Talán mindenki számára köztudott, hogy a halak szeretnek az árral szemben úszni, sőt, sokszor még ki is ugranak a vízből. De vajon miért, és mi készteti sokukat arra, hogy akár több száz kilométert tegyenek meg a sodrással szemben? Most mindent megtudhatsz a halak vonulásáról és bámulatos ugrótudományukról.
Mindenki látott már olyan természetfilmet, amiben a barna mackó a hegyi patakban felfelé ugráló lazacokra vadászik. Még talán azt is tudja mindenki, hogy a lazacok ilyenkor az ívóhelyükre igyekeznek, ezért pedig mindent megtesznek, úsznak az erős sodrással szemben, és hatalmasakat ugorva küzdik fel magukat egyre feljebb és feljebb.
Ha lazacot nem is, de más halakat láthattok ti is vonulni és ugrálni például a kiskörei hallépcsőnél, ha megfelelő időben érkeztek. Szendőfi Balázs halkutató és természetfilmes májusban járt ott Ljasuk Dimitry és Fehér Zoltán természetfilmesekkel, hogy felvételeket készítsenek az Ember alkotta paradicsom című, Tisza-tóról szóló közös filmjükhöz, és szerencséjükre a halak akkor igen aktívan ugráltak ki a vízből.
Hatalmasakat ugró busák a kiskörei hallépcsőnél (jelenetképek az készülő Tisza-tavi filmből)
Olyannyira aktívak voltak, hogy volt olyan hal, ami egyenesen Dimitry kezében landolt.
Több hal is óriási ugrásokkal igyekszik átjutni a hallépcsőn, itt épp Ljasuk Dimitry felé tart az egyik ugróbajnok
Úgy tűnik, hogy a lazacok mellett szinte mindegyik hal előszeretettel úszik az árral szemben, és vándorlás közben sokan ki is ugrálnak a vízből. De vajon miért csinálják ezt? Egyáltalán milyen okok miatt vándorolnak a halak?
„A halak vándorlása (vagy legalábbis csoportos helyváltoztatása) minden víztípusban gyakran megfigyelhető – magyarázza Szendőfi Balázs. – Egy helyen csak akkor tartózkodnak, ha ott felhalmozódott táplálék van, vagy pedig telelési, vermelési időszakban, de akkor is cirkulálnak lassan és rövidebb távon. Egy kisebb tóban is követték már a kutatók pontyok mozgását, és napi szokásokat, bejárt útvonalakat fedeztek fel benne napszak, vízhőmérséklet, etetés vagy nem etetés függvényében. A folyók, patakok halai pedig rendszeresen vonulnak hosszanti irányban kisebb-nagyobb távokat; ennek oka lehet a vízjárás változása (a lehetséges kint rekedés, alacsony víz elől a halak mindig menekülnek), hőmérsékleti különbség és természetesen az ívási időszak is.”
Tehát a halak mindig okkal vágnak bele a vándorlásba, íváskor például azért indulnak el a sokszor életveszélyes úton, mert az az élőhely, ahol a kifejlett példányok élnek, nem mindig megfelelő az ikráknak és a majdani ivadékoknak.
Ezért vándorol a lazac fél kontinensnyi távokat a folyókon felfelé, és ezért vonul nálunk a paduc, és úszik felfelé sok száz kilométert a folyókon az Al-Dunáról akár a Garam vagy a Körösök hegylábi szakaszaihoz. Addig megy, amíg megtalálja a megfelelő, erős sodrású, köves aljzatú, 30 és 70 cm közötti mélységű vizet, ami kicsit hamarabb is melegszik a folyónál. Ezért legtöbbször patakok torkolatát választja az íváshoz.
Az íváshoz igyekvő paducok kitartó vándorlását Balázs Hegyek-völgyek halai című filmjében nézhetitek meg. A Tátrában készült felvételeken láthatjátok, miként próbálják ugrásokkal is leküzdeni a hallépcső szintkülönbségeit:
Repülő halak?
Látszólag rengeteg energiát emészthet fel az, hogy a sodrással felfelé úsznak a halak, és olykor még ki is ugranak belőle, de van különbség a lazac és a paduc elképesztő vándorútja és a halak mindennapos árral szembeni úszása között, utóbbi igazából nem fárasztja le őket, sőt!
„A halak teste áramvonalas, a vízzel szembeni ellenállása minimális. Izomzatuk és egész felépítésük arra való, hogy a vízben közlekedjenek. Ha egy akváriumban vagy egy kis, álló vízű tóban áramlást keltünk, megfigyelhető, hogy szinte bármelyik hal azonnal szembe fog úszni vele, ösztönösen. – mondja Balázs. - Az ugrásban pedig az segíti őket, hogy a testük nagy százalékban izom. A víz alatt is hirtelen gyorsulásra, iramodásokra képesek, és egy ugráshoz ugyanez a mozdulat kell, csak felfelé néző irányba. És nem minden halnak szokása ez, de ha kellően „motivált” rá, akkor még egy harcsa is képes kiugrani a vízből.”
A lazacok egy igen speciális technikát fejlesztettek ki az ugráshoz. Az ugrás előtt körben meggörbítik testüket, úgy hogy a fejük a farkukat éri, aztán hirtelen kiegyenesedve, hatalmas ütést mérnek a vízre. Ezzel a mozdulattal egy széles ívű, akár 3-4 m magas ugrást is tehetnek, így küzdik le a vízesések és duzzasztók által útjukba kerülő akadályokat. Persze a medvék okozta „akadályokkal” egyáltalán nem számolnak, így sokan önként repülnek a grizzlyk szájába:
A már említett másik technikával ugró halak, a gyorsuláshoz az úszók heves munkáját veszik igénybe, és „nekifutnak” az ugráshoz, így képesek a vízből ferde irányba kilépve akár több métert is ugrani.
A tengeri halak között vannak olyanok, amelyek szinte repülnek is ilyenkor, de ők még egy plusz trükköt is bevetnek.
A levegőbe érve széles mellúszójukat ejtőernyőként kifeszítik, ami lelassítja a visszaesésüket a vízbe. Persze ettől még nem lesznek madarak, viszont létezik egy Exocoetus nevű repülőhal, ami még mozgatja is a mellúszóit repülés közben, így akár 100-200 métert is képes ugrani. Az elképesztő képességnek azonban ára van. Azzal, hogy a vízből érkező veszély elől a levegőben próbálnak menedéket keresni, felkeltik az érdeklődését a levegő urainak. Így tulajdonképpen, sem vízben, sem levegőben nincsenek biztonságban. Az idegeket próbáló helyzetet a következő filmrészletben izgulhatjátok végig:
Trükkök, kivételek és veszélyek
Bár a halak életében a vándorlás teljesen természetes, azért egy olyan nagy út, amit a lazacok is megtesznek íváskor, igenis megerőltető a számukra. Sok el is pusztul közülük, akik pedig a több hónapos megpróbáltatás után mégis célba érnek, az ívás után annyira kimerülnek és gyengék lesznek, hogy szinte a víz viszi őket vissza oda, ahonnan elindultak.
A lazac épp ezért igyekszik több trükköt is bevetni, hogy spóroljon az energiájával. Amikor felfelé, az árral szemben úszik, kihasználja a kövek, faágak és más tárgyak körül kialakuló kicsi örvényeket, és mivel az örvények helyzete mindig változik, hajlékony testét úgy mozgatja, hogy mindig belekerüljön az örvényekbe, vagyis szlalomozik közöttük.
Rajok esetén előfordul olyan is, hogy kihasználják az előttük úszó hal által keltett örvényeket is, sőt, a hal még a saját teste körül keletkező apró örvényeknek is hasznát veszi
Érdekesség, hogy az angolna fittyet hány minden halas szokásra. Ő bizony nem erőlteti meg magát, és az íváshoz pont fordítva vándorol, a folyóvizekből a tengerbe. A felfelé vándorlás örömét pedig meghagyja a fiatal egyedeknek.
De halakat a folyók áradása és apadása is vándorlásra készteti. Az okok közül az egyik, hogy a duzzadó víz összetétele, és ezzel ásványianyag-aránya is megváltozik. Ezt megérezve a halak a sekély részek felé húzódnak és az árterületekre kiömlő vízzel együtt ők is kiúsznak. A halak nagyon kedvelik ezeket az árterületeket mert sok táplálékot találnak ott maguknak, rengeteg féreg, rovar stb. mászik ki a víz borította talajból, a felmelegedő vízben a halak pedig könnyen és szívesen ívnak is. Amikor viszont elkezd apadni a folyó, minél előbb igyekeznek vissza a biztonságot jelentő folyómederbe.
A balinok különösen érzékenyek a folyó apadására, már akár 100 km távolságból megérzik, és elsőként vonulnak vissza az ártérről a folyóba.
A pontyok viszont nem sietik el a dolgokat, ők hagyják el utoljára az öntésterületeket, szinte már a hátuk is kilátszik a vízből, amikor észbe kapnak.
Az ártérben ívó pontyokat az se zavarja, hogy a hátuk is kilátszik már az alacsony vízben
Visszatérve a halak intenzívebb vonulására, amikor hatalmas ugrásokkal igyekeznek leküzdeni az akadályokat, ilyenkor sokszor partra, vagy kőre is vetődhetnek, és akár meg is sérülhetnek.
Sajnos benne van ez is a pakliban, hiszen a hal nem látja ugrásának a végpontját, amikor ugrik, vaktában teszi azt. A felületi sérüléseik viszont a vízben igen gyorsan gyógyulnak
– mondja Balázs.
Elzárt ökológiai folyosók
De a halak számára talán nem is ez a legnagyobb gond a vándorlással kapcsolatban, hiszen ez velejárója ennek a folyamatnak. Láthatjuk, hogy mennyire létfontosságú számukra az, hogy a folyók hosszirányban átjárhatóak legyenek. Sajnos ezeket az ökológiai folyosókat ma már sok helyen zsilipek, duzzasztóművek, vízerőművek zárják el, megnehezítve ezzel a halak dolgát. Erre a problémára találták ki a hallépcsőket, de vajon ez segít nekik?
A Tiszára épített kiskörei vízerőmű (fent) kikerülésére hallépcsőt építettek mellé (lent), ezen keresztül tud a halak nagy része továbbra is átjutni az alsóbb szakaszokból a fentebbi részekre, illetve vissza
„A vizsgálatok szerint bizonyos, vonulásra egyébként is hajlamos fajok kellő számban le tudják küzdeni a hallépcsőket. Ilyen a paduc, a pénzes pér és sajnos ilyen az inváziós, idegen busa is – sorolja Balázs. – A kis termetű, ugrásra nem képes gébek is átjutnak rajtuk, és mindenhol megjelennek. Más fajok kevésbé képesek leküzdeni a hallépcsők jelentette szintkülönbségeket, ilyen a márna, az ingolafajok és jellemzően a fenéklakó halak.”
A kiskörei hallépcsőnél nagy ablakokon keresztül figyelhetjük meg a vonuló halakat. A ponty meglepően szívósan tud felfelé nyomulni, és még ezek a hatalmas példányok is feljutnak a Tisza-tóba, mint amilyet a képen látunk
Sajnos az inváziós busa viszont remekül boldogul ezekkel az akadályokkal. A cikk eleji, kiskörei hallépcsőnél készült képeken is ők láthatóak, és kétségtelenül ők a legnagyobb ugróbajnokok ott. És pont az ugrálásuk az egyik ok, ami miatt nehéz gyéríteni őket.
A busa nem az ívás miatt ugrál, hanem egyszerűen tovább akar menni, illetve a sodrás ugrásra készteti, és akár egy motorcsónak tathullámában is szívesen ugrál.
A hallépcső tehát nem a legtökéletesebb megoldás minden hal számára, de akkor mit lehet tenni?
„A legjobb hallépcső az, amit meg sem kell építeni – mondja Balázs –, természetesen azért, mert tulajdonképpen ez azt jelenti, hogy a duzzasztógátak építéséről mondunk le. Európa és Amerika felvilágosultabb felén a duzzasztógátakat ma már inkább bontják, mint építik, pont azért, hogy ne vágja ketté a folyó jelentette ökológiai folyosót.”
Tehát a halak valódi harcosok, mindent megtesznek, hogy a lehető legoptimálisabb helyet találják meg maguknak vizeinkben, még azon az áron is, hogy sokszor leküzdhetetlennek tűnő akadályoknak is nekiveselkednek. Nem mellesleg csodálatos látvány, ahogy mindezt teszik, mint például ezek az apró fürge csellék is a következő videóban, akiket Balázs a Bihar-hegységben a Köves-Körösben kapott lencsevégre. Ez a kis jelenet a hamarosan bemutatásra kerülő Volt egyszer egy vadvízország című filmjében lesz látható, amit a Körösökről készít a Körösvidéki Horgász Egyesületek Szövetsége felkérésére.
A jelenet érdekessége, hogy úgy tűnhet, mintha a fürge csellék ívás miatt igyekeznének felfelé a sebes sodrású patakban, pedig a felvétel készítésekor már bőven túl voltak az ívási időszakon.
„A fürge csellék 5-8 cm hosszúságú kishalak. Nálunk főleg a középhegységi patakok lakói, de a környező országok hegységeiben a folyók felső, hegyi-hegylábi szakaszait is lakják. Társas ösztönük erős, egész életükben nagyobb rajokba verődve élnek. Csapatos felfelé vonulásukat ilyenkor a felsőbb szakaszok oxigéndúsabb vize felé való törekvés sarkallhatja" – ad magyarázatot Balázs az apró halak filmen látható viselkedésére.
Persze előfordul olyan eset is, hogy még a kutatók sem tudják pontosan, miért indulnak neki a halak egy-egy nehezebb útnak, de abban biztosak lehetünk, hogy ok nélkül aligha fárasztanák magukat.
