnapi TDS győztesek bemutatásával, illetve a top futók, esélyesek pódiumra szólításával. Örömmel látom Wermescher Ildikót a legjobb TDS versenyzők között, majd figyelmem a UTMB mezőnyére irányul. Talán soha nem volt ilyen erős és éles a mezőny, mint most. A győztest és a dobogósokat igen nehéz megjósolni. Mindenki a versenyzők arcvonásait, reakcióit figyeli, fotózza, addig én inkább a lábakat szemlélem, fotózom. Viszont azért érezhető a feszültség a futókban, pl. a kétszeres UTMB győztes (OCC-t,TDS-t és CCC-t is nyert) Francois Thevenard senkivel nem pacsizik, nem fog kezet a vetélytársakkal, hanem csak beáll a helyére, karba tett kézzel...

 

A sajtótájékoztató után még hosszan beszélgetünk az esélyekről. Később a szállásomon azon gondolkodom el, hogy bevállaljam e a TGINR partit este, aminek nevét így fordíthatnánk: „Köszönöm Istenem, hogy nem versenyzek” Itt a megtett táv 0 km, a szint 0 méter, hajnalig tart és kvalifikációs party a többi partira. Végül nem mertem bevállalni…

 

A női és a férfi UTMB favoritok

Következő nap még az ITRA jövő évi terepfutó világbajnokság pályabemutatóját (Penyagolosa, Spanyolország) és egy „Quartz” elnevezésű egészségvédő, doppingellenes tájékoztatót hallgatok végig, majd irány a hegy! A CCC-s élmezőny kisérem figyelemmel az utolsó 10-15 kilométeren, beáldozva ezzel az UTMB rajtjának nyomon követését. Igazából a rajtnak a látványa, a hangulata és misztikus erőket ébresztő érzése a zseniális. Sportértékében viszont kevés tartalommal bír, no és mivel hétszer átéltem már, most a CCC végjátékának kedvért, lemondtam róla. Fent tehát a hegyen várom a CCC-s menőket. Jön az amerikai Hayden, fúúúú, és már el is ment... Szép munka, ahogy náluk mondják. Majd örömmel látom, hogy lengyel barátom Marcin, az igenerős mezőnyben a második helyen érkezik, megelőzve például a tavalyi UTMB győztes Pommeret.

 

 Egy vidám CCC futó

 

Gyakorlatilag azt csinálom, hogy terepen bevárok egy versenyzőt, csinálok róla pár fotót előröl, oldalról, hátulról, majd uzsgyi, futok 5-10 méterrel mögötte fél egy kilométernyit, miközben megfigyelem futásukban a stílust, a mozgást, a terep technikát, egyszóval mindent, amiből tanulni lehet. Így tartalmasan és igen gyorsan telik az idő, nem fagyok szét, remekül szórakozok és még edzek is egy kicsit. Mire észbe kapok, már korom sötét van, ezért ledurrantok Chamonixba. Még a cél előtt meglepődök, hogy Ryan Sandes komám mennyire hátul fut éppen. Na, mindegy, ez jó kis nap volt, holnap valami hasonló kellene, irány a hotel, jön az UTMB éjszakai nyomon követése.

 

Az éjszakába fordulva szellemharcosok lepik el a tájat

Közben teljesen elromlik az időjárás, eső, szél, hideg mindenhol. Picit elvesznek az UTMB eredeti útvonalából, ami két apróbb hegy személyében törlésével mutatkozik. A táv így 167 kilométerre és 9500 méternyi szintemelkedésre csökken. No ez, ezen a szinten bolhacsipésnyi csökkenés csupán. Meg sem fogják érezni...

Míg kint tombolnak az elemek, most az egyszer, bár a helyszínen vagyok, meleg ágyikóból követem figyelemmel az eseményeket. A közvetítés parádés. Főbb pontokon élő kamerások. Folyamatos felvételek (nem fagy le). Az online adatsoros közvetítés mutatja, ki hol van, mikorra hova érkezik. Precízen, pontosan, nem lefagyva. Amerikai stílusban, amerikai kommentátorok folyamatosan közvetítik, elemzik, magyarázzák a látottakat, így még a tökamatőr is megért mindent. Mindezt húsz-huszonhat órán keresztül... Ezt követem, figyelem én is, és igen elégedet vagyok vele. Picit néha beleszundítok, de reggel hat körül a sorsdöntő Jim Walmsley megdőlésnél végkép felébredek.

Mivel az élmezőny igen derék módon halad, gyors reggelit engedélyezek magamnak és már készülődök is vissza, fel a hegyre. A terv hasonló, mint tegnap. Fotózok, figyelek, futok, tanulok. Egy új nyomvonalon kapaszkodok fel a Flégeré alá, amit sikeresen elnézek valahol, így az erdő egy váratlanabb, ismeretlen pontján vett ki magából.

 

 Francoise, nagy lépésekkel halad a harmadik győzelme felé

 

Kicsit sietnem kell, hogy le ne maradjak Francois-ról. Azért csak sikerül elkapnom ezt az altatóan mosolygós terepfutó fenomént, aki mellesleg remek bor és pezsgőkészítő szakember is. Jön, lép kettőt és már nem is látom. Olyan, mint egy lassított felvétel, csak közben a táj egy futószalag sebességével halad alatta. Elképesztő hatékony ennek a srácnak minden mozdulata, de jön Kilien is.

 

Ki gondolná erről a srácról, hogy idén kétszer is felfutott a Mount Everestre... 

 

Ő bot nélkül, lépései mind pontosak és egyformák. Szeme tisztára őzike tekintet, ugyanakkor felismerően tudatos. 15 percre van Francois-tól, de tempójuk már jó 40 kilométer óta teljesen stagnáló. A felfeléken a francia picit jobb, a lefeléken a katalán hoz időt. Igazából a teljes távnak csak 20 kilométerén volt gyorsabb Francois, mint Kilian. Ott kidolgozott a gall 8+7 percet, (ez a 7 perc egy frissítőn ketyeget el) ami aztán plusz/mínusz pár perccel meg is maradt a célig. Ugyanezt viszont nem tudta megcsinálni a babaarcú Xavier, aki túl sok helyen, túl sokat veszített, aztán a mentőhadműveletével „csak” a negyedik helyig tudta magát előre repíteni. Látszott is a mérgelődés az arcán, a reakcióin és a mozgásán. A kétszer is padlóra kerülő Jim, végül az ötödik helyen érkezett, ami maga a csoda. Hihetetlen nagynevű és tudású amerikai futók ugyanilyen helyzetből simán  feladták, ám Jim letolta a célig, picit több mint húsz óra alatt, bár az alábbi fotón látható, hogy mennyire kivette a verseny.

 

Jim-agónia

A nyolcadik helyért folyó csatának voltam még a szemlélője, hiszen litván barátom Grinius és az amerikai Zach Miller között száz méter távolság volt csak az utolsó emelkedő tetején. Ment a keménykedés, már amennyire ilyekor lehet. Grinius nyöszörgött, Zach vicsorgott, ölték magukat, egymást rendesen, én meg szurkoltam mindkettőnek. Azért most az egyszer örültem, hogy nem én kínlódok ilyen szituációban a fizikai és szellemi leépülés szélén egyensúlyozva. Végül e két remek futó mögött lerészidőméregettem magam a hegyről. Ez úgy nézet ki, hogy jön Grinius, stopper indít, állok egy helyben és váron Zach-et. Jön Zach, stopper lenyom, leolvasom különbséget, mondom Zach-nak, majd előrefutok Griniusnak és mondom neki is. 20-30-40 másodperc, majd egy perc, egy húsz, aztán két perc. Na ekkor már nekem is kellett szaladni rendesen, hogy utolérjem és hírül adjam a elől futó litvának az infót. Végül Grindius négy perc előnyel végzett a nyolcadik helyen.

 

 Grinius munkában

 

Visszakocogtam pár futót még megnézni, majd gyors tus és kaja, mert a lányok végjátékára is kíváncsi voltam. Ez azonban nem lett annyira izgalmas, hiszen Carolin korai kiállásának köszönhetően, a győzelem Nuria Picas ölébe hullott. No azért nem volt teljesen izgalommentes ez a győzelem, hiszen Nuria előnye a végére mindössze két és fél percre olvadt. Így az erejével láthatóan elkészülő gyalogtempós katalán lány szájából majdnem kiénekelte a sajtot Andrea Hauser, aki a tavalyi hétperces második helyéhez most egy még kisebb különbségű második helyet is hozzátett. Hihetetlenül kicsi különbség ez ekkora távon, és mégis hihetetlenül nyugodtan vette tudomásul ezt Andrea.

 

Jóidő-ablak nyílik a futókra

Másnap az eredményhirdetés a szokásos rendben és leosztásban folydogált, bár most a korcsoportos eredményeket pár órával korábban kihirdették, levezényelték. Persze ez jó valahol, hiszen így nem húzódik el túlságosan időben a fő-eredményhirdetés ünnepsége délután négykor. Ugyanakkor kicsit fakóbb a pódiumos élménye a korcsoportosoknak, hiszen dél körül mindenki ebédel, így alig lézengenek a cél környékén. De azért megvolt a nagy bumm, mindenki boldog, szól a fránya Vangelis Paradicsom meghódítása, én meg azon gondolkodom, hogy a temetésemre berakatom ezt a zenét, mert ha ezt meghallom, tuttira futni kezdek valamerre.

 

Az első helyezett az utolsó célba érkezőnek a kezét emeli magasba...

Összességében egyedülálló az, amit az UTMB elért, kijelölt és képvisel a terepfutásban. Olyan meghatározó, iránymutató eseménysor ez, amire a világ összes terepfutója odafigyel, és valamikor megmérettetik majd általa. A régi családias, bratyizós versenyke, a létszám hihetetlen megemelkedése ellenére még most is emberi és barátságos. Igaz, olykor nagyüzemi érzetű, de ez ilyen létszámnál természetes. Köszönettel tartozunk ezért a Catherinának és Michele-nek, az ultratrail kitalálóinak, a több ezer segítő önkéntesnek, a márkáknak és támogatóknak. Köszönet mindenkinek, aki eljön és valamilyen módon részévé válik ennek az egyhetes terepfutó ünnepségnek. Köszönöm UTMB, amit kaptam tőled az elmúlt 14 évben, köszönöm, hogy jobb, több embert faragtál belőlem. Remélem még találkozunk!