Kenuval a labirintusban

Nem vált valóra a félelem, a Szigetköz köszöni szépen, megvan: a vízügy mérnökeinek hála a mintegy 700 szigetből álló, 800 kilométer hosszú ágrendszer – most csak a magyar oldalról beszélünk – bejárható hajóval.

Az utóbbi öt évben pedig soha nem látott rekordokat dönt az ide ellátogató túrázók, sportolók, kevésbé népiesen az aktív pihenésre vágyók száma. Ennek megfelelően a szálláshelyek és más szolgáltatások, elsősorban a vezetett túrák száma is gyarapodik. A gyakorlott vezetők azért szemre eldöntik, hogy a foglalt hajók kiadása közben kinek elég csak ennyit elmondani: „Fölmész, jobbra, jobbra, kiszáradt fa mellett áthúzod, nem téveszted el (azaz kiszállsz a csónakból, és áttolod a keskeny átfolyón), jó, 3-ig érjetek vissza, jó utat, ja, mindenki tud úszni?” Vagy kikkel praktikus kimenni.

Mindkettőt átéltem, de egy gyakorlott, a Szigetköz ágrendszerét ismerő vezető aranyat ér. Nemcsak azért, mert olyan helyre is bevisz, ahová magától nem biztos, hogy bemerészkedne egy járatlan túrázó, hanem mert rengeteg hasznos és érdekes dologra tudja felhívni a figyelmet. Így voltunk mi is Janics István vezetésével egy Dunasziget melletti túrán.

A legzegzugosabb rész Dunaszigetről érhető el a legkönnyebben. A Mosoni-Dunára elsősorban Rajkánál szoktak vízre szállni. Mindegyik településen van kemping, illetve egyéb szállás- és sátorozóhely is. Választhatunk mindenütt rövid, néhány órás túrát, közepes nehézségű egynaposat és akár többnaposat is.

Duna-történet, első fejezet

Ahogy az iskolában is tanultunk róla, a hegyek közül kiérve a folyam lassúbb folyásúvá válik, és számtalan hordalékszigetet képezve lerakja a hordalékát. Így jött létre ez a szövevényes ágrendszer, majd miután hordalékának legnagyobb részétől megszabadult, a folyóágak ismét egyesülnek Gönyű előtt.

Az itt élők a szigetek dús legelőin állatokat tartottak, természetesen halásztak, a gyékényből, fűzfavesszőből kosarakat, egyéb tárolóeszközöket fontak, hajót vontattak, azaz folyásiránnyal szemben a folyó melletti gondozott csapásokon lóval és emberi erővel vontatták fel a dunai bárkákat (ezt a munkát biztosan nem sírja vissza senki). Kialakult a Szigetköz ágrendszerére épült életforma. Talán ennek egyik érdekes megnyilvánulása a speciálisan helyi recept szerint készült, savanyú rántott hal.

A sok szálkát tartalmazó halak fogyasztását egyszerűbbé tette, ha a kész rántott halat marinírozzák. Ezt a szót biztosan nem használták száz éve, egyszerűen beáztatták, de most, hogy kitört a gasztroforradalom, fontoskodjunk mi is! Azért volt rá szükség, hogy az ecetes lé megpuhítsa a szálkákat, és gond (köpködés, harákolás) nélkül lehessen halat enni.

Dunasziget sok kis településrészből áll, amelyek hajdan nem tartoztak össze, hanem a ma Szlovákiához tartozó települések „szárazabb” szigetei voltak, amelyeket csak a nagy árvizek veszélyeztettek, míg a főágat övező apró, fás szigeteket a szabályozatlan folyó szinte évről évre elöntötte. 1920 után a „gazdátlanná” váló szigeteken lévő tanyacsoportokat szervezték önálló településekké, majd 1969-ben egyesítették őket Dunasziget néven.

Duna-történet, második fejezet

A Felső-Duna szabályozására Dévény (Devín) és Dunaradvány (Radvaň nad Dunajom) között 1886 és 1896 között került sor, amelyet elsősorban a hajózás fejlődése tett szükségessé. Hosszanti parti védművekkel – magyarul kőszórással – és mederkotrással szélesítették ki az Öreg-Duna néven ismert főágat. A hajózást ez nagyban segítette, viszont a folyás gyorsult, így a főmeder bevágódott, azaz a mellékágakba kicsivel kevesebb víz került.

Az akkori gyors gazdasági fellendülés mellett ez volt a helyiek életét befolyásoló másik tényező. A szabályozott Öreg-Duna egy széles folyam lett erős sodrással, a szigeteken élő „tanyasiak” kapcsolata az anyaközséggel lazult, az úsztatással terelt csordák fogyatkoztak, az intenzív mezőgazdaság jövedelmezőbbé vált, köszönhetően Pozsony közelségének is.

A napsütés gyönyörű a kora májusi reggelen. A hideg áprilisnak köszönhetően a lombosodás megkésve vette kezdetét, a zöld számtalan árnyalata így a nád még tavalyi, elszáradt sárgájával keveredett. A vándormadarak már megérkeztek, a nádirigók énekét lehetett mindenütt hallani. A víz sodrása a folyó egyéb szakaszaihoz képest (pl. Dunakanyar) sokkal kisebb, de áganként változó.

Ezt a tapasztalt túravezetők jól ismerik, így az útvonal megválasztásakor árral szemben a gyengébb sodrású ágakban haladunk, míg folyásirányban az erősebb sodrásúakban. A Bodaki-ág a lassabbak közé tartozik. A nádasok övezte szigeteken az erdőgazdaság nyárasai zöldellnek, a partot szegélyező fákon kívül ne számítsunk őserdőre, de a „Matula bácsis” hangulat így is teljes.

Sok a vízbe borult fa, némelyiken hódrágás nyoma látszik. Az újonnan visszatelepített, természetvédelmi oltalmat élvező rágcsáló sok bosszúságot okoz az erdészeteknek, az okozott kár miatt pedig gyakorlatilag dúvadnak minősül a Szigetközben, ahol nincs természetes ellensége.

Az első pihenőnk a Barkás-ágon átívelő Barkási hídnál van. Nem lehet áthaladni alatta, mivel nagyon alacsony, a folyásiránnyal megegyező oldalán nagy az esése, ráadásul nemcsak a sodrás erős a híd alatt, hanem kövekkel is meg lett erősítve.

Vannak átkelők keresztgátakon (pl. a Jakabi zárás), amelyek tetejét sima beton borítja, hogy az erdészet teherautói át tudjanak menni, de felettük átfolyik a víz. Ezek felett nagyobb vízállás esetén át lehet siklani, kisebb, 30 centis víznél azonban nem érdemes kísérletezni, mert a hajó fennakad, és lehet, hogy a víz áttolja, de kárt teszünk benne, érdemes tehát kiszállni.

Innen egy keskeny, kanyargós vízfolyáson haladunk (a térképen Revolver-ág néven lehet megtalálni), ahol a sok nyárfaszösztől és uszadék fától nem is mindenütt lehet látni a vizet. Átbújunk egy új, kis méretű híd alatt, ez magasabb, mint az előző. Ahogy a keskeny Barkás-ág kiszélesedik, egy szürke gémet zavarunk meg, aki menekülése során sokszor megáll, leszáll az ágakra, mi meg mindannyiszor megijesztjük. A túrázók látványa, mozgása zavarja a madarakat, sokkal rejtőzködőbbé válnak. Korábban, amikor nem voltunk ilyen sokan a vízen, biztosra lehetett menni, hogy mely helyeken találkozhatunk például jégmadárral.

A Barkás-ágból kiérünk az Alsó-Vörösfüzesi-ágba, ahol nagy madárzaj fogad. Egy öreg nyáras terül el jobb oldalon, amely kormorántelep is egyben. Költési idény van, úgyhogy a lárma még nem az igazi, az majd a fiókák kikelése után kezdődik.

A kormorán a halgazdaságok, a horgászok és nem utolsósorban a halak szíve csücske. Húsz-harminc éve egy kormorántelep még természetvédelmi attrakció volt a Kis-Balatontól a Drávaszögig, de a madarak vagy megszerették a szén-dioxidot, és a PET-palack afrodiziákum számukra, vagy mástól, de a lényeg, hogy elszaporodtak.

Ma már akár Budapesten is lehet látni egy-egy példányt. Ezzel nem lenne baj, de a kormorán sokat eszik, a Szigetközben is tonnaszám ritkítja a halállományt. A szigetközi (és az egész Kárpát-medencei) haltársadalom további tragédiája, hogy az alapvetően vonuló kormoránok közel fele a felmelegedés miatt itt telel át, úgyhogy télen sincs nyugta a pontynak, keszegnek.

A széles ágban erős ellenszelünk van, az evezőt is megnyomja a szél, majd egy keskenyebb, kevésbé szeles mellékágon érjük el a Hajósi-ágat, amely nevét onnan kapta, hogy még a 19. századi folyószabályozás előtt ez volt (vagy lehetett) a hajózási útvonal. Rövidesen elérjük a Denkpáli ágvégzárást és hallépcsőt. A Szigetköz történetének legnehezebb éveiben itt még keresztgáttal fogták meg a vizet.

Duna-történet, harmadik rész

A szocialista álmok álmodói egy vízlépcsőrendszert álmodtak a Dunára. (Az állítás nem igaz, az álom már korábban megszületett, csak nem volt hozzá acélos proletár akarat, meg elvitte a pénzt az a sok háború.) Nem is egyet, kettőt: Bősnél (Gabčíkovo) és Nagymarosnál.

Bonyolult történet, a kilencvenes évek elején a rádióban annyit lehetett hallani a fenékküszöb és C variáns kifejezést, mint ma a migránst és az oltakozást. A lényeg az, hogy a Duna medrét elzártuk volna Dunakilitinél, így egy Pozsonyig visszaduzzasztott tó keletkezett volna, abból kiágazott volna egy üzemvízcsatorna, amely Bősnél egy erőműhöz vezetett volna.

Magyarországon pedig Nagymarosnál épült volna egy másik erőmű, hogy a Bősnél időszakosan leengedett vízmennyiséget visszafogja. Magyarországon ennek ellenzése eggyé vált a rendszerkritikával, úgyhogy több piruettet követően a magyar fél kihátrált az egészből és a szocializmusból, abban bízva, hogy az időközben szintén lánglelkű rendszerváltóvá váló csehszlovák kormány is a békák és a galambok mellé áll.

Azaz nem Dunakilitinél zárják el a vizet, hanem fentebb, Dunacsúnnál (Čunovo). Tehát a magyar félnek már semmi beleszólása nem lett, hogy a természetes (ez 1886 óta már nem feltétlenül igaz) Öreg-Dunába mennyi víz kerül. Az esőtánc és vízfohász címzettjeinek listájára Pozsony is felkerült. Igen, mert közben Szlovákia független lett, és így a Dunáról, ha közvetetten is, de V. Mečiarral kellett tárgyalni.

Magyarbarátsága legendás volt, bármiről volt szó, talán a rizlingszilvánit kivéve. A tárgyalás illusztrációjához a magyar fél 40-50% vízmennyiséget kért, Vladó megpróbálta beláttatni, hogy elég oda 7,5 is. A zsilip Dunacsúnban lett megépítve, úgyhogy alig jött víz. Az más kérdés, hogy azt komolyan senki nem hihette, hogy az újonnan létrejött állam első dolga, hogy elbontja az üzemvízcsatornát és erőművet, majd sűrű bocsánatkérések közepette muskátlit ültet a helyére. Drámai képek járták be a magyar sajtót a kiszáradt holtágakról; a talajvízszint méterekkel csökkent. Ekkor zárták el a maradék víz visszatartására a Barkás-ágat (Barkási-Dunát).

A Denkpáli hallépcső egy tényleg érdekes létesítmény. Az 5-6 méteres szintkülönbséget a zúgón a halak nem tudják „megugrani”, ezért egy kacskaringós, kövekkel kirakott, hallépcsőkkel ellátott, vékony eret hoztak létre, ahol viszont fel tudják küzdeni magukat.

Ottjártunkkor egy kis küsz küzdött éppen a sodrással szemben, hogy feljusson a Barkás-ágba. Ez pedig számára nemcsak a sodrás miatt nehéz, más is fenyegeti. István elbeszélése szerint a hallépcső tisztításakor a híd alatti cellában egy 40 kilós harcsát találtak, aki pedig nem a buborékoktól nőtt ekkorára. A zárógát egy érdekes technikai részlettel is bír. Ha kevés vizet észlel, a napelemmel működtetett elektronika kompresszorokkal levegőt présel egy gumitömlőbe, amelyik vaslapokat emel fel, éppen úgy, ahogy a madarak borzolják tollaikat, ezáltal kevesebb vizet enged a zárás az Öreg-Dunába, visszatartva a vízmennyiséget az ágrendszerben. A módszert az Amerikai Egyesült Államoktól vették át, ott a Mississippin (is) alkalmazzák ezt a megoldást az öntözéshez szükséges víz visszatartására.

Duna-történet, negyedik rész

Ha Dunacsúnnál nem adnak több vizet, akkor lajtos kocsival nem lehet pótolni. A tárgyalások tovább folytak a vízmegosztásról, a jelenlegi állapot szerint vegetációs időszakban 400 m3, az év fennmaradó részében 200 m3 vizet kap másodpercenként a régi meder és az ágrendszer.

A vízügy mérnökei előálltak egy új javaslattal, hogy döntse el a kormányzat, milyen állapotokat kellene konzerválni, a rendelkezésre álló vízmennyiségből mit próbáljanak kihozni. Az 1950–60-as évek állapota tűnt az ideálisnak. Ne feledjük, az Öreg-Duna bevágódása miatt a szigetek közötti ágrendszer vízszintje folyamatosan csökkent!

A Szigetköz ágrendszerének megmentéséért átszabták a védműrendszert, a korábbi keresztgátakat elbontották, szabadabb folyást engedtek a kevesebb víznek, vízállástól függő vízvisszatartó létesítményeket építettek.

Ennek köszönhető, hogy a közel harmincéves rémálom már a múlté, nem mellesleg a túrázás is egyszerűbb, mert nincsenek már meg az 1980-as években még létező keresztgátak. A Csallóközben nem figyelnek oda erre, ott még megvan a régi szabályozórendszer, így a szlovákiai vízitúrázók is a magyarországi oldalt preferálják.

A széles Jakabi-Duna-ágon hagyjuk el a Denkpáli zárást, ahol több úton lehet továbbhaladni. Júniustól a keskeny, ám meseszép Jakabi-ágon lehet eljutni a Jakabi zárásig, a víz fölé hajló fák alagútján keresztül, de tovább is evezhetünk a Kerekes-ciglési hídhoz, ahol viszont átemelés szükséges.

Előbbiben a sodrás gyenge, utóbbiban erősebb, de itt a madarak szerelmesei élvezhetik a látványt. Gémek, kócsagok gyülekeznek, egy ölyv ül a kiszáradt fán, és egy csér csap le a vízre. Ahogy közeledünk a Dunasziget melletti gáton található madárvárta faépítményéhez, balra fordulunk, majd nemsokára visszaérünk a kiindulási pontunkhoz. Ekkor jövök rá, hogy néhány órája erre már jártunk: fák, nád, nádirigó, lila virág – és úgy elszállt az idő.