Csubakka és a fonnyadt uborkák: gyalogszerrel Dél-Jordániában

Keleti nyugalom?

Az unott határőrök szó nélkül nyomják a belépési pecsétet – Akaba vízum nélkül is látogatható vámmentes övezet. Taxival indulunk a centrum felé, a sofőr kedvesen dobozos vízzel kínál, és tört angollal érdeklődik: „Ez az utolsó alkalom, hogy Jordániában járnak?” Őszintén reméljük, hogy nem, bár igyekszik meggyőzni az ellenkezőjéről: beszélgetés közben ugyanis alig figyel az útra, és csak egy határozott kormányrántással kerüli el, hogy belerohanjon az előttünk haladó sedanba.

Az első kultúrsokkot az egyheti élelmünk beszerzése közben éljük át: kaotikus közlekedés, ahol a jobbkézszabályt a duda helyettesíti, szemét mindenhol, a bevásárlókocsik szanaszét hevernek a járdán. Az ételek többsége indokolatlanul vastag műanyagba csomagolt, kivéve a narancsot – az viszont romlott. A hátizsákunkból kiszorul a sátor, helyét pörkölt csicseriborsó, pisztáciás halva és néhány uborka veszi át, miközben a táska, a kívülre aggatott túrafelszerelés miatt harmincliteresből hetvenesre duzzad. Felpakolva indulunk a tengerpart felé.

Nejlonzacskó és medúza

A belvárosban a taxisok már száz méterről kiszúrnak minket, és a körforgalom belső sávjában parkolva, három bokorsávon keresztül integetnek. A strandon sem egyszerűbb a helyzet: a 12 évestől a nyolcvanasig minden második ember hajós túrákat próbál ránk tukmálni. Úgy tűnik, a helyi gyerekek első szava a „glassboat”, a második pedig a „special price”.

A kikötővárost és az Országház méreteivel vetekedő zászlórudat elhagyva a South Beach felé vesszük az irányt. Az úton rajtunk kívül csak néhány kóbor kutya és egy láthatósági mellényes férfi halad, kezében kukazsákkal.

A zsák viszont egy tetszőlegesen kiválasztott harmincméteres szakaszon már megtelne, így előrelátóan csak minden nyolcadik szemetet teszi bele.

A búvárparadicsomként emlegetett strand első és második pillantásra is meglehetősen sivárnak tűnik – nehéz elhinni, hogy itt bármi izgalmas akad. Ám amint a fejünket a Vörös-tenger vizébe merítjük, azonnal meggyőződünk az ellenkezőjéről.

A januári víz hőmérséklete tűrhető, de egy óra sznorkelezés után már rendesen átfázunk.

Jordan Trail – keresztül a sivatagon

Az első két éjszakát a strandon töltjük, a kijelölt ingyenes kempingben. A homok puha és kényelmes, a világítás stadionokat megszégyenítően erős, a mellékhelyiség guggolós, és a 0-24-es rendőri felügyelet mellett állandó arab mulatós zene szól. Az idillt csak a sátor mellett fél méterre acsarkodó kóbor kutyák zavarják meg.

A búvárkodás élményeit magunk mögött hagyva belevetjük magunkat a sivár, mégis lenyűgözően egzotikus sivatagi világba. A Jordan Trail mentén 75 kilométer vár ránk, a tengerparttól egészen Wadi Rumig.

Az ösvény először autópályák alatti átjárók sötét alagútjain és rozsdás szögesdrótokkal védett ipartelepek mellett kígyózik, de az első hágó után a világ elcsendesedik. A kutyaugatás is elhal, helyét átható, végtelen sivatagi némaság veszi át. Csak a 6 liter víz nyomasztó súlya és néhány szétszórt műanyagpalack árulkodik arról, hogy nem egy elhagyott idegen bolygón járunk.

Egy szűk völgy mélyén verjük fel a sátrat, ahol a vacsoránk egyszerű: tábortűzön főtt bulgur, mellé aprólékosan kisollóval pucolt uborka. Másnap átkelünk egy újabb hágón, és elérjük a Jordan Trail első hivatalos táborát – bár inkább csak egy magányosan álló beduin sátorról van szó, két tevenyereg és egy sebtében faragott bot társaságában. A botot azért magunkkal visszük.

Az „útvonal” kifejezés itt erős túlzás: leginkább GPS-re hagyatkozva és néha eltévedt tevenyomokat követve szeljük át a végtelen kősivatagot. Két nap elteltével végre meglátunk valakit – egy emberformájú lényt, egy cseh srácot. A hátán mindössze egy 15 literes hátizsák, se hálózsák, se matrac, zokni-szandál kombinációban gyalogolja ugyanazt az utat, amit mi, csak épp az ellenkező irányba.

Posztapokaliptikus díszletek

A harmadik napon érkezünk meg Tutun falucskába, ami akár a „porfészek” definíciója is lehetne egy enciklopédiában. Bádoglemezekből, lestrapált szőnyegekből és rozsdás kerítésekből összetákolt kecskeólak, zsalukövekből emelt, omladozó házak, szabványszerűen kitörött kerekű kukák, és három teve – ezek közül egy már csak tetem. A másik kettő is inkább filozófusként mered a semmibe, mintha éppen az „élet, a világmindenség, meg minden” nagy kérdésein elmélkedne.

Mi viszont pontosan tudjuk, mit kell tennünk: vizet kell szereznünk. A kihalt utcákon mindössze két embert látunk. Egy idős férfit, aki egy koszos vájlingban kendőt mos, és egy fiatalabbat, aki elegánsan öltözve épp kiszáll egy luxusterepjáróból. Az ellentét szinte szürreális. Az öreg észre sem vesz minket, a fiatal pedig egy szó nélkül megtölti a palackjainkat egy kopott utcai víztartályból.

Sivár hétköznapok?

Továbbhaladva a táj drámai fordulatot vesz, a hegyeket itt cseppkőszerűre mart homokkőtornyok váltják fel. Bármelyik sziklát véletlenszerűen kiválasztva és Magyarországra szállítva azonnal a nemzeti látnivalók élére kerülne.

Egyetlen zöld növény sincs a láthatáron, és el sem tudjuk képzelni, mi tartja életben ezeket az állatokat. Az arckifejezésük azt mutatja, ők is ezen tűnődnek.

Tízórai közben a helyi folklóron ámulunk: terepjáróval kecskét terelő beduinok. A platón egy tízéves forma gyerek üvölt valami ritmustalan dallamot, miközben apja, aki valószínűleg Csubakka sivatagi reinkarnációja lehet, hörögve zengi be a kanyonokat. A sziklafalak visszhangként verik vissza ezt a furcsa koncertet, mintha a kecskenyájat az akusztika tartaná össze.

A Wadi Rum déli részén még a fehéres homokkő kerekded sziklaformái uralják a tájat, északabbra haladva meredek ormok izzanak vörösen a lenyugvó nap fénye alatt. A drámai színjátékot csak a csillagok alatt folytatott gyaloglás múlhatja felül. Arra jutunk, hogy az ókori görög hajósok erősen túltolhatták az ambróziás bort, mert a csillagképek közül legfeljebb a Nyúl (Leporis) emlékeztet valamelyest a nevében foglalt állatra.

Rum Village – luxus és őskáosz

A mély, száraz sivatagi csendet azonban hamarosan felváltja a „civilizáció”: az előkelőbb beduin táborok között járunk, ahol a luxust indokolatlan kivilágítás jelenti, cserébe az éjszakát bömbölő aggregátorok zajában tölthetik a vendégek.

Dél körül fáradtan érkezünk meg Rum Village-be, Wadi Rum szívébe, ahol a látvány egyszerre kaotikus és idilli: porfelhőkben úszó utcák, szétesett autók, hulladékból tákolt kerítések, magányosan heverő motorblokkok, gázpalackokat cipelő gyerekek, mindezt tevebőgés és haldokló kecskék hörgése kíséri. Az uborkakészlet feltöltése után egy helyi hegymászó guide-nál szállunk meg. A kis háznak minden hibájával együtt megvan a hangulata: a matracokat beborító falfestékdarabok és a hiányzó fürdőszobaablak ugyan próbára teszi a tűrőképességet, de a házigazda kedvessége, az angol WC kényelme és az udvaron zöldellő, bőtermő citromfa valamelyest feledtetik a körülményeket.

Infrastrukturális folklór

A délutánt a helyi hétköznapok lenyűgöző káoszának megfigyelésével töltjük. A férfiak épp egy kilukadt vízvezetékcső „távgyógyításán” dolgoznak, ami többnyire abból áll, hogy tanácstalanul szemlélik a szökőkúttá vált műanyag csövet. A település kétnaponta kap vizet, amely hanyagul az utcán keresztbefektetett csövekben érkezik a házakhoz – de jut belőle a falakra, kerítésekre és a kiteregetett ruhákra is. A csöpögő, spriccelő csőhálózat inkább emlékeztet focipálya-öntözőrendszerre, mint létfontosságú infrastruktúrára.

Az utcán kecskék között lavírozva haladunk el néhány kitört kerekű terepjáró roncs és egy beszakadt tetejű épület mellett, amely a helyi autószerelő műhely szerepét tölti be. Közvetlen szomszédja a kávézó, amelynek tulajdonosa felismerte az üzleti diverzifikáció lehetőségeit: a kávé és tea mellett alig használt WC-csészék is szerepelnek a kínálatban.

A falu intenzív kulturális kavalkádja után kiégett érzékszerveinket egy hegyi forrásnál pihentetjük.

Az utolsó rumi reggelünkön egy recsegő hangszóró ébreszt: a müezzin imára hívó hangja hátborzongató szépséggel kavarog a vádi sziklafalai között. Mi pedig vakolatdarabokkal pettyezett hálózsákunkban dideregve már félálomban érezzük, vissza fogunk még térni ebbe az ellentmondásosan vonzó országba, persze csak, ha túléljük a taxizást a repülőtérig.