Bringával a Ráckevei-Duna mentén

Kiindulópontnak Ráckeve kínálja magát, ahol el lehet tölteni egy kis időt a helyi látványosságok felfedezésével. A kisváros inkább falusias hangulatot áraszt, mégis találunk itt egy egyedülálló, működő hajómalmot (rég kihalt mesterségre emlékeztet), illetve egy olyan szerb templomot, amely még akkor is a párját ritkítja, ha messzebbre, egészen a szerb ortodox egyház bölcsőjébe, a Balkánra tekintünk. A messzelátásban egyébként segít a városháza körerkélyes tornya, de ha közelebbre tekintünk, akkor a folyóág bal partján menet közben a nyaralóépületek évtizedeken átívelő evolúcióját is megfigyelhetjük egy-egy kiskertben, amelyhez – természetesen – stég és néha még csónak is tartozik.

Francia hadvezér, szerb pópák

Aki Ráckevére HÉV-vel érkezik, még ma is megérezhet valamit az egykori helyiérdekű vasutak bájából. Igaz, hogy az NDK-ban gyártott zöld-fehér szerelvények villamosított vonalon pendliznek föl-alá egész nap a Közvágóhíd és Ráckeve között, de a pálya minősége, a vonatok sebessége vagy akár az állomások képe semmiképp sem egy fontos és forgalmas szuburbán kapcsolatot idéz. A vonal egyébként 1887-ben előbb Soroksárig, majd öt évvel később Dunaharasztiig épült ki, hogy aztán újabb öt év elteltével, 1897-ben érje el Ráckevét, ezzel bekapcsolva a várost az ország vérkeringésébe – még ha csak egy vicinális vasútüzemmel is.

A HÉV-állomás kis forgalmú vidéki vasútállomásokat idéző épületéből kilépve jobbra fordulva indulunk kellemes utunkra. Rögtön az első kilométereken feltűnik jobb kéz felől a Savoyai-kastély. A barokk stílusú kastély építtetője a francia származású, szolgálatait azonban a német-római császárnak, I. Lipótnak ajánló tehetséges, magát előbb a törökök elleni harcban, majd a Habsburgok szinte minden háborújában kitüntető Savoyai Jenő (Eugène-François de Savoie-Carignan). A kiváló hadvezér a magyar történelemnek is legendás alakja, hiszen ott volt már 1683-ban Bécsnél, amikor a törökök a császárvárost ostromolták, majd 1686-ban Buda visszavívásánál, egy évvel később a nagyharsányi csatában az elsők között törte át az ellenséges vonalakat, és 1697-ben a császári csapatok fővezéreként az ő nevéhez fűződik a törökök felett aratott zentai diadal. Nem csoda hát, hogy több birtokot is kapott Magyarországon: a Csepel-szigetet és Promontort (ma: Budafok). Az 1702-re elkészült kastély Savoyai halálát követően a koronára szállt örökösök hiányában, állapota pedig egyre romlott, raktárnak és magtárnak is használták egyes időszakokban. Az 1970-es években felújították az épületet, szálloda üzemelt benne, jelenleg azonban zárva van, nem látogatható.

Következő megállónk a szerb templom, amelyet vétek lenne kihagyni. Messziről látszik kék színű, barokk tornya, majd a kis kapun a templomkerten belülre kerülve feltárul az épület teljes valójában. Hamar kiderül, hogy a torony magában áll, még csak hozzá sincs tapasztva a középkori épülethez, amely teljesen körbejárható, megcsodálható kívül-belül. Eredetileg már a 12. században állhatott itt egy templom, majd a szerbek érkezése után (amire később még kitérünk) nem sokkal már szükségük volt egy saját templomra.

A Keresztelő Szent János-kápolna kapuján át juthatunk be a lélegzetelállító gótikus térbe, ahol a falak padlótól a plafonig bibliai történeteket mesélnek, szenteket jelenítenek meg, de a hátsó kapunál a pokol igen részletes ábrázolását is hosszan lehetne elemezni. Szerbiai, montenegrói ortodox templomokéval vetekszik a ráckevei istenháza belső tere és épülete.

És hogy miként kerültek ide a szerbek? A középkori balkáni török terjeszkedés elől menekültek a Csepel-szigetre. Amikor 1439-ben az oszmán csapatok elfoglalták Szendrőt, illetve kétszer is kifosztották Kevevárát (Kovint), a túlélők északra indultak abban reménykedve, hogy maguk mögött hagyják az Anatólia felől érkező veszedelmet. 1440-ben I. Ulászló adományozott nekik birtokot és egy késő gótikus templomot a Csepel-szigeten, ekkortól datáljuk a Csepel-szigeten Ráckeve (korábban Kiskevi, illetve Kevi) létezését az Istenszülő elszenderedésének szentelt templomával. A szerbeknek egyébként nem volt szerencséjük a törökök tekintetében, hiszen egy évszázaddal később megjelentek itt is, hogy aztán 150 évig maradjanak. Mindenesetre ma is él hat szerb család a településen, amelyek tagjai minden vasárnap részt vesznek a hosszú templomi liturgián.

A szerb templom felől a református templom mellett közelítjük meg a Ráckevei (Soroksári)-Dunát, amelyet a továbbiakban RSD-ként említünk majd az egyszerűség kedvéért. A református templomot 1913-ban emelték neogótikus stílusban, tömegében és részletformáiban a tiszakécskei istenháza tökéletes mása. A Duna-partra érve észak felé fordulunk, hogy egy vízen ringatózó hajómalmot látogassunk meg. Az egyedülálló ipari műemlék csúnya mai szóval replikának mondható: a Gyurcsik-féle 12-es sorszámú hajómalom hű rekonstrukciója 2010 óta várja a látogatókat, emléket állítva annak a több mint ötven hajómalomnak, amelyek a 19. században működtek itt. A malmok sorsát az RSD szabályozása pecsételte meg (minden tavasszal ki kellett vontatni a Nagy-Dunára a szerkezeteket, majd ősszel vissza), bár a teljes hanyatlás az I. világháború utáni időszakra tehető. A malomról egyáltalán nem megállapítható laikusként, hogy újjáépített szerkezet – hengerszéke ráadásul (több más alkatrésszel egyetemben) eredeti, és vasárnaponként (vagy nagyobb csoportok előzetes bejelentkezése esetén) még őrölnek is benne a látogatók legnagyobb örömére. Igaz, a lapátkerekeket nem a víz hajtja, hanem egy IFA motor, örök második sebességben, de ez az élményből mit sem von le.

Nyaralóevolúció az RSD partján

A fő látványosságok megtekintése után irány az Árpád híd és a bal part: az egykori vámház mellett elhaladva kapaszkodunk fel az 1897-ben felavatott átkelőre. A csinos kis szerkezetről (amelyet 1944-ben felrobbantottak a visszavonuló magyar csapatok; öt évvel később épült újjá) jobbra letérve egy szabadstrand mellett gurulunk el, majd az út bal oldalán a házak helyét szántóföldek veszik át, a távolban pedig egy kecses hidroglóbusz tűnik fel. Egy jobb-bal kanyarkombinációt követően a kis forgalmú, egy darabig még kiváló minőségű aszfaltcsík ráfordul a Duna partjára, és elkezdődik az élménybringázás.

Annyi stég talán a Balatonon sincs, mint amennyit Tassig látni fogunk – és szerencsére a tulajdonosok nem kerítik le általában a le-, illetve kijáratot a kis alkalmatosságokra, így talán nem is haragszanak meg, ha az ember enged a csábításnak, és ki-kiül kicsit elmélkedni a folyóág partjára. Nem minden stéghez tartozik nyaraló, viszont minden nyaralóhoz tartozik stég. Legalábbis ez a benyomás alakul ki az emberben a part menti (egyre rosszabb minőségű) úton haladva. A nyaralókat alaposabban megfigyelve pedig az ilyen típusú építmények elmúlt 50-60 évben bekövetkezett evolúciójának lehetünk csendes szemlélői. A nyaralók közé ráadásul helyenként büfék, esetenként kisvendéglők ékelődnek, nehéz is ellenállni a nyári melegben a hűs kisfröccs csábításának. (Lehet, hogy megéri oda-vissza három órát zötyögni a HÉV-en?)

Zsilipelés az 1586. folyamkilométernél

Az RSD-t délről lezáró Tassi-zsilip a Duna 1586. folyamkilométer-szelvényének vonalában fekszik, és a Duna-ág szabályozásának utolsó lépéseként épült meg 1926–28-ban. Az első lépés ebben a sorban a Ráckevei-Duna lezárása volt 1885-ben egy zárógáttal, miután a főág szabályozása megtörtént. Erre elsősorban azért volt szükség, mert a Gellért-hegy alatt majd egy kilométeresre terebélyesedő folyam jelentős árvízveszélyt jelentett Pest-Buda (majd Budapest) és téréségére nézve – a szabályozást is az 1838-as árvíz után kezdték el tervezni, majd egy 1870-es törvény alapján kezdődhettek meg a tényleges munkák.

Az RSD lezárását követően (amely egyébként nem a felső torkolatnál, hanem a mai Gubacsi híd térségében történt) azonban elkezdett csökkenni a vízszint, ami együtt járt a feliszapolódással, illetve a hajózhatóság megszűnésével. Ezen segített a Kvassay-zsilip megépítése (előbb a hajózsilip, majd a vízbeeresztő műtárgy készült el) a felső, illetve a Tassi-zsilip építése az alsó torkolat közelében. Az 1956-os jeges árvíz tönkretette a vízleeresztő zsilipet és erőművet Tassnál, amelyet azóta sem állítottak helyre, így ma a hajózsilip felett átkelve lehet visszatérni a Csepel-szigetre a túránkon.

A „vízügyi kitérőt” követően északnak indulunk a gáton, amelynek part felőli oldala egy több kilométeren át húzódó kempingre emlékeztet: lakókocsik állnak számozott helyeken a vízparton, szépen sorban. A Makádi Ezüstpart valójában egy horgászparadicsom, a 136 számozott helyre elsősorban a pecásokat várja a helyi horgászegyesület, de azért egy szabadstrand is elfért szerencsére a 3,5 kilométer hosszú partszakasz északi végében. A szabadstranddal együtt a partot is magunk mögött hagyjuk egy időre a gát vonalát követve, és az aszfaltúton betérünk Makádra. A Csepel-sziget legdélebbi településén áthaladva továbbra is észak felé tartunk a néhol érthetetlen kanyarokkal tűzdelt, kis forgalmú, jó minőségű úton. Szigetbecsén egy kis téren egy életfa áll két valódi fa között: az ezredforduló óta született gyerekek mindegyikéről névvel és születési dátummal egy színes kis korong emlékezik meg. Évente egyszer, az anyák napi ünnepség keretein belül helyezik fel a szülők bevonásával az előző évben született gyermekek emblémáit.

Ráckevére visszaérve szinte már nincs is más dolgunk, mint végiggurulni a városon, azonban egy látnivalót – szándékosan – a túra végére hagytunk. A városháza tornyába érdemes felkapaszkodni, mert a tűztorony körerkélyéről gyakorlatilag a teljes túraútvonalunk belátható. Tiszta időben ráadásul tökéletesen kirajzolódnak a Budai-hegyek, Százhalombatta és Ercsi tornyai és akár a Velencei-hegység is. Nincs más hátra, mint enni egy jót egy helyi vendéglőben hazaindulás előtt.

A cikk a Turista Magazin 2020. szeptemberi számában jelent meg.