Mikor menjünk?

Ahogy a Budakeszi és Telki közötti országút mellett álló Hideg-völgyi pihenőhelyen, a kihalt Erzsébet büfé parkolójában készülődünk túratársammal, a túrázós videóiról ismert Molnár Barnabással, a sűrűből hallatszó neszek érzékeltetik, hogy az éjjeli erdő sokkal mozgalmasabb helyszín, mint a nappali. Ha valaki állatokat nézegetne természetes közegükben, rácsok nélkül, annak a naplemente időszakában megélénkülő, majd az éjszaka első felében a patások mozgásától, baglyok ricsajától, rókák ugatásától és hasonló, más időszakban szokatlan „hangeffektektől” kifejezetten zajos rengeteg a megfelelő célpont. Főleg telihold és tiszta idő esetén, mert akkor nagyon mereszteni sem kell a szemünket, hogy megfigyelhessük a réteken és azok szélén masírozó őzeket vagy a csalitosban ténfergő vaddisznókat.

Hova menjünk?

Azért ugrottunk ki egy júliusi éjszakán a Budai-hegység legmagasabb csúcsa, a Nagy-Kopasz környékére, hogy a Tarnai-pihenőről és a Csergezán Pál-kilátóból is megnézzük az éjjeli panorámát, ami a nappalival szemben „duplafedeles”: lefelé és felfelé is van miért nézni. Merthogy a kilátásért ilyenkor is el lehet indulni, igaz, érdemes olyan célpontot választani, amit települések vesznek körül, hogy ne „csak” a nagy sötétbe bámulhassunk. Persze, egyáltalán nem néz ki rosszul mondjuk a Bükk-fennsík tekintélyes méretű, totálisan sötét sziluettje az Ódorvár szikláiról az éjszaka közepén, de

Ráadásul a nyár közepi, egyre szigorúbb kánikulákban nappal nem esik jól kint mozogni, éjszaka viszont egész kellemes az idő. Persze víz azért ilyenkor is nagy mennyiségben kell, gyakran elő is kerül, ahogy egyre emelkedik az egyébként kényelmesen járható, Z▲ jelzéssel ellátott erdei sétány. A piktogramok mondjuk ritkán tűnnek elő, ugyanis a telihold fényénél jó darabig fejlámpa nélkül sétálunk – a szem gyorsan megszokja a halvány, de az út követéséhez azért éppen elegendő, derengő holdfényt, amit a murva visszaver. A tájékozódáshoz pedig ott a telefon és a GPS, ha egy-egy elágazásnál elbizonytalanodnánk.

Mitől féljünk?

„Nem félsz éjjel az erdőben?” – szól az előző laikus kérdés elmaradhatatlan párja. Rég volt már az első néhány éjjeli erdőjárás, amit nem is terveztem, csak belecsúsztam a sötétbe, és idegesen kapkodtam a fejem jobbra-balra a neszek irányába. Magyarországon szerencsére nincs mitől félni, és hamar meg lehet szokni a sötét erdő nyugalmát, a meglepően kevéssé félénk őzeket, az óvatosabb, ennélfogva gyorsan odébbugró szarvasokat és a valamivel ijesztőbb, de a jövevényekkel valójában általában mit sem törődő vagy előlük hamar elcsörtető vaddisznókat. Ezenkívül rókákkal találkozni viszonylag gyakran, és népszerűbb, könnyen elérhető pihenőhelyeken manapság már a bivakoló vagy sátrazó túrázók sem ritkák.

Miért éppen augusztus?

Hamar rákanyarodunk a Tarnai-pihenő „szélesvásznú” kilátóhelyére, aminek előrenyúló dolomitbérce holdfénynél épp olyan látványos, mint nappal. Lent temérdek település hunyorog a sötétben, fent pedig ott a csillagos égbolt, amiért leginkább augusztusban javasolt nekiindulni. Hiszen a Föld keringési pályáján minden évben ekkor éri el azokat a porfelhőket, amelyek szemcséi és kövei a légkörbe lépve felizzanak, ionizálják azt, azaz fénylenek.

Persze itt, Budapest közelében a földfelszín legalább annyira látványos, mint az égbolt, amit a főváros irányában alaposan beszennyez, „elvakít” Budapest fénye, így a Tejutat is nehezebb megpillantani, viszont annál látványosabbak az ég aljának tónusai.

Ha kipróbálnánk magunkat az éjszakai túrázásban, ajánlott elsőre a miénkhez hasonló útvonalat választani: segít a tájékozódásban, ha a követett út széles (tehát nem egy szűk ösvény), és jót tesz a hangulatnak, ha érint nyílt területeket. A rétek, tisztások elsősorban állatok megfigyelésére alkalmasak, míg a kilátópontok megtörik a monotóniát. És elsőre bőven elég lesz egy rövidebb útvonal, néhány óra is intenzív élmény az érzékszerveink számára szokatlan környezetben.

Honnan nézzünk le és föl?

A nappali hegybeazonosítós játék éjjeli párja a csillagképek felismerése, amihez javasolt letölteni valamelyik erre alkalmas appot, például a SkyView-t vagy a Night Sky-t. Ezek nemcsak segítenek beazonosítani a csillagképeket, de azok kedvéért, akiknek hozzám hasonlóan fejtörést okoz egyik-másik nevének és alakjának logikai kapcsolata, még ki is rajzolják a névhez tartozó formákat. De számtalan egyéb szórakoztató funkciójuk is van, megmutatják például, melyik égitestnek mi a neve, és milyen messze vannak tőlük. Műholdak és repülők is elképesztő számban tűzdelik az éjjeli égboltot, gyors mozgásukkal el-elvonva a figyelmet a természetes égitestekről.

A legközelebbi vörös törpénél is gyorsabban elérhető célpontnak azonban továbbra is a Nagy-Kopasz kilátója tűnik, így aztán a Budapest által megvilágított, sárgás égboltra cikkcakkos sziluetteket rajzoló feketefenyők alatt, immár fejlámpafénynél indulunk a csúcs felé. Persze csak piros fénynél, mert a fehér gyorsan kellemetlen rovarfelhőt vonz a fejünk köré. A fenyők egyébként az egykor kopárra irtott hegyek újraerdősítésének hírnökei, az egész Budai-hegységben a gyorsan lemosódó dolomitfelszín megkötésére és új talajtakaró kialakítására telepítették őket. Errefelé nem sok maradt már belőlük, az őshonos tölgyesek újra teret hódítottak, a Tarnai-pihenő körül pedig a kopár vagy vékony talajú, a fenyőkkel „megfogott”, valamint a tölgyeknek „visszaadott” területek egymás mellett figyelhetők meg.

Mire számítsunk?

A Csergezán Pál-kilátó alá érve már halljuk, hogy emeletein többen is éjszakáznak, felérve pedig konstatáljuk, hogy erős – a legnagyobb nyári hőség közepén kifejezetten frissítően ható – szél fúj. Azért egy függőágy a pihenés kedvéért előkerül, a kilátótornyokban általában ezek könnyen felszerelhetők, meleg éjszakákon pedig akár alvásra is alkalmasak, komfortosabbak is, mint a hajnal ötre befülledő sátor. Budapest és környezetének fénytengere izgalmas látvány, de igazán csak az agglomerációs települések lámpaszövetét nagy foltokban megszakító hegyek mélysötét tömbjei teszik azzá.

Az autóhoz ugyanazon az útvonalon ereszkedünk le, mint amin fölfelé kapaszkodtunk. Útközben látunk néhány méretes pókot, akiket a szemeiken megcsillanó, első pillantásra harmatnak tűnő fény buktat le – erre Barnabás hívja fel a figyelmem, sose jutott volna eszembe közelebbről megnézni, mi az apró fénypontok forrása. Meséli, hogy az Alföldi Kéktúrán egy este táborhelyet keresve világított meg egy gyepes tisztást,

A jelenség oka egyébként az a szövetréteg, ami a retinájuk mögött helyezkedik el, és visszaveri a fényt a fotoreceptorok felé, ezzel segítve az éjjeli látást.

Vadkempingezni most nem akartunk, bár a kilátó közvetlen környezete alkalmas rá, a csábító Tarnai-pihenő viszont védett növényfajai és sérülékeny talaja miatt nem ideális táborverésre. Ha kint éjszakáznánk, a toronyban fedett és viszonylag szélvédett helyen tehetjük, és a napkeltét is páholyból nézhetjük végig, sátrazni pedig épített pihenőhelyeknél és források mellett a legkényelemesebb. (Azokból mondjuk nem sok van errefelé, de ha naplementét bámulnánk a közelben, a jelzett utaktól távolabb eső, festői fekvésű Ilona-lakot és pihenőhelyét ajánljuk.)

Lefelé szép számban találkozunk őzekkel, de szembejön néhány szarvas is, egy zugban talán rókát szúrunk ki, végül nem sikerül egyértelműen azonosítani, mi a kitartóan figyelő szemek tulajdonosa. A Budakeszire vezető úton csak cammogunk az autóval, mozgóbójás szlalom az aszfalt, annyi szarvas és őz korzózik rajta és mellette, a bozótban.

Miért éppen a Nagy-Kopasz?

A Nagy-Kopasz tökéletes célpont azoknak, akik kipróbálnák az éjjeli túrázást, és a Tarnai-pihenőn át felsétálva kellően kényelmes, csillaglesre két ponton is lehetőséget biztosító útvonalat járhatunk végig egy fél éjszaka alatt. A túra kezdő- és végpontja jól megközelíthető, az égbolt és a város, valamint a temérdek kisebb település látványa jó időben garantáltan maradandó élmény, és jó eséllyel az erdő lakóival is találkozni fogunk.