Sötétedés után indul táplálékszerző portyájára, mozgása szélsebes, a vadászat sikerét pedig nem bízza a véletlenre: méregkaromban végződő állkapcsi lábai, képalkotásra alkalmas összetett szemei, hosszú csápjai és lasszószerű lábai roppant hatékony ragadozóvá teszik. Jó, ha tudjuk, hogy otthonunkban is felbukkanhat e fürge lény, rendjének egyetlen hazai képviselője, rettegésre azonban nincs okunk.
A soklábúak (Myriapoda) altörzsének százlábúak (Chilopoda) osztályába tartozó légyölő pókszázlábú (Scutigera coleoptrata) a pókszázlábú-alakúak (Scutigeromorpha) rendjének egyetlen magyarországi képviselője. Melegkedvelő ízeltlábú, eredetileg a Mediterráneum volt az őshazája, elterjedési területe (areája) azonban jócskán megnőtt az idők során, amely ma már Európa mérsékelt övi területeit, Ázsia, az amerikai kontinensegyüttes és Dél-Afrika egyes részeit, valamint Ausztráliát és Új-Zélandot is magában foglalja.
Természetes élőhelyein a nappalokat kövek, sziklák vagy az avartakaró alatt rejtőzködve tölti, a településeken viszont (amelyekhez areája jelentős részén erősen kötődik) bútorok mögé, padlórésekbe, falrepedésekbe húzódik be, ahol észrevétlenül várja a sötétség beálltát.
Hazánkban általánosan elterjedt, gyakori faj, amelynek megpillantásához olykor elég óvatosan bekukkantani ingatlanunk valamelyik helyiségébe, legyen szó akár egy falusi portáról, akár egy fővárosi lakástól. Értelemszerűen a természetben is találkozhatunk vele, csak ott jóval nehezebb lesz kiszúrni.
A légyölő pókszázlábú testhossza 20–30 mm, rendkívül hosszú csápjaival és 15 pár járólábával (amelyek közül az utolsó pár hosszabb a többinél) ugyanakkor jóval nagyobbnak tűnik. Vajszínű vagy sárgásszürke hátlemezein hosszanti barna sávok, végtagjain világosbarna gyűrűk figyelhetők meg.
Gömbölyded fején két összetett, képalkotásra alkalmas szemet visel. Ilyen, a rovarokéhoz hasonló látószervvel kizárólag a pókszázlábú-alakúak rendjének képviselői büszkélkedhetnek a százlábúak népes osztályában. Az első törzsszelvény lábai méregkaromban végződő, a ragadozó életmód szolgálatában álló állkapcsi lábakká módosultak, amelyek kulcsszereppel bírnak a zsákmányszerzésben.
Ha egy potenciális prédaállat (jellemzően rovar, pók vagy féreg) a látómezejébe kerül, majd hozzáér az érzékeny, fonalas csápjaihoz, ügyes vadászunk egy szempillantás alatt lasszószerűen köré tekeri hosszú járólábait, állkapcsi lábaival mérget juttat a testébe, végül magához húzza, hogy immáron az egy pár rágó és két pár állkapocs alkotta szájszervével is stabilan tartsa elfogyasztandó áldozatát. Itt kell megjegyezni, hogy
csak végveszély esetén – amennyiben megfogjuk, avagy rálépünk – harapja, illetve marja meg az embert, mérge pedig legfeljebb méhcsípéshez hasonló tüneteket válthat ki.
Tavasszal szaporodik, petéit egyesével, néhány napos időközönként rakja le. A petékből kikelő első lárvaalakoknak csupán 4 pár lábuk van. „Lábrepertoárjuk” a több vedléssel járó szelvényszerző fejlődésük (anamorfózis) folyamán válik teljessé, vedlésekre ugyanakkor ezt követően, még az ivarérettség elérését megelőzően is sor kerül. Hároméves koruktól fogva szaporodnak, ideális körülmények között pedig hét évig is élhetnek. Ez idő alatt éjszaka fáradhatatlanul vadásznak, nappal türelmesen rejtőzködnek, gondoskodnak fajuk fennmaradásáról, szájszerveikkel pedig megszámlálhatatlanul sokszor megpucolgatják érzékeny csápjaikat és harminc járólábukat, legbecsesebb prédaszerző alkalmatosságaikat.
A légyölő pókszázlábú (Scutigera coleoptrata) nem élvez természetvédelmi oltalmat Magyarországon, ez azonban nem jelenti azt, hogy az ingatlanjainkba alkalmanként bekuckózó soklábút gondolkodás nélkül az örök vadászmezőkre küldhetjük pusztán azért, mert emberközpontú világképünkbe nem illik bele bizarr megjelenésével. Fotózzuk le inkább, hiszen egy igazi kuriózum ő a hazai ízeltlábúak között!
A cikk először 2022 júniusában jelent meg.
