Talán nem kockáztatok nagyot, ha kijelentem, hogy a bujáki várnál kevés vadregényesebb helyszín létezik Magyarországon. Ha egy könnyed kirándulást tervezel akár egy húsvéti Hollókő-látogatással egybefűzve, és ha kíváncsi vagy, milyen az, amikor a romokból fák nőnek ki, úgy törnek az ég felé, akkor itt jó helyen jársz.
Ez is csak egy átlagos várromtúrának indult, mint a többi: például a döbröntei kiruccanás, amikor a szél kifújta belőlünk a lelket, miközben a falmaradványokat csodáltuk, vagy Drégely várának meglátogatása, ahol akár egy álló napon keresztül tudtunk volna gyönyörködni a panorámában. A bujáki kirándulás élményét nem igazán tudnám máshoz hasonlítani, mégpedig azért, mert maga a helyszín is kivételes.
Egyfelől persze elszomorító, hogy a romokkal senki sem törődik, így valószínűleg lassacskán az enyészeté lesznek, másfelől viszont elképesztő látvány ez az átalakulás, ahogy a növények összeolvadnak az ember alkotta falak utolsó maradványaival.
A Cserhát legnagyobb településén
A Nógrád megyei Buják nagyjából 2200 lelket számláló községe a Központi-Cserhát legnagyobb települése , annak déli részén fekszik. A régészek megállapították, hogy a terület a késői bronzkortól lakott volt, és honfoglalás kori leletek is előkerültek innen. A bujáki sokszoknyás népviseletről biztosan hallottál már; 2014 szeptemberében Nógrádikum díjat kapott, és egyházi ünnepek vagy kulturális rendezvények alkalmával ma is magukra öltik a helyiek.
Amikor megtettük az első lépéseket a felhagyott homokbányától induló kis körtúránkon, még nem sejtettük, micsoda vad mesevilág vár ránk odafent. Mivel csak egy rövid, alig több mint 5 kilométeres kirándulást terveztünk, ráérősen vettük szemügyre a környéket. Többek között a homokkőben kialakult üreget, amely nagyon mutatós – legalábbis távolról. Közelről már nem annyira. A Pappenheim-barlangban a tudományosan „keresztrétegzett partközeli kavicsként és szarmata durva homokként” leírt törmelék manapság inkább alom: a belső tér jókora közösségi vécéként funkcionál, legalábbis az eldobált papír zsebkendők tanúsága szerint, ezért itt már nem annyira érdemes fosszilis cápafogak után kutatni (pedig vannak).
A vidáman csörgedező Bujáki-patak nyomát követve néhány lépés után egy szintén felhagyott andezitbánya nyomait fedezhetjük fel. A víz mellett mohos sziklák terpeszkednek, tavaszi virágok sokasága, gólyahír, fehér és lila odvas keltikék integetnek, madárzsivaj hallatszik, béke és nyugalom honol. Hiába van szombat délelőtt, egy lélek sem jár errefelé. Egy cseppet sem bánjuk. Így legalább van alkalmunk megfigyelni az erdőben szökdécselő őzet – és megszámolni vagy hatezer lustán sütkérező gyíkot.
A településtől északra járunk, jelzetlen úton, eleinte aszfalton, majd a fák közötti ösvényen. Nem kell sokat menni a várig (talán még 2 kilométert sem), és csak az út vége kaptatós egy picit, odafent pedig feltárul a feledésbe merült csodavilág.
Csipkerózsika álma
Ha az értelmező kéziszótárban illusztrálni kellene valamivel a „vadregényes” kifejezést, arra a bujáki várrom lenne a tökéletes választás. Jókora területen, több szinten fedezhetjük fel a 314 méter magasan, szétszórtan elhelyezkedő falmaradványokat, amelyek néhol már-már omlásveszéllyel fenyegetnek, máshol pedig fák vagy kúszónövények tartják egyben őket.
Az emlékeim között felrémlik, hogy a Csipkerózsika című mesét ábrázolta így valamelyik feldolgozás: miközben a királylány végigdurmol vagy száz évet, a vár falai lassan lepusztulnak körülötte, és növények indái kacskaringózzák körbe a megmaradt falakat.
Pontosan ilyen a bujáki vár is. Az elvadult vegetáció mindent elborít, így nyáron nagy valószínűséggel még nagyobb kihívás körbenézni a terepen, de mindenképpen megéri. Itt már összefutottunk néhány emberrel, ennek ellenére nem mondanám populáris kirándulóhelynek a romot. Letelepedtünk oda, ahonnan szerintünk a legszebb panoráma nyílt a vidékre, és komótosan megebédeltünk.
Ami a vár történetét illeti, a mintegy 800 éves építmény számtalan fontos eseménynek volt szemtanúja. Azt nem tudni pontosan, mikor emelték, de az biztos, hogy öregtornya 1303-ban már állt. Birtokosait és az érte folyó harcokat a végtelenségig sorolhatnánk: volt Csák Mátéé, Luxemburgi Zsigmond második feleségéé, Borbála királynéé, majd a Báthoryaké. 1551-ben épült meg a rondellája, és Báthory András meg is erősítette, hiszen tudta, érkezni fog a török. Sajnos nem volt túl ügyes: egy évre rá Ali budai pasa serege egykettőre elfoglalta a várat, mivel – legalábbis ezt rebesgetik – az épület őrségének egy része fogta magát az éjszaka közepén, majd egyszerűen lelépett. 1593-ban Báthory István visszafoglalta a várat, 1605-ben Bocskai István csapatai megszállták, majd egy év múlva a királyhoz került. A törököket sajnos nem úszta meg, 1663-ban újra elfoglalták. Ezután több török–magyar harcnak volt szemtanúja a vár, végül Martuzán aga, a hatvani parancsnok puskaporral felrobbantatta. Azóta folyamatosan csak pusztul.
Egy enyhén hátborzongató legenda is kapcsolódik hozzá. A mendemonda szerint karácsony előestéjén erre járt egy rőzsét gyűjtő asszony a kisgyerekével. Mivel rájuk esteledett, a romok között húzták meg magukat. Éjfélkor megszólalt a harang, és egyszerre feltárult egy addig láthatatlan vasajtó. Egy pincébe vezetett, ahol kincsek és drágakövek kellették magukat. A gyerek játszani kezdett velük, az asszony pedig elkezdte kihordani azokat, ki-be szaladgálva. Egyszer csak azonban már nem tudott visszamenni, az ajtó eltűnt, és a gyerek bent ragadt. A nő szomorúságában újra és újra visszatért, de sehogy sem bukkant rá újból a pincére. Egy évvel később, szentestén megint itt járt, és elhatározta, hogy meghal a romok között. Amikor megszólalt az éjféli misére hívó harang, ismét feltárult az ajtó, és ott volt a kisgyerek, pont ugyanúgy, ahogyan egy évvel azelőtt otthagyta. Az asszonyt már a legkevésbé sem érdekelték a kincsek, csak a gyerekéért rohant be.
Ahol a falu remetéje élt
A kirándulást ismét jelzetlen úton folytattuk Buják egyik leglátványosabb helyszíne, a kálvária felé, ahol egy kis méretű, fehér kápolna és egy remetelak magasodik a falu fölé. Aki kicsit hosszabb túrára vágyik, annak javasoljuk előbb a Sas-bércen álló kilátó felkeresését. Mi ezt most azért hagytuk ki, mert április első felében jártunk erre, amikor az épület még zárva volt, a Facebook-oldaluk szerint legjobb esetben is csak május elején nyitnak. A kilátót egyébként néhány éve újították fel, és nagyon mutatós lett.
Hiányérzetünk azonban így sem volt: a közel 300 méteres Kálvária-hegyről ugyanis fantasztikus kilátás nyílt a kedves kis falura, így itt is jócskán elidőztünk. Már csak azért is, mert összefutottunk egy csapatnyi jókedvű nyugdíjassal , akik valószínűleg már régen megkaphatták a Covid-oltásuk második adagját is, mert egyáltalán nem tűnt úgy, hogy bármiben korlátozva éreznék magukat. Megvártuk, amíg a nézelődés és a fotózgatás végére érnek, aztán mi is körbejártunk, és elővettük a fényképezőgépet.
A kálvária keletkezésének ideje a váréhoz hasonlóan a feledés homályába vész. 1790-ben már biztosan állt három darab, fából faragott kereszt a dombon, amelyeket aztán ledöntött a vihar. Helyükbe kőkeresztek és szobrok kerültek, ezeket szintén az erős szél rongálta meg 1801-ben. A bujákiak ezután sem adták fel: újjáépítették a kálváriát, ráadásul 1802-ben egy barokk kápolnát is emeltek mellé, aprócska remetelakkal kiegészítve.
Ide költözött be a falu legszegényebb embere, aki vigyázott az értékes oltárképekre és a kápolna egyéb berendezéseire, gondozta azokat, harangozott, illetve ő fújtatta az orgonát a miséken. Cserébe a falu népe eltartotta őt.
Ebben az időben folyamodott a kápolna és a kálvária búcsúkiváltságért, amelyet meg is kaptak.
Sajnos a vihar ezt követően sem kímélte a helyet, 1859-ben ismét megrongálódtak az épületek az időjárásnak köszönhetően. 1890-ben került sor újabb felújításra. Ekkor készültek el a ma is látható keresztek, és ez alkalommal betonozták le a kálvária talaját. 1944-ben a visszavonulási harcok alatt károkat szenvedett az épületegyüttes. 1961-ben majdnem beszakadtak a kápolna boltívei, ezért hamarosan megkezdték a felújítást a hívek adományaiból.
A plébánost felszólították a tanácsházán, hogy állíttassa le a munkát, a munkásokat pedig állítólag a párttitkár és a téeszelnök lepte meg, azok mégis folytatták az építkezést.
A rendszerváltás után a hely a vandalizmus áldozatává vált, majd ismét felújították. 2012-ben kifestették és helyrepofozták a műemlékeket, 2014-ben pedig éjszakai megvilágítást kaptak, és ekkor került ide adományokból a csilivili új stációkép-sorozat. A messziről világító, fehérre meszelt épületek rendkívül látványosak: az biztos, hogy aki szereti megörökíteni az élményeit, az kimeríthetetlen kincsesbányára bukkan a Buják fölé magasodó dombon.
A cikk a Turista Magazin 2021. májusi számában jelent meg.
