Egzotikus küllemével a hazai madárvilág egyik legjellegzetesebb képviselője. A búbosbankák nem csak külsőségekben térnek el az átlagtól, tojásaik és fiókáik védelmére is sajátos módszereik vannak.
Feltűnő külseje után nem meglepő, hogy legközelebbi rokonai a trópusi Afrikában élnek. Tollbóbitáját gyakran mozgatja, és általában izgalmi állapotában mereszti fel. Költési időszakban gyakran hallatja más madárral össze nem téveszthető, huppogó hangját. Tudományos latin nevét, Upupa epops, is jellegzetes „up-up-up” hangja után kapta.
Kizárólag állati eredetű táplálékát a talajon járkálva keresi. Vékony, hajlott csőrével nem csak a felszínen, de a talaj felső rétegében is kutat. Étlapján főleg bogarak, hernyók szerepelnek, de nagy kedvence a lótücsök, és a cserebogár-rajzás idején is nagy lakomákat csap. Olykor kisebb gyíkokat, békákat is elkap. Mivel rövid nyelve van, így azzal nem tudja irányba állítani a zsákmányát, ezért többször feldobja azt a levegőbe, míg be nem áll a megfelelő pozícióba.
Táplálék keresés a fűben és a talaj felső rétegében
A fajjal leginkább öreg gyümölcsösökben, ligetes tájakon, öreg fákkal szomszédos legelőkön, de falusi kertekben is találkozhatunk. Az öreg fák azért fontosak számára, mert természetes fészkelőhelyeit az ezekben található odúk jelentik. Az öreg fák fogyatkozása miatt azonban találékonyságára és alkalmazkodóképességére is szüksége van, így ma már a legkülönbözőbb odúszerű fészkelőhelyeket belakja. Épp úgy megfelel számára egy romos épületben található üreg, egy kőrakás, egy beton kútgyűrű, egy üres méhkaptár, egy kint felejtett vaskályha vagy épp egy használaton kívüli motor tankja.
A fészekrakással nem nagyon bíbelődik, némi növényi törmeléket vagy megszáradt trágyát hord csak be, leginkább azért, hogy ne guruljanak szét a tojások.
Valamennyi madár közt a banka leginkább az, a mely fészkét rutítja, a melynek fiai piszokból és szennyből kelnek; ezért az anyamadár éppen úgy, mint fia is nagyon rossz szagú. Ezért az a büdös jelzője
– így jellemezte Herman Ottó a búbosbankát.
A szagok egyik forrását a fiókák ürüléke jelenti, ami elvétett célzás esetén nem az odú röpnyílásán repül ki, hanem az odú belső falán landol, aminek köszönhetően odabent egyre büdösebb lesz. A tojó és a fiókák fartőmirigye ráadásul egy meglehetősen szagos váladékot is termel, ennek a kéretlen látogatók elijesztésében is nagy szerepe van. Népi neveinek többsége is erre a jellemzőre utal, mint a büdös banka, büdös dod, ganajmadár, fostos bugybóka.
A tojó farktőmirigyének barnás váladékát már a fiókák kikelése előtt is használja, ezzel kenegeti be a tojásokat. Néhány évvel ezelőtt a kutatók rájöttek, hogy a váladékban található Enterococcus baktériumok hozzájárulnak a költés sikerességéhez. Az általuk termelt antibiotikumok ugyanis védelmet nyújtanak a káros baktériumok ellen. A búbosbanka tojásának mikroszkopikus felvételei azt is elárulták, hogy tojáshéjon más madaraktól eltérően apró kis mélyedések vannak, amelyek segítenek abban, hogy megtartsák a tojó által rákent váladékot.
Az első fészekalj május végén, június elején repül ki, ezután gyakori, hogy másodköltésbe is belekezd. Ha véget ér a költés, már gyakran július végén útnak indul, de augusztus végére az állomány nagy része elvonul Afrika Szaharától délre található trópusi telelőterületekre.
Ha valaki szeretne búbosbankát látni a falusi vagy kertvárosi kertjében, D-típusú mesterséges odúval érdemes próbálkozni, de akár már egy téglarakás is hívogató költőhely lehet számára.
A cikk először 2020 májusában jelent meg.
