Oroszlány elsősorban a szénbányászatáról ismert - természetesen mi is lépten-nyomon találkoztunk az ipari múlt emlékeivel a Vértes északi kapujában. Azonban az erdő számos más érdekességet is rejt. Várrom, román kori templomrom és csodálatos remeteség éppúgy található itt, mint egykori külfejtések vagy szenet szállító kisvasutak nyomai.
Oroszlányban a vasútállomásról indulunk mintegy 45 kilométeres túránkra - első állomásunk a Bokodi-tó. Elhagyva a láthatóan nem a mai forgalomra méretezett pályaudvart, rögtön szembetűnik, hogy a város központja az 50-60-as évekre jellemző építészeti jegyeket hordozza. A 3-5 szintes lakótelepi épületek között csendes kis parkok töltik ki a teret játszótérrel, padokkal és az obligát szőnyegporolóval; már-már az emberarcú szocializmus képe sejlik fel a szemlélő előtt. A Bokodi-tavat is a hatvanas években hozták létre, s az oroszlányi hőerőmű hűtőtavaként funkcionált egészen a közelmúltig. Amiért érdemes tenni ide egy hat kilométeres kitérőt, az a sajátos hangulatú üdülőtelep: a hétvégi házak cölöpökön állnak, a tóparttól mintegy 15-20 méternyi távolságban.
Különleges összképet nyújt a Bokodi-tó a stégekkel és a kis faházakkal együtt
Elhagyott bányák, várak, templomok
Innen már valóban a Vértes felé indulunk: Oroszlány központját elkerülve Borbálatelepen át érjük el a Bokod felé vezető utat, majd erről balra letérve, pontosan egy kilométert megtéve kell keresni az erdőn át Pusztavámra vezető aszfaltcsíkot. (Táblákkal, jelzésekkel sehol nem találkozunk, így érdemes egy Vértes-térképet vagy legalább egy térképalkalmazással rendelkező okostelefont magunkkal vinni.) Az erdőben kanyargó, hullámzó (de inkább emelkedő), kevesek által használt, így bringázásra tökéletes utat jobbról és balról elhagyott bányatelepek szegélyezik. Az egykori szállítószalag is feltűnik az út felett - aki szeretne még látni belőle valamit, az siessen, mert folyik a rekultiváció az erdőben -, amelyet elhagyva érdemes figyelni, mert a következő lehetőségnél jobbra kell kanyarodni, hogy elérjük a vértesszentkereszti templomromot.
A Márkus-hegy bányájától Oroszlány felé vezető szállítószalag közvetlen közelében, az erdő mélyén találhatók az egykori bencés apátság romjai. Az első templom a 12. század elején épülhetett, amelyet a következő évszázad folyamán bővítettek, és a 15. század legvégén érte el legnagyobb kiterjedését. A romjaiban is lenyűgöző épület a román stílusú építészet egyik legszebb hazai emléke. Jelenleg sajnos omlásveszély miatt nem látogatható (2017 nyarára talán elkészülnek a helyreállítási munkákkal), azonban a legszebb faragványok megtekinthetők a tatai Kuny Domokos Múzeumban, illetve az Esterházy család egykori angolparkjában lévő műromokba beépítve.
A vértesszentkereszti bencés apátság romjai
Visszatérve a pusztavámi úthoz vagy rögtön jobbra kanyarodunk, vagy a túloldalon az erdőbe vezető utat választva megnézhetjük a Gerencsérvár alig látható romjait. A vár inkább csak egy torony lehetett, feladata a Csákvár felé vezető völgytorkolat védelme volt Oroszlánkő (Oroszlány) és Várgesztes várával együtt. Pusztavámhoz közeledve elhaladunk a Márkus-hegyi Bányaüzem bejárata előtt. „Jó szerencsét!” - szól a bányászköszöntés a kapu felett. Azonban a kerítésen túl már csak az egykori vágatokból kimentett gépeket és haszonanyagokat láthatjuk: hazánk utolsó mélyművelésű szénbányája bezárt, már a rekultiváció zajlik.
Egykori vasutak nyomában
Pusztavámon balra kanyarodva folytatjuk utunkat, és hamarosan a Malomerdő Ökoturisztikai Központhoz érünk, amelynek udvaráról egy 7 kilométer hosszú tanösvény indul. Az egyes állomásokon az információs táblák mindegyike más-más témakörrel ismerteti meg a túrázókat, így az erdőben való tájékozódás ismereteivel, a különböző talajok fizikai és kémiai tulajdonságaival, az egykori bányákat érintő tájrendezési (rekultivációs) tevékenységgel, a vizes élőhelyek fontosságával és élővilágával, valamint az erdőfelújítás módszereivel és menetével. Továbbhaladva keresztezzük a Mór-Pusztavám-vasútvonal helyét - pár éve még a vágányok és a sorompók is megvoltak, ma már azonban jobbára csak az egykori oldalrakodó emlékeztet a vasútra.
Pusztavám szélén balra fordulunk az elágazásnál, és az Oroszlányi Gazdasági Vasút nyomvonalával párhuzamosan haladunk a felhagyott szépvízéri külszíni fejtés irányába. A kisvasút rövid életét (és gyors halálát) a szénbányászatnak köszönhette: 1953-ban indult meg a forgalom a vasúton, 1961-től hétvégenként még személyvonatok is közlekedtek a mintegy 10 kilométer hosszúságú pályán, majd 1964-ben az Oroszlányi Szénbányák felmondta a szén- és munkásszállítást, ezzel megpecsételve a vonal sorsát. Ma már csak az erdőben itt-ott fellelhető nyomvonal árulkodik attól, hogy valaha vasút közlekedett errefelé.
Szépvízér külszíni fejtését érdemes közelebbről is megnézni: a bányagödör alján kialakult tóhoz óvatosan le lehet ereszkedni az aszfaltútról. Az útra visszatérve az erdő felé vesszük az irányt, és ismét végtelen nyugalomban lehet részünk. Bár nem vagyunk magasan, itt-ott bükkösök is felbukkannak, de még telepített fenyvesekkel is találkozhatunk. Két útvonalon is elérhetjük következő megállónkat, Majkpusztát: vagy végigtekerünk az erdőgazdasági úton a Környét Csákvárral összekötő útig, és ott balra fordulunk, vagy már az erdőben balra térünk az egyetlen olyan elágazásnál, ahol aszfaltúton tudjuk folytatni a túrát. Előbbi esetében számolni kell a viszonylag nagy forgalommal, utóbbi esetében pedig keresztül kell tekerni Oroszlányon. Ennek az útvonalnak nagy előnye, hogy egészen a város központjáig élvezhetjük a gurulást. Oroszlány főútján érdemes a házfalak homlokzatain megfigyelni az életből vett különböző jeleneteket: a „freskók” egytől egyig szépen fel vannak újítva.
A kamalduli remeteség egyik cellaházának kápolnája Majkpusztán
Bányászok és remeték
Majkpusztán egymástól néhány száz méternyi távolságban két egyedülálló látnivalót találhatunk. Elsőként a majki kamalduli remeteséget látogattuk meg. A kamalduli rend egykor itt élt tagjai némasági fogadalmat tettek, ami alól csak a december 28. és január 2. közötti napok voltak kivételek. A „fehér barátok” (csuhájuk színe után nevezték így őket) kis cellaházaikban éltek, amelyek kiskertjeiben gyógy- és fűszernövényeket, zöldségeket, gyümölcsöket termesztettek A fallal körülvett területen kis utcákat alkotva, az együttes központjában álló templom körül épült ki az ún. clausura területe 17 cellaházzal. Ezek egy része ma nyitott a látogatók előtt, 10 cellaházat pedig szállássá alakítottak, így bárki elvonulhat egy időre a világ zaja elől az egykori remetelakokba. A kamalduli rend tagjaival ma Csehországban, Olaszországban és Lengyelországban találkozhatunk egyébként - utóbbiak életét egy fotókiállítás mutatja be Majkpusztán.
A csend és a nyugalom szigete: majki remeteség
A cellaházak mellett meglátogathatjuk az ún. foresteria gyönyörűen helyreállított épületét is, ahol a közös helyiségek voltak: az étkezésre szolgáló refektórium, a könyvtár, a gyógyszertár, avagy éppen a gazdasági helyiségek, beteg- és vendégszobák. Ezek egy részébe a mai látogató is betekinthet a földszinten, az emeleten található kiállítás pedig a kamalduli rend nemzetközi és magyarországi történetét mutatja be. Magyarországon egykor négy remeteséget alapítottak, ezek közül az utolsó volt a majkpusztai, amely gróf Esterházy Józsefnek köszönhette létrejöttét 1733-ban - megszűnését pedig II. József 1782-es rendeletének, amellyel feloszlatta a szerzetesrendeket. Ezt követően az épületben működött posztómanufaktúra, fungált az Esterházyak vadászkastélyaként és téli lakhelyeként is. 1945-ben a szovjet hadsereg szinte minden mozdíthatót elvitt, a háború után pedig működött tábori kórházként, munkásszállóként, lakóépületként, a Magyar Írónők Köre alkotóházaként és úttörők táborhelyeként. Kész csoda, hogy a hatvanas években megkezdődött a rekonstrukciója, és ma látogatható az országos szinten is kiemelkedő jelentőségű műemlék.
A szépen felújított foresteria épületének ebédlője
A gyönyörű barokk épületegyüttest elhagyva vagy a főúton, vagy a sárgával jelzett turistaúton gurulva érhetjük el az egykori XX. akna helyén létesült bányászati múzeumot. Aki szereti az extrém helyeket és a sci-fiket, valamint vonzódik a gépek és a föld alatti, kissé indusztriális világ iránt, az semmiképp se hagyja ki meglátogatását. Alig egy évtizede még bányaüzemek sora vette körbe Oroszlányt; a múltra emlékeztető létesítmények szépen lassan eltűnnek e tájból, ezért is kap különös jelentőséget a múzeum. A bejáratnál emléktáblák fogadják a látogatót, amelyek a föld alatti munka veszélyeire, valamint a hajdanán életüket vesztett bányászokra emlékeztetnek.
„Jó szerencsét!” - köszönti a látogatókat a bányászok köszöntésével Mike István, a kiállítás vezetője, aki az úgynevezett faléztermet mutatta be elsőként, amellyel a látogató is egyből találkozik. A furcsa nevű helyiségben minden reggel felolvasták a személyre szóló napi feladatokat. Odabent emellett szétnézhetünk a múzeumban kiállított érdekes tárgyak között, beleshetünk egy teheraknába, valamint a lámpakamrába is. Utóbbi helyiségben vették fel felszerelésüket (lámpa, önmentő készülék) a bányászok, továbbá az úgynevezett pléhet (egy számozott kis bádoglemezt) is itt akasztották le a falról - így fel lehetett mérni akár egy pillantással is, ki van lent éppen a bányában. Az épületben kialakított több teremben eredeti állapotában látható az operatív termelésirányításhoz kötődő diszpécserközpont, a bányamesteri és a felügyeleti iroda is.
Az udvaron az oroszlányi szénmedencében használt jövesztőgépeket veheti szemügyre a kíváncsi látogató: az elsőre kissé futurisztikus kinézetű lánctalpas gépekkel szenet pattintottak a kőzetből. Akár a Csillagok háborújából is kikerülhettek volna a furcsa gépek, ahogy maga az egész környezet is egy sci-fi díszletére hajaz. Az udvaron a föld alatti és a külszíni mozdonyokkal és a kötélpályák gépeivel is találkozhatunk.
Az üzem nem olyan rég még működött, 2000 tavaszán zárta be végleg a kapuit. Az itt termelt szénnek is érdekes útja volt: a kitermelt anyagot bunkerekbe vitték, onnan csillébe kerültek egészen a teheraknáig, ahonnan kötélpályán a városban lévő osztályozóig zakatolt.
Majkpusztáról már csak vissza kell gurulni Oroszlány központjába - sajnos a szén egykori útját nem tudjuk követni, marad az aszfaltcsík a szántóföldek között. A városban számos bolt, vendéglő kínálja szolgáltatásait a megfáradt vándornak, s akinek van még ereje, az akár a szlovák tájházat is megtekintheti a túra zárásaként.
A cikk megjelent a Turista Magazin 2016. novemberi számában.
Kapcsolódó cikkeink:
A némaság kolostora Majkpusztán
A Vértes esszenciája egy panoráma-tanösvényben
Várak és romok a Vértesben - 1. rész
Várak és romok a Vértesben - 2. rész
