Pár év kihagyást követően idén kitaláltuk, hogy visszatérünk a hótalpas túrákhoz, s nagy lelkesen rögtön a Király-hegy nyílt, gyephavassal borított gerincét néztük ki magunknak. Kérdés, átenged-e a hegy. Pár éve nyáron alig tudtunk ugyanis végigmenni rajta az erős szél miatt.
Az Alacsony-Tátra (Nízke Tatry) mintegy 80 km hosszú, K-Ny irányú főgerincének legkeletibb pontja a legendákkal övezett Király-hegy, amely a maga 1946 méteres magasságával tekintélyt parancsolóan zárja le ezt a fantasztikus hegyláncot és trónol Garamfő (Telgárt) felett.
Szlovák nevéből (Kráľova hoľa - Király-havas) jellege is kirajzolódik: az Alacsony-Tátra legmagasabb csúcsát, a Gyömbért követően lealacsonyodó, zömében erdős hátakat hordozó főgerince itt még egy jelentős szakaszon gyephavasban tetőzik.
A látványos, nyílt gerinc legkeletibb pontja pedig maga a csúcs, ahonnan tiszta időben döbbenetes látvány a Liptói- és a Poprádi-medence fölé tornyosuló Magas-Tátra, a másik irányban pedig a Gömör-Szepesi-érchegység vadregényes bércsorozata.
A csúcs tetején hatalmas adótorony, és egy óriási meteorológiai állomás áll, amely decemberben még a Bálványról is látszott. Hát, ide terveztük téli túránkat. Aztán ember tervez, Isten végez: túra is volt, tél meg éppenséggel nagyon. Csak éppen egy nappal csúsztuk le az időablakot.
Örömködés a túra elején (háttérben a főgerinc erdős szakasza)
A felmenetel
A Király-hegy azért ideális téli túraterep, mert mindkét oldalán menedékház található, az átkelés pont belefér egy téli napba (12,5 km, 4 és fél óra a nyári térképidő), s mind a gerinc megközelítése, mind annak elhagyása lavinamentesen, biztonságosan lehetséges.
Cserébe a meglehetősen magas hegygerinc gyakran szeles és ködös, és bár a gerincút itt is végig karókkal jelzett, télen gyakran olyan erős a köd, hogy nehézkes a tájékozódás. És nincs B verzió: ha nem enged át a hegy, akkor vissza kell fordulni, más úton nem lehet szabályosan (jelzett úton) és biztonságosan elhagyni a gerincet.
Menetelés a téli naplementében
De Koháryháza (Pohorelá) parkolójában erre mi még nem gondolunk. Annál inkább a gerincen álló Andrejcová házra, első éjszakánk színhelyére, ahol pár éve nyáron kézműves sört mértek! Sietve pakolunk hát, már csak azért is, mert késő van, jó lenne világosban felérni, ki tudja mi vár a gerincen és a házban.
A hátizsákban benne van minden: a bélelt túranadrág, aláöltözetek, tartalék kesztyű és ruházat, síszemüveg, símaszk, elemózsia, hálózsák, termosz, a zsákra szíjazva pedig a hótalp. A falu feletti híres keserűvíz-kutat most kihagyjuk, s a hidegben csontkeménnyé fagyott havon erősen csúszkálva lépdelünk felfelé. Gyorsan rájövünk, hogy elkél itt a hótalp, nem a mély hó, sokkal inkább a folyamatos visszacsúszás és egyensúlyvesztés miatt.
Andrejcová: menedék a fagyban
A táv nem sok (5 km), a szint sem vészes (670 m emelkedő) az 1410 méter magasan fekvő házig. Gyorsan is haladunk, majdnem tartjuk a nyári időszakra kiszámolt térképidőt. Az engem decemberre emlékeztető fagyos, de gyönyörű naplementében érünk fel a házhoz, ahol viszont nagyon hideg van.
Az előrejelzés mínusz 10-15 °C fokot mondott 1500-2000 méter magasra másnapra, és sajnos havazást, ehhez adódik a várt szél: cudar kilátások a hőérzetet is figyelembe véve. A ház azonban fantasztikus. Egyszerű menedékként (útulňa) üzemelt sokáig, de pár éve egy helyi turistaegyesület kibővítette. A nem túl nagy (kb. 15 embernek elegendő), de kényelmes és meleg hálórészt elvileg szabadon lehet használni, ha nincs fent a személyzet, de hétvégén tudtommal mindig ott vannak, nyáron pedig többször is. Ilyenkor télen 10 eurót kérnek a szállásért, s bizony foglalni is kell helyet. Most nincsenek sokan, rajtunk kívül mindössze öten vannak e szuper létesítményben.
Lecsúszik egy fejedelmi káposztaleves és bizony a kolbász is, a sör pedig még mindig jó. Kiváló estét csapunk, de a hálózsák melegéből azért aggódva hallgatom ahogyan a szél a tetőn tépáz valamit és azon gondolkodom, hogy nagyon nem szeretnék éjszaka a háztól túlságosan is messze lévő WC-ig kimenni ebben a hidegben.
A hó ezernyi hangja
Ez a nap úgy marad meg az emlékezetemben, hogy: sikerült, átengedett a hegy. Meg, hogy a hónak ezernyi hangja van. A háznál még valamennyire bizakodók vagyunk: bár havazik, de nem erősen és a szél sem fúj annyira, mint tegnap este. Sőt, a szomszédos, majd' 1700 méter magas csúcs még látszik a felhők alatt.
Búcsú a kilátástól a nyílt gerinc első kiszögellésén
De hideg van. A ház felett keményen reccsen a hó, az Andrejcová kellemes hegyhátán, a fenyők takarásában viszont már frissen ropog – és süllyed. Aki hótalp nélkül indult útnak, az gyorsan csatol. Itt hamisítatlan tél van: behavazott fenyők, puha, süppedős hópaplan, és kemény hóátfúvások, a fák körül pedig a jellegzetes, a szél által készített mélyedések. Aztán a Ždiarské-nyeregben megpillantjuk az óriást: a 300 méteres felszökést a gyephavassal borított Bartkovára, a Király-hegy gerincének első csúcsára (1791 m).
A Delta-műsor kezdő képsorainak hangulata adott volt
A téli túrázásban az öltözködés a legnehezebb. Felfelé fokozottan ügyelsz arra, hogy ne melegedj ki nagyon és legyen mindig mit felvenned. A meredek kapaszkodón például határozottan rossz ötletnek tűnik a bélelt túranadrág alatt viselt aláöltözet (aztán a hegytetőn mégis beválik a megoldás).
A fárasztó kapaszkodóban csak a kis polár kesztyű fér el a kezemen, a szemüveg a párásodás miatt a tokjába kerül, ahogy a sál is, és a sapkában határozottan melegem van. Aztán egyre jobban beérünk a felhőbe, s egyre jobban széthúz a csapat. Én meg egyre jobban azon vagyok, hogy egyben tartsam a csapatot a ködben. Csak az eleje, velem együtt fázik, miközben a vége fárad.
Az Orlová 1840 méter magas csúcsánál már csak szürreális botorkálás van a mindent ellepő ködben és az egyre erősebb, bár azért messze nem vészes szélben. Minden fehér és minden irányban fehér. Csak a gerincutat jelölő botokra koncentrálunk, amelyeket néhol kidöntött a téli orkán. Akkor vaksin hunyorgunk bele a fehérségbe és némi szorongással keressük a következőt.
A csúcs melletti információs táblákat vastagon és látványosan beborította a zúzmara
Elég gyorsan felkerül a nagy kesztyű, a sál, aztán a símaszk, végül a síszemüveg is. Ruhánkat zúzmara borítja és szép lassan semmi másra nem tudunk gondolni, mint hogy érjünk már oda a csúcsra. És hallgatjuk a hó ezer hangját. Néhol csikorog, a legtöbbször zörög és csörög a hótalp alatt, de ha van egy kis fű, akkor már puhábban szól.
A bot is csikorog, s a kapucninkba zárva néha olyan, mintha hangokat hallanánk, mintha emberek lennének a közelünkben, vagy madarak hangját hozná a szél.
Nem töltünk el sok időt a fehérségben összességében, de bizony jól esik megérkezni a meteorológiai házhoz, ahol szerencsére nyitva találjuk a pihenőt. A szélvédett oldalon pillanatok alatt más lesz a hangulat, amihez minden bizonnyal hozzájárul a két, a csúcsot egynapos verzióban meghódító lány frissessége is.
Azért ennek is megvan a hangulata...
Borúra derű
A túra mélypontja egyértelműen elérkezett: a csúcsról a házhoz vezető, lavinamentes oldalgerincen vezető út indulását nem találjuk a mindent beborító ködben. Sőt, már arra kell figyelnünk, hogy egymást se veszítsük szem elöl.
Szerencsére a Király-hegy azért Szlovákia egyik legnépszerűbb sítúra helyszíne, mert a csúcsról a télen leratrakolt üzemi úton lehet kényelmesen és biztonságosan lesízni, a csúcsra pedig több biztonságos út vezet fel. Úgyhogy szétfagyva és elfáradva mi sem keresgélünk sokáig, inkább tempósan nekivágunk az „országútnak”, ami ugyan egy kis kerülővel, de jól követhetően vezet le bennünket a hegyről a Predné-nyeregbe.
A hó itt friss és puha, hiszen egész nap havazott és a szél nem fújta le, egy idő után pedig elfogy a felhő is körülöttünk és kékes derengésben láthatók a fenyők. Aztán megérkezünk a nyeregben található, röviden rendkívülinek leírható szállásunkhoz (Horská chata pod Kráľovou hoľou). Furcsának tűnik, hogy senki nincs ebben a nagyon ízlésesen kialakított házban, amely régebben a ratrak tárolására szolgált, és csak 5 éve változott át büfévé, ahol egy 6 ágyas szoba is található. De nem bánjuk. Olyan, mintha lenne egy menő faházunk a Tátrában...
Második napi szállásunk, mögötte a napfényben fürdő hegygerinccel
Csöndes reggel a menedékházban: még az első sítúrázók sem érkeztek fel
Reggel -15 fok, szikrázó napsütés és ködtenger a völgyben. A hó csikorog a talpam alatt a reggeli sétám során, azonban hallom valamelyik királykát (a tüzesfejűt, vagy a sárgafejűt, azt nem tudom), a fenyvesek 5 grammos csodáját, Európa legkisebb madarát, s ez a tavaszt hirdeti, bármilyen hideg is van.
Minden aggodalmam el is száll. Persze, fáj az ember szíve, hogy milyen látvány lehet most odafent a napsütésben, de így volt ez jó: sok év kihagyás után megküzdöttünk a téllel, amely ráadásul meglehetősen sok arcát mutatta meg nekünk ebben a három napban. Volt borús és baljós, de most nagyon is derűs. És mégis csak siker az, hogy átjutottunk.
A Király-hegy a sítúrázók paradicsoma, de a legtöbben csak a csúcsig mennek, a gerincet kevesebben járják végig
Aztán gyorsan rájövünk, hogy Szlovákia egyik leglátogatottabb hegyén járunk: amatőr és profi sítúrázók csoportjai jönnek felfelé sorban, hogy a csúcsról aztán lecsússzanak (és egy finom ebédet egyenek a házban). Ki van ez találva! Mi pedig búcsút intünk a hegynek, sütkérezünk a napsütésben, s fogadkozunk, hogy ha valahol, hát akkor itt fogjuk kipróbálni a sítúrázást.
Búcsú a Felső-Garam vidékétől
