Ha esik, ha fúj, megyünk! Ez volt a mottónk, mielőtt belevágtunk a vasárnapi túranapba, ami az időjárás-előrejelzések szerint csak megpróbáltatásokat tartogatott a természetjárók számára. A jóslatok beigazolódtak, mert a Mátra az ősz minden arcát megmutatta, sőt, kicsit a télit is.
Túratársaimmal vasárnapi programként a Mátrát céloztuk meg, de már reggel az autóban azzal viccelődtünk, hogy a beígért 100 km/h-s széllel érkező hidegfront le fog minket fújni a hegyről. Ennek reggel az autópályán még annyira nem volt előjele, ahogy a túra rajtjára igyekeztünk, de Parádfürdőn már csapkodott az eső.
Ki-ki a maga módján felkészült az útra, majd átvettük a túra szervezőjétől, Imrétől az itinert, és nekiláttunk a 29 km-es távnak, amely a Mátra olyan részeire is elkalauzolt, ahol korábban még sosem jártam. Eső ide, szél oda, jó lesz ez a túra, mondogattuk, de azt nem mondhatnám, hogy mindenki a megfelelő ruházattal indult a meglepetéseket tartogató terepre.
A kidőlt Rákóczi-fa korát 300 évre becsülték
A szürke ég alatt is ragyogó őszi színpompában kanyarodtunk rá a gesztenyefasorral szegélyezett útra, és hagytuk el Parádfürdőt a Rákóczi-fánál. II. Rákóczi Ferencnek igen sok emlékhelye van az országban, többek között itt is. Állítólag 1710-ben ehhez a fához kötötte ki a lovát, amikor átutazóban volt. Sajnos ez az óriássá nőtt kocsányos tölgy már jó ideje csak fekve hirdeti a legendát.
A vadregényes Ilona-völgyben is volt néhány trükkös patakátkelés
Erősödő esőben és szélben baktattunk az aszfalton, várva, hogy elérjük az Ilona-völgyet és kicsivel feljebb a látványos vízesését. Rátérve a zöld forrásjelzésre már puha avarszőnyegen lépdeltünk a hegygerinc irányába, többször is átkelve az Ilona-patakon, amíg el nem értük a többméteres sziklatömbről alázúduló kis zuhatagot.
Magyarország legnagyobb szintkülönbségű természetes zuhataga, az Ilona-völgyi-vízesés, körülbelül 10 méter magasról bukik alá a sziklák közül
Az időjárás viszontagságai miatt a legtöbben meg sem álltak fotózkodni a lenyűgöző vízeséssel, pedig normál körülmények között biztos sokan választották volna a vadregényes hátteret egy túráról készült emlékhez. Az egyre intenzívebb esőben nekem is csak nehezen jött össze egy-két kattintás.
Az eső és a sár nem könnyítette meg a felfelé menetelést
A Fiú Marhádon és a Nyugodalomon keresztül víznek és szélnek kitett, nyílt részeken emelkedtünk a 672 méter magas Markazi-kapuig. Elértük azt a gerincvonulatot, amelyen nemcsak az Országos Kéktúra hullámvasutazik, hanem ezúttal mi is nyolc kilométeren keresztül. Innentől az ősz a pompás színeken túl még több esővel, köddel és erősödő széllel mutatta meg erejét, ami a nem megfelelően öltözött sporttársak némelyikének problémát is okozhatott.
Patakokban folyt a víz a sártól ragadó ösvényeken, és néhol szinte kis kacsaúsztató tavakká duzzadtak a tócsák. A fák törzsén leszaladó csapadék feketére festette a tölgyek és bükkök kérgét, és némelyik lábánál még habot is vert. Ezt a jelenséget erős esőzések idején lehet megfigyelni, és ez az alkalom pont ilyen volt.
A Hármashatárnál a kis esőbeálló nem csak az itt található igazolópecsét miatt telt meg. Útközben a szakadó esőben jóformán frissítésre sem volt mód, így itt - még ha szűkösen is - mindenki kicsomagolhatta magát a poncsója alól. Ekkor szembesültem én is azzal a ténnyel, hogy bár kellőképpen beöltöztem az ítéletidő ellen, ilyen időben akkor sincs 100%-os védelem a nedvesség ellen.
A Hármashatárnál található esőbeálló remek szolgálatot tett a szakadó esőben és a viharos szélben
Sokat nem lehetett tollászkodni a pihenőnél, mert a nyirkosság és a szél percek alatt áthűtötte az embert. Anikó reszketve várta, hogy végre visszacsomagoljam magam a pelerinem alá, és elinduljunk, mert már nagyon fázott, pedig az ekkorra már orkánban lengedező erdő nem kimondottan volt hívogató. Persze csak annak, aki nem szeret ilyen időben túrázni. Meg kell valljam, lehet, furcsán vagyok bekötve, de engem kifejezetten felvillanyoz az ilyen ítéletidő, amikor a természet és az elemek egyszerre tesznek próbára.
Persze ez számomra is csak addig ilyen idilli és romantikus, amíg a felszerelésem és az egészségem megfelelően szolgál. Ha ezek adottak, akkor kabátom menedékéből élvezem a szél zúgását, az eső kopogását és a viharvert táj szépségét, amelyben szinte meditatív állapotban teszem az egyik lábam a másik elé.
A hegygerinc nyílt részein átsüvöltő orkán helyenként akkorát lökött rajtunk, hogy majd felbuktunk. Bár erős volt a szél, és az esőt is az ember szemébe fújta, mégis felkapaszkodtam az Oroszlánvár földsáncának tetejére - amely mellett az utunk is elhaladt -, hogy megpróbáljak pár képet készíteni. Mondanom sem kell, a domb tetején alig tudtam megállni, úgy tolt és lökdösött az orkán, ráadásul pár percre apró jégszemek váltották az esőt, amelyek üvegszilánkként csapódtak az ember arcába.
Igen! Még mindig élveztem a túrát, s talán ekkor volt számomra a legszebb, amikor a tél is beköszöntött egy pillanatra, jelezve, hogy már csak hetek, de lehet, csak napok kérdése, hogy meglátogasson minket. Ilyen körülmények között értünk át a Jagusnál álló vadászházhoz, és ekkor még csak a táv felénél tartottunk.
Tornyos vadászház a Jaguson
A Szederjes-tetőnél már valamelyest csillapodott a vihar, de a korhadt fákat még ekkor is döntögette a szél. Némelyik ágyúdörgésszerű robajjal adta meg magát a mulandóságnak, figyelmeztetve bennünket a veszélyre, amely a természet lenyűgöző szépsége mögött mindig ott rejtőzik valahol.
Sárban, csúszós ösvényeken ereszkedtünk le a Mátra főgerincéről, hogy aztán a kékről a kanyargós sárga útra fordulva vegyük az irányt az egykori recski kényszermunkatábor felé. Ezen a szakaszon már nem esett az eső, sőt a szél is csak fújdogált, és mielőtt a nemzeti emlékhelyhez értünk volna, még a nap is kisütött. A szétszakadt szürke felhőleplen átkacsintó napsugarak újra az elmúlt napok lágy őszi hangulatát hozták vissza, amiről a reggeli órákban még álmodni sem mertünk volna.
Az Anikóval tett kis kitérőnk alkalmával megnéztük a nemzeti emlékpark emlékművét és a rekonstruált barakkot, amelyben az 50-es évek elején teljes titokban tartották fogva és végezték ki a kommunizmus valós vagy vélt ellenségeit.
A recski kényszermunkatábor emlékműve
Recskről sokat hallottam és olvastam is, de most jártam először az egykori tábor területén. Gyalázatos történelméről sokkal többet nem mutat a hely, mint amennyit már korábban olvastam róla, vagy láttam volna filmeken az egykor itt szenvedett túlélőkről, de legalább most én is a helyszínen róhattam le a tiszteletemet az áldozatok emléke előtt.
Napsütésben és a kék égen barátságosan fodrozódó felhők alatt folytattuk az utunkat a már csak nyolc kilométerre lévő célunk felé. A Várbükk irányában pompás kilátásunk nyílt a Kékesre és a Mátra-bércre, amire a nap korábbi részében az időjárás miatt nem nagyon volt módunk. Mondhatni: délutánra már egy másik túrán vettünk részt, amely térben és időben sem hasonlított a délelőttihez.
A végére kisütött a nap is
Fenyvesekben és fiatal tölgyerdőkben követtük a piros jelzést egészen Parádfürdőig, körtúránk kiindulópontjáig. Ekkor már szinte nyoma sem volt a fél napon át tomboló ítéletidőnek, csupán a túra résztvevőinek megviselt ruházata árulkodott arról, milyen vállalkozásban is volt része annak, aki kimerészkedett a természetbe.
Úgy gondolom, ezen a vasárnapon nem csak én élveztem a természetjárást, amely talán a nap első felében tartogatott kihívást, de ezzel csak még emlékezetesebbé tette ezt az egyébként is gyönyörű túrát. Kényelmetlenséget vagy nyűgöt számomra csak a hazaút jelentett, amikor az autópályán elgémberedett lábakkal ültünk a dugóban.
Kapcsolódó cikkeink:
A Mátra gerincének legszebb panorámaútján
Az ország tetejétől a parádi kastélyig szánkáztunk az avaron
