Amikor egy álmos keddi reggelen útnak indultunk a Veszprém megyei idilli kis település, Döbrönte felé, még egyikünk sem gondolta, hogy a vártól várig tartó körtúrán ennyi meglepetésben lesz részünk. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a tervezett laza kirándulásból a valaha volt legkalandosabb históriás túránk kerekedett ki aznap a Bakonyban.
Persze ezt csak utólag értékeli így az ember. Őszintén szólva: egészen máshogyan éreztem azokban a percekben, amikor fel-alá csörtettem a Köves-patak partján a nyakig érő sárban, keresve azt a helyet, ahol van rá esély, hogy száraz lábbal átkeljünk a vízen. Ehhez még hozzáadódott, hogy addigra már erősen sötétedett, és azt se felejtsük el, hogy nagyjából tíz perccel azelőtt derült ki, hogy még alig vagyunk túl az út felén, holott kilométerben már lejártuk azt a távot, amelyre eredetileg készültünk.
Akkor lendültem át a holtponton, amikor Attila, a fotósunk megelégelte a toporgásomat, és közölte, hogy ő bizony most kézben átvisz engem a patakon, mert különben napestig állhatunk itt. Onnantól fogva már csak nevettem magunkon és a félresikerült napon, mert nagyjából minden, amit eredetileg elterveztünk, máshogy sült el. Na de nem ezek a legemlékezetesebb kirándulások?
Ismeretlen vár a Bakony nyugati lankáin
Talán a döbröntei vár szellemei haragudtak meg ránk, amiért végül nem kizárólag a romokat, hanem összességében a környéket választottuk a rovat aktuális főszereplőjévé. Ugyanis ha valahol, hát itt, a néhány megmaradt, ódon középkori fal közelében biztosan kísértetek járnak. Erről az izgalmas helyszínről indítottuk a túrát, amely aztán hol a zöld, hol a sárga kereszt jelzésen vezetett, először Magyarpolányig, aztán egy másik, a Köves-patak völgykatlanján átvezető útvonalon vissza Döbröntére. Ránézésre ez nem is tűnt olyan nagy távnak, de utólag beláttuk, sokkal alaposabban meg kellett volna vizsgálni a térképet, mert az előzetesen 13 kilométeresre saccolt túra a realitások talaján végül csaknem 20 kilométeresre duzzadt. Ez nyilvánvalóan nem egy teljesíthetetlen táv, de azért nem mindegy, fejben (és időben) hogyan készül az ember, mi pedig elkövettük azt a hibát, hogy eleinte nem siettünk túlzottan.
Mindenesetre a nap szuperül indult, a várnál ugyanis hiába fújt veszettül a szél, kicsit legalább kezdett felszakadozni a köd, így viszonylag szép kilátás fogadott minket, és a romok is igazán hangulatosak. A Bakony nyugati lankái között találjuk Döbrönte mintegy 250 fős, csöppnyi községét, ott pedig egy dombocskán a döbröntei várat. Mindez az Árpád-korban a Csák nemzetségé volt, a vár építésének idején pedig a Himfyeké. Himfy Benedek bolgár bán, Nagy Lajos király hadvezére 1367 és 1374 között emeltette az épületet, amely a legkorábbi írásos forrásban „Zarwaskw castrum” néven szerepel.
Ezért Szarvaskő váraként is emlegetik (nem keverendő össze a Bükkben található szarvaskői várral), a Himfyek címerállata ugyanis a szarvas volt.
Benedek nem sokat tartózkodott a várban, így további bővítésére csak jóval később, a 16. században került sor. Addig viszont a család egyre veszített a befolyásából: a környékbeli földesurak sorra elragadták a birtokaikat, 1401-ben pedig a várat is kifosztották. Mindezek után nem meglepő, hogy a Himfyek egészen lezüllöttek, rablólovagok lettek, 1464-ben még a pannonhalmi apátságot is kirabolták. Amikor erről tudomást szerzett, Mátyás király az összes megmaradt birtokukat elvette, majd Kanizsai Lászlónak adta, de nem sokkal ezután Szarvaskő vára ismét Himfy-tulajdonba került.
A 15. század végén tűzvész pusztított az épületben. 1502-ben kihalt a család férfiága, így a birtok tulajdonosa Essegvári Ferenc lett, aki Himfy Orsolya férje volt. A mohácsi csata után a várat megerősítették egy vastag falú rondellával, innen ágyúzhatták a lőréseken keresztül az ellenséget. Erre végül nem nagyon volt szükség, a törökökkel vívott csatákban nem játszott komoly szerepet a vár, legalábbis nem tudunk jelentősebb ütközetről. Ismert egy 1555-ös írásos jelentés Nádasdy Tamás nádorispán tollából, amelyben azt írja, Döbrönte épségben van.
Úgy tartják, a vár pusztulását egy portyázó török csapat okozhatta később, teljesen lakhatatlanná pedig a 17. század végén vált. A birtok az 1760-as években a Somogyi családé lett, amelynek tagjai német és magyar telepesekkel népesítették be azt. Ekkor hordták el a vár köveit házépítéshez, és ebben az időben emelték a falu klasszicista római katolikus templomát, amely szerintem nagyon idilli látványt nyújt, és a romoktól szemlélve is szépen kitűnik a község házai közül. Azt érdemes róla tudni, hogy az a francia építész (Charles Moreau) tervezte, akinek a tatai vár átépítése is köszönhető.
1990-ben és 2001-ben állagmegóvást végeztek a romokon, a maradványok nagy része viszont valószínűleg a mai napig a földben pihen. Úgy volt, hogy a Nemzeti Kastély- és Várprogram keretein belül felújítják, de úgy tűnik, végül a vár kikerült a programból. Ettől függetlenül érdemes eljönni ide, és a látogatást lehetőleg összekapcsolni egy jó kis bakonyi túrával.
Ördögűzés a Bakonyban
Egy olyan túrával, amilyen a miénk is volt, mert a fenti beharangozó ellenére maga az útvonal és a látnivalók nagyon is klasszak, csak a körülmények babráltak ki velünk. Azt tudnám javasolni mindenkinek, aki kedvet kap ehhez a kiránduláshoz, hogy jól öltözzön fel, szeles, esős időben vagy közvetlenül azt követően ne, ám ha mindenképpen szeretne, akkor csak gumicsizmával felszerelkezve induljon el, és számítson a rengeteg sárra, illetve arra, hogy többször bele kell gázolnia a patakba.
Előző nap esett, így a sártengerre mi is felkészültünk. Az út első szakasza vidám cuppogással telt a hangulatos fenyvesekben, többször megálltunk megcsodálni egy-egy gomba lepte farönköt vagy különlegesen szép mohát, apró növényt. Ezenfelül kissé eseménytelenül telt az idő egészen az első érdekesebb helyszínig, a magyarpolányi Szent-kútig, ahol a sűrű avarral borított terepen padsorok, feszületek, egy Szűzanya-szobor és persze egy kiépített forrás fogadott minket, utóbbiból mintha éppenhogy csak csordogált volna valami. Mint utólag megtudtam, a víz általában folyik és iható is.
A legenda szerint a Szent-kútnál egyszer megszállt egy vadászt az ördög, és a Szűzanya az utolsó pillanatban segített rajta. Hálából a vadász később egy szentképet helyezett el az itt álló bükkfán, amely a mai napig megtekinthető. Később még több szent jelkép került ide, és állítólag a helyiek (azaz a magyarpolányiak) még most is ide járnak imádkozni.
Egy kis pihenést és fotózást követően szedtük a sátorfánkat, és a kálváriát nagyjából visszafelé követve a már említett település felé vettük az irányt. Magyarpolány első házai között egy kutya üdvözölt minket rendkívül heves ugatással, majd nagy elánnal a nyomunkba eredt. Én oda sem mertem nézni, de Attila elé állt, és olyan hangon köszöntötte, mintha legalábbis egy cuki mókuskával vagy nyuszival találkozott volna, mire az eb varázsütésre átváltott agresszívből farokcsóválós, vidáman szökdécselős üzemmódba, én meg csak lestem. Ezt a pszichológiai trükköt tehát jó szívvel ajánlom mindenkinek, bár azt nem tudom, hogy egy jól fejlett rottweiler mit szól hozzá, de ennél a kutyánál remekül működött.
Magyarpolány már egy 1162-es írásos feljegyzésben is szerepel a bakonybéli bencés apátság tulajdonaként, 1198-ban viszont a zirci apátság birtokaként említik. A völgyben fekvő, sváb települést erdők határolják. Egyik fő látványossága a műemlék utca, ahová mi is bekukkantottunk. Egy sor tornácos, mellvédes, oszlopos házikó látható itt, a bakonyi építkezés jellegzetes képviselői. Magyarpolányban majdnem száz védett épület található, és ezeket a nemzeti örökség részeként tartják számon. A település 1993-ban Europa Nostra díjat is kapott.
Szembeszél és avarcsúszda
Innen egy hosszú, viszonylag egyenes és kitett szakasz következett a sárga kereszten, amelyet bizonyára sokkal jobban élveztünk volna, ha nem fúj olyan veszettül – sokszor szemből – a szél. Arra számítottunk, hogy ez lesz a túra egyik legérdekesebb része, így viszont nem volt túlzottan kedvünk kémlelni a mezőket és a dimbes-dombos tájat, inkább a túlélésre játszottunk. Emiatt nem is tudok felidézni túl sok látványosságot erről a részről – annyi megmaradt, hogy még valahol az elején megcsodálhattuk a távolban rejtőző Ajkát a Magyar Alumínium Termelő és Kereskedelmi Zrt. impozáns épületével egyetemben, és láttunk egy kőkeresztet is, amelyet meglepő módon betonból készült gyeprácsokkal vettek körbe.
Hosszú idő múltán beértünk az erdőbe, védett helyre, de nem sokáig lehetett örülni, mert következett egy oltári meredek, sárral és csúszós avarral gazdagon bevont lejtő. Szerencsére legalább rövid volt, és néhol kapaszkodni is lehetett, így viszonylag gyorsan túlestünk rajta, aztán jött a jutalom, a túra leglátványosabb része, azaz a Csurgó-kút és a környéke, amely élőben még sokkal szebb és hangulatosabb volt, mint a képeken.
A nevéből azt gondolhatnánk, hogy ismét egy forrásról van szó, de
a Csurgó-kút valójában egy látványos, sziklákkal körülvett vízesés, amely körülbelül 5 méterről hullik alá.
Itt található az édesvízi mészkő alkotta Csurgó-szikla is, amely Rómer Flóris leírása alapján valamikor 1859 körül válhatott le és kerülhetett a mostani helyére.
Pihentünk egy cseppet, közben pedig kiderítettük, hogy bár tíz-egynéhány kilométeren már túl vagyunk, még sokkal több van hátra, mint amennyire számítottunk, és lassan a nap is lemegy. Várt még ránk a Köves-patak vadregényes völgye, természetesen egy klassz meglepetéssel.
A haladást lassító sártenger egy dolog, ahhoz már remekül hozzászoktunk. A patakátkeléssel sem lett volna különösebb gond például nyáron, vagy ha éppen előzőleg kevesebb csapadék esik, így viszont elérkeztünk a cikk elején már vázolt szituációig. Bár lehetett volna ez a túra mélypontja, innentől fogva tényleg már csak mulattunk magunkon. És azon, hogy eredetileg a várba visszaérkezve szerettük volna megnézni a naplementét, amely végül ezen a helyen ért minket.
A völgykatlanból négy-öt mókás patakátkelés után inkább felevickéltünk egy másik, kevesebb kihívást tartogató és kicsit szárazabb útra, és végül ezen tettük meg az utolsó kilométereket vissza a várig, immár a sötét bakonyi erdőben, a szél suhogásától kísérve.
Szerintem nem lövök mellé, ha azt mondom, hogy ezt a túrát még sokáig fogjuk emlegetni, és ha a térdfájásom, az erőteljes Achilles-ín-nyomásom, illetve az izomlázam is megszűnik, biztosan én is őszintén tudok majd mosolyogni minden egyes részletén. Hiszen végül is ezért indulunk útnak: hogy legyen mire visszaemlékezni.
A cikk a Turista Magazin 2021. februári számában jelent meg.
