Bűvös kockák a Bakony kapujában: séta Ajkán

Akár a 8-as főúton, akár vasúton érkezik az ember a Bakonyon túlra, ha meglátja az „Ajka” táblát, már bizonyára csak az út kisebbik fele van hátra. Aki leszáll, vagy átszáll, innen kiindulva várja sok egyéb mellett a Kab-hegy különleges bazaltkarszttal borított fennsíkja, az Úrkúti-őskarszt több millió éves időablaka, Magyarpolány egyedülálló faluképe, kicsit távolabb pedig a Somló mesebeli szőlői, vagy a kéktúra dimbes-dombos városlődi szakasza, a 383 méteres Üveg-hegyen is túl.

Ajka város első ránézésre az előbb körülírt világ tökéletes ellentéte: behatárolt távolságok és az időtlen látványosságok helyett csupa huszadik századi alkotás, amelyek nagy része ráadásul az építészet manapság talán legvitatottabb időszakában, az 1950-es, 70-es években épült. Aki számára mindez nem hangzik túl ígéretesnek, ne tegyen kitérőt a Kádár-kor különleges templomainak világába sem, magazinunk História rovatában ellenben biztosan talál szebbnél szebb példákat a távolabbi múlt épületeire, kívül-belül bemutatva.

A város száz éve még nem is létezett: a kevés meglévő helyszín egyike volt az 1878 óta létező üveggyár és a mellette vezető Székesfehérvár–Szombathely-vasútvonal, valamint öt környékbeli falu, amelyek nyomai ma csak az utcaszerkezet és a házak kora alapján lelhetők fel. A környék fejlődése bő száz éve gyorsult fel, párhuzamosan a környékbeli szén- és mangánbányák fellendülésével.

Az itteni bányanyitás éppen arra az időszakra esett, amikor Alfred Wilm húsz évvel korábbi találmánya, a dúralumínium a hadititkok árnyékából kilépve világhódító útjára indult. A 4 százalék rezet, 1 százalék magnéziumot, mangánt és szilíciumot tartalmazó ötvözet az elemi alumíniumot egy addig soha nem látott mértékben könnyű, erős és korrózióálló „szuperanyaggá” tette. Erre alapozva minden addiginál nagyobb és gyorsabb repülőgépek, könnyebb hajók, hatékonyabb teherautók épülhettek – a közelgő második világháború legfontosabb kellékei, melyekre bőséges kereslet volt ekkoriban. A dúralumínium értéke az 1940-es évekre az aranyéval vetekedett, a kereslet pedig többszörösen meghaladta az ipari kapacitásokat. Az ezzel járó kompromisszumok különleges példája a háború egyik legnagyobb példányszámban épült brit repülőgépe, a De Havilland Mosquito, amely vázszerkezete, más lehetőség híján, fából épült. A bányára alapozva rövidesen megépült az alumíniumgyár és az erőmű, a fejlődés pedig töretlenül folytatódott az 1950-es években is.

Ekkorra az ország számos szakembere dolgozott a korra jellemző, tervezett városszerkezet kialakításán. A munka csúcspontja Ajka várossá nyilvánítása volt 1959-ben. Az első lakótelepek is megépültek, a mai Móra Ferenc utca mentén. Az itteni összkép a mai „utca embere” számára is harmonikus látvány, pedig itt nem mást, mint a valódi „szocreál”, azaz szocialista realizmus egyetlen ajkai képviselőit látjuk.

Ez a manapság még mindig negatív kicsengésű megnevezést a legtöbben tévesen használják arra az időszakra, amely az 1960-as években jelent meg, benne a klasszikus „kockaházakkal”, burkolatlan betonfelületekkel és a rárakott díszek nélkül, kizárólag a tömegformálással, arányokkal, felületekkel operáló megoldásokkal.

Ez az időszak valójában már a későmodern korszaka, és egyik legjelesebb itteni képviselője az 1983-ban épült Szabadság téri sávház. Talán a demonstráció szándéka, talán a véletlen műve, hogy ez az épület éppen az 1933-ban épült historizáló, neobarokk Jézus szíve templom mellé épült: első ránézésre szinte megdöbbentő, hogy a két épület között mindössze 50 év telt el, hiszen szó szerint „ég és föld” a különbség köztük.

A sávházzal együtt készültek az új, modern városközpont tervei is, főszerepben a városházával, a mozi és a művelódési ház épületeivel, de jól menő iparvároshoz méltóan nem maradhatott el az áruház sem, amelyből mindjárt kettő is épült. Ez a központi tér egyike azoknak a modern városközpontoknak, amelyek maradéktalanul ellátják a funkciójukat a 21. században is: egy átlagos hétköznap délután is jelentős itt a forgalom, üres üzlethelyiséget, vagy „eladó” táblát pedig alig találni. A fagylalt viszont mesteri, érdemes megkóstolni.

1971-re a város a járási székhely szerepét is átvette a szomszédos Devecsertől; megépült a kórház és a bíróság is. A legnagyobb nyomot persze itt is a korszakra jellemző súlyos lakáshiány, és az erre adott gyors válasz, a panelházak építése hagyta. A város lakossága húsz év alatt a duplájára, közel harmincezerre nőtt.

A városi lakótelepek, néhány kivételtől, például Paks központjától eltekintve, itt sem képviselnek különösebb városképi értéket, és ezzel a korszak építészetét érő kritikák fókuszában állnak. Mindez egyrészt abszolút jogos, azonban érdemes szem előtt tartani a mérleg másik oldalát is, amelyet kívülről, 2020-ból nehezebb észrevenni: ezek a városrészek az ország történetének egyik legsúlyosabb lakhatási válságát enyhítették, és az ide költöző családok jelentős része életében először találkozott itt nemcsak radiátoros fűtéssel, de fürdőszobával, sőt, sokszor hálózati árammal és folyó vízzel is. A lakótelepek közül kikanyarodva, érdemes végignézni a korszak egyik legérdekesebb alkotását, az 1980-ra elkészült autóbusz-állomást.

A város északi szélén hatalmas park fogad, amelynek látképét a kórház egyedi, Y alakú épülete, és persze a hatalmas tó határozza meg. A körülötte álló parkban az elmúlt évtizedben a városban született gyerekek saját, névre szólóan elültetett fái cseperednek, míg a tó partján a vízről elnevezett vendéglő igazán hangulatos terasszal, a mögötte fekvő Kristályfürdő pedig klasszikus stranddal vár.

Mindezt bátran ki is próbálhatjuk, annál is inkább, mert a város az ipari jellegéhez képest, és abszolút értelemben is sikeresen átvészelte a rendszerváltás viharait. A bányák már bezártak, és a 2010-es vörösiszap-katasztrófa nyomán az alumíniumgyár csillaga is leáldozóban van. A szocialista üzemek helyébe azonban új cégek léptek, így a város helyzete ma is jól áll, a közbiztonsággal sincsenek problémák, fényképezőgéppel a kézben is feszélyezés nélkül lehet sétálni az iparváros utcáin. A legszomorúbb kép sajnos éppen a legendás üvegyár előtt fogad: az Ajka Kristály gyárában egykor 1300-an dolgoztak, közülük mára alig 15-en maradtak, az üzem nagy részét jelenleg is bontják. A cég azonban még létezik, és bízik benne, hogy a jövőben is marad igény a legendás csiszoltüveg-termékekre.

A szűk utcák bejárása után persze a Bakony peremén abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy könnyen folytathatjuk a felfedezőutat a közeli környéken is, látnivalókból nem lesz hiány. A várostól északra fekvő Magyarpolány igazi kincsesdoboz, Ajkához hasonlóan egységes utcaképpel, amelynek meghatározó házsorai 1900 körül épültek. A tornácos, mellvédes épületekkel beépített utcák közül legismertebb a Petőfi utca, amelynek 43 házát népi műemlékké nyilvánították – érdemes jól figyelni a dátumra – 1968-ban; tehát az házak 66–70 éves korában. Mindez jó példa Ajka, és talán más, hasonló városok számára is, amelynek városközpontja szintén 50–70 éves. Az épített környezet védelmének első lépéseként Ajkán értékvédelmi kataszter készült.

Aki számára az utca szélességétől függetlenül elég volt ennyi a lakott területekből, érdemes inkább délre, a szomszédos Úrkút felé indulnia, ahonnan akár a kéktúra útvonalára csatlakozva, akár autóval továbbgurulva elérhető a környék legmagasabb pontja, a Kab-hegy. A hegytető hatalmas bükkösében sajnos még jól láthatók a hazánkban valaha mért legerősebb szélvihar nyomai, amelynek 172 km/h-t elérő lökései alaposan megtépázták a fákat, cserébe viszont a kilátás is teljesebb, nem csak a hegytetőn álló Kinizsi-kilátóból.