Cinkota rejtett kincse – a Caprera-patak

Fakadó források

Legalább annyira kristálytiszta gyermekkori emlékem, mint a patak vize, hogy a Caprera-forrásnál egy villámsújtotta, halott fa áll, amelynek groteszk látványától félek, és édesanyám kezét ráncigálom, hogy menjünk már innen. Jó sokáig kerültem is a környéket, de a cikk írásához – megacélozva lelkemet a felnőttlét minden racionalitásával – fel kellett keresnem. A fának már nyoma sincs, de a forrás ugyanúgy néz ki, mint 20 évvel ezelőtt.

A forrás egy csak gyalog járható ösvény végén, nyaralók között található, a városszéli, viszonylagos csendet csak az M0 autóút állandó, halk zúgása háborgatja. A hosszú szalagtelkek összeérő lábainál állva könnyű volt elképzelnem, hogy ezek egykor parcellák voltak: a 19. század közepén, a jobbágyfelszabadításkor alakították ki őket. A település közös legelőjét felszabdaló földosztás után az újdonsült gazdák eltömködték a telkeiken fakadó kisebb forrásokat, ezek a vizek pedig az akkor még időszakos patak medrében találtak maguknak utat. A mai napig megfigyelhető, ahogy a patak alsóbb szakaszain is víz szivárog elő a homokból, amelyet a Duna terített szét itt, egykori folyóteraszán.

A forrásnál készítettem pár képet és videót a felbuzogó vízről, amely aztán egy kettős kifolyón nagy sebességgel hagyja el a betonmedencét, és kezdi meg útját a Szilas-patak felé. A kavargó víz körül víztaposó poloskák táncolnak, de amúgy is elmondható a patakról, hogy gazdag fauna figyelhető meg a tiszta vízben, illetve az azt övező fás szárú élőhelyeken: békák, denevérek, sünök és több madárfaj is él itt, az egykori Caprera-fürdő homokköves napsütötte zsilipjén pedig gyakran gyíkok szaladgálnak.

Az egyenletes, percenként 5 liter feletti vízhozamú forrás ex lege védett, a belőle fakadó patakot pedig az egyik legtisztább budapesti vízfolyásként tartjuk számon: sok bioindikátor faj is él benne, például bolharákok. Megjegyzendő azonban, hogy a víz nem iható, hiszen már itt, a forrásánál nitráttal szennyezett – ennek oka pedig minden bizonnyal a környék mezőgazdasági területeinek műtrágyázásában keresendő. A patak felső szakaszán több kisebb, téglából rakott zúgót is látunk, ezeket eredetileg a lakosság hozta létre, hogy az így felfogott vizet ültetvényeik öntözésére használják. Aztán a környék szépen lassan beépült, először nyaralóövezet lett, s bár hivatalosan még most is az, egyre többen laknak itt életvitelszerűen.

A grófnő fürdője

A patak nemsokára kiszabadul a nyaralók telkeinek szorításából, átfolyik a csömöri (avagy H9-es) HÉV sínei alatt. Jobboldalt egy fás-bokros, benőtt területen egy kis vízesés csobog, ez az egykori „Caprera-fürdő” medencéjének kezdete.

Batthyány Ilona, vértanúhalált halt miniszterelnökünk lánya 1879-ben vált el első férjétől és ment hozzá Beniczky Gáborhoz, Cinkota földesurához, és élt itt egészen 1929-ben bekövetkezett haláláig. A házaspár a patak elzsilipelésével alakította ki fürdőjét, amely a „Caprera-fürdő” nevet kapta – sokáig így hívták a HÉV mai Cinkota alsó megállóját is. És ha már nevek: a patakot a Habsburgokat mélyen megvető grófnő Caprera szigetéről nevezte el, ahol az olasz szabadságharcos Garibaldi utolsó éveit töltötte.

Az 1894-ben özvegyen maradt Batthyány Ilona élete további részét társadalmi jótékonykodással töltötte, többek között leányneveldét is alapított, a fürdőt pedig megnyitotta a nagyközönség előtt. Védnöksége alatt alakult meg a Capréra Ifjúsági Kör is, amely szervezet több, táncmulatsággal egybekötött úszó- és egyéb sportversenyt rendezett a fürdőben.

Mindezt nehéznek bizonyult elképzelni, ahogy az egykori medence bozótjában törtem az utat. Mint ahogy azt is, hogy egykor veteményeskert is volt itt: Batthyány Ilona halálával a fürdő megszűnt, a zsilipet fel-, a vizet leengedték, de egészen a rendszerváltásig állt még az egykori fürdőház, amelynek kiskertjét a medencében alakították ki.

A medencéből kijutva egy hídon találtam magam, amely a patak egykori gátjaként szolgált. A jó állapotban fennmaradt zsilip külső oldalának homokkő tégláiba a grófi házaspár monogramját vésték bele. Pár éve még mindkettő jól látható volt, ma csak a patak folyásirányának jobb oldalán található „BG” betűk vehetőek ki a napfényben. Két érdekes történet is fűződik a fürdőhöz: 1913 júniusában az innen hazatérő Batthyány Ilona kocsiját elütötte a HÉV – egy figyelmetlen mozdonyvezető elfelejtett időben jelzést adni. Szerencsére sem ő, sem a társalkodónője, sem a kocsis nem sérült meg komolyabban. 1920 júniusában pedig újabb baleset történt: a Caprera-fürdőben a grófnőn kívül csak a fürdőasszony és annak négyéves gyermeke tartózkodott a medence körül.

Egy elfeledett strand

A patakot a HÉV-sínek mentén követtem tovább, egészen addig, amíg egy lelakatolt „ketreccel” védett csatornanyíláshoz nem ért. Itt már az egykori cinkotai strand közelében járunk – egykoron annak medencéjét táplálta a Caprera-patak kavicsszűrőn át megtisztított vize. Édesanyám visszaemlékezései szerint – aki a ’80-as években cseresznyét árult a bejáratnál – még utcákkal arrébb is hallották a környékbeliek, amikor strand hangosbemondója egy-egy elveszett gyermek szüleit szólította a pénztárhoz. Ezeknek az éveknek már rég vége, de a bezárt fürdő hatalmas telke még emlékeztet rá.

A cinkotai strand környéke egykor a község libalegelője volt, a medence helyén pedig tó állt, amely elsősorban az állatok itatására szolgált, de lóúsztatásra is használták. A strandot a Caprera-fürdő eljelentéktelenedésével párhuzamosan, 1928. körül nyitották meg – ezen területrendezés keretén belül alakították ki a patak forrásának betonmedencéjét is. A strand nagy népszerűségnek örvendett a környékbeli lakosság körében, de Budapestről is sokan kijártak Cinkotára, hiszen az akkor még Keleti pályaudvarig járó hévek csupán fél óra alatt tették meg az utat, sőt fürdőbelépővel kombinált vasúti jegyeket is árusítottak. Nyaranta a szerelvényekről óriási tömeg szállt le itt, hogy a strand hideg vizében hűsítse le magát.

Az 6350 négyzetméter területű, 4500 köbméter térfogatú medencét kezdetben a Caprera-patak vizének felduzzasztásával táplálták, később két, a fürdő területén felfedezett forrást is belevezettek. Az államosítás áldásos hatásait az akkori tulajdonos, Druck István is megtapasztalhatta, akinek „kegyelemből” biztosítottak egy úszómesteri állást... Mindenesetre a fürdő fejlődésnek indult: az 50-es években járólapokkal „bélelték ki” az iszapos medencét, 1973-ban pedig előülepítőt és szűrőket kapott a medencébe érkező patak. Az 1963 és 1966 közti nyarakon a Szilas-patak szabályozását végző KISZ építőtábor táborhelyeként szolgált, ekkor meg sem nyitott a nagyközönségnek. A 80-as években aztán a hidegvizű strandok veszítettek népszerűségükből, de ekkor az állami tervgazdálkodás még „életben tartotta” őket, sőt újabb, kisebb felújításokat eszközöltek: például zárt labdarúgópályát építettek.

A rendszerváltás után újra magánkézbe került a strand, amelynek népszerűsége, s így bevétele a gombamód szaporodó wellnessfürdők miatt tovább csökkent – a megváltozott fürdőzési szokások hatására az átlagosan 20 °C hőmérsékletű víz kevésbé tűnt vonzónak, továbbá az új előírásoknak megfelelő vízforgató berendezés beszerzésére sem volt meg a büdzsé, így jövője kérdésessé vált. Több kísérlet is született a hasznosítására: a nyári szezonon kívül pontyokat telepítettek bele, és horgásztóvá alakították, aztán 1996-ban megszűnt strandnak lenni, leeresztett medencéjében a Suzuki Ász tárolta autóit, s végül az enyészeté lett.

Volt már szerencsém korábban is az egykori strand parkjában járni, most is megtettem, de nem ajánlom senkinek. Noha sorban álló és kidőlt idős fák emlékeztetnek a helyszín letűnt szépségére, a köztük felnövő cserjés bozót szinte járhatatlanná, a lábunk előtt hirtelen felbukkanó, egykori vizesblokkok tátongó gödrei pedig veszélyessé teszik a területet. Néhol egy-egy vizenyősebb ponton eszembe jutott, hogy a Caprera-patak alattunk folyik, de ennek semmi egyéb nyomát nem láttam. A jelenlegi tulajdonos 2004. óta a terület gazdája, többször próbálta elérni az önkormányzatnál, hogy a jelenlegi rekreációs célú építési övezetből minősítsék át, de ez azóta sem történt meg.

(El)búvópatak

A strand és a Cinkota HÉV-állomás között a 2013-ban felújított tér, a helyiek által Strandkertnek nevezett park áll, ennek szegélyén bukkan fel újra a patak. A terület rendezésekor ügyeltek arra, hogy ezen a – pár méter hosszú – szakaszon a vízfolyást integrálják a tér életébe, annak szerves részévé tegyék. Ennek szellemében alakították ki a lépcsőzetes partot és helyeztek sziklákat a vízbe. A park 100 évnél is idősebb fái, főleg japánakácok és juharok alatti szobor az I. világháború hősi halottainak állít emléket. A Caprera-patakot ezek után végleg elvesztjük szem elől, föld alatti csatornában teszi meg maradék útját a HÉV cinkotai remíze alatt.

Vize korábban – elérve a Szilas-patak menti, a Naplás-tó 1970-es évekbeli kialakítása előtt rendszeresen árvízzel elöntött területeket – egyszerűen elszivárgott a homokos talajban. A telephely helyén álló vályogvető beépítésekor csatornában vezették el a remíz alatt a patakot, majd 1975-ban, annak bővítésekor alakították ki azt a betonmedret, amelyben a torkolat feletti 80 méteren újra felszínre tör a víz, hogy aztán egyesüljön a Szilas-patakkal, és végül a Dunába érkezzen. Száraz nyarakon érdekes jelenség, ahogy a Szilas-patak üres medrébe ömlik bele a Caprera-patak vize, így „életre keltve” annak alsóbb szakaszait.