Csendsziget a Bácskában

Végre a tavasz melengető, könnyű szívű, virágporos napjait éljük, most még azok is nekiindulnak az erdőknek-mezőknek, akiket nyáron a forróság, télen a hideg tántorít el ettől. A sláger-kirándulóhelyeken hétvégén kiteszik a megtelt táblát, ezért ha a látvány mellett nyugalmat is keresünk, érdemes az ország távolabbi, kevésbé felkapott vidékei felé menni.

Nem mindenkinek jön be az alföldi táj és a rónák végtelenje. Nekünk mégis, ameddig a szem ellát, sík vidék mindenütt. Az egész porszagú, réveteg Alföld ilyen, se turista, se idegen. A szél tölcsérben kis porördögöket hoz a földutakon. Sodorja az arcunkba a levegőben kerengő szúrós homokot.

Átsüt a fény a még csupasz, de már rügyező ágakon, melegíti a tavaszi levegőt. A hónap utolsó napjaira az apró vadvirágok szirmot bontottak, és megjelentek az első zümmögő nyári legyek is. Március, se szó, se beszéd, áprilisba váltott.

Csend, hallgatag béke, ragyogó kék ég. Földutak keresztezik a termőföldek és szántók barna-zöld mozaikjait. A szerb–magyar határ közelében, Bácskában, Katymár község külterületén járunk. A délvidéki faluban évszázadok óta három nemzetiség él együtt: bunyevácok, németek (svábok) és magyarok. Erről tanúskodik a három nyelvű helységnévtábla.

A kegykápolna a szláv eredetű „Vodica” (vizecske) nevet viseli. Létrejötte szorosan kötődik az itt található forráshoz. A szájhagyomány úgy tartja, hogy egykor Szűz Mária megjelent, és a mezőn eredő forrás vizének innentől csodatévő erőt tulajdonítottak a hívők (helyén utóbb forrásfoglalást, kutat létesítettek). Az adatok szerint az 1840-es évektől gyógyulásért fohászkodva számosan jöttek ide. Vizéből ittak, beteg testrészeiket megmosták vele, és vittek belőle haza is.

Mivel a hely csodatévő forrása miatt egyre népszerűbb lett a zarándokok körében, 1883-ban engedélyt kapott a település, hogy a Szent-kút közelében egy kápolnát építtessen, amelyet elkészülte után, 1886-ban fel is szenteltek a Boldogságos Szűz Mennybemenetelének tiszteletére. A 20. század elejére a környék egyik legfontosabb búcsújáró helyévé vált.

A mocsaras területen fekvő kegyhely templomában és forrásfoglalásában a magas talajvíz okozta károk gyakran tettek szükségessé állagmegőrző munkálatokat. A kegyhely a hívek adományaiból 1907-ben és 1926-ban is átesett egy alaposabb felújításon.

Az I. és a II. világháború ideje alatt és utána a Vodicát a határviszonyok változása miatt azonban egyre kevesebb zarándok tudta megközelíteni. A határon túl élő híveknek elérhetetlenné vált a búcsújáró hely. A kápolna egyre inkább elhanyagolódott, majd az 1960-as évektől erőteljes romlásnak és pusztulásnak indult.

Az 1970-es években az elhagyatott kápolnát feltörték, a kegytárgyak eltűntek, és a helyet lassan az enyészet vette birtokába.

A felújítási munkálatok 2003-ban kezdődtek meg. A kút kitisztítása után a romos kápolna teljes renoválására következett, melyet 2006-ban szenteltek újra fel. 2011-ben a hívek összefogásának és adományainak köszönhetően megszépült a Szent-kút és környezete is.

Vallásos érzület és misztikum ide vagy oda, ez a szántók között megbújó dél-alföldi kegyhely erős kisugárzással bír. A szikrázóan kék ég alatt, amolyan tűpontos Pilinszky-sor: „Látja Isten, hogy állok a napon.” Ahol az ember hirtelen egyedül marad, és rászakad a létezés összes kínja és öröme, és megnyugszik. Az idelátogatók soha nem felejtik el, a helyiek pedig valószínűleg soha nem fogják megunni ezt a helyet.