„Ha Rómában vagy, élj úgy, ahogy a rómaiak. Ha máshol vagy, él úgy, ahogy mások.” Megfogadva a bölcs tanácsot, rögvest eltüntettem 2-3 krówkát (tejkaramella), bízva abban, hogy a lengyelek irtózatosan magas cukortartalmú édessége elegendő erőt ad majd a Lengyel-Tátra egyik legnépszerűbb útjának legyűréséhez.
Míg odafenn komor felhők takarták a napot, idelenn egyre növekvő számú bakancsos sereg nyomakodott az egyetlen pénztárfülke irányába. Ki korán kel, aranyat lel, de legalábbis nem a legnagyobb tömegben kell túráznia. Ismét egy örökbecsű mondás, amit a népszerűbb lengyel-tátrai útvonalakon érdemes észben tartani, hiszen egy olyan országban, ahol nemzeti sport a túrázás, meglehetősen korán kell elindulnunk ahhoz, hogy az előttünk bandukoló hátizsákján kívül egyéb látnivalókat is felfedezhessünk.
Persze a helyzet korántsem ennyire rossz, de mindenképpen érdemes időben elindulnunk, ha nem sokadmagunkkal szeretnénk bejárni a Zakopanétól néhány kilométeres autóútra elhelyezkedő, híresen szép fekvésű Koscielisko-völgyet. Ha minden jól megy, egy kellemes, másfél órás túrázással (6 km, 276 m szintemelkedéssel) fogom elérni az Ornak menedékházat. Onnan egy rövidke, kb. 1,5 km-es kitérővel meguzsonnázhatok a Fenyves-tó partján, majd újabb 7-8 km-es távot végigjárva visszaérkezem a kiindulási helyhez, a parkolóhoz.
Széles, murvás-kavicsos út vezetett be a völgybe. A távolban égbe szökő vékonyka füstoszlop jelezte, hogy hamarosan elérem a régi kis juhászkunyhót, ahol serényen folyik a lengyel konyha ismert és kedvelt ételei közé tartozó gurál juhsajtok füstölése. Áprilistól októberig bárki meglesheti a sajtmestert munka közben, és vásárolhat némi útravalót a különleges finomságokból.
Éhes szimatolásomnak hangos csengettyűszó és patadobogás vetett véget. Félrehúzódva az úton, elengedtem a kis kocsit, ami nyikorogva, utasait föl-le dobálva csörtetett előre az Írott-rét (Pisana Polana) irányába. Gurál férfi ült a bakon lengyel népviseletben, fején a jellegzetes, fekete színű, karimáján apró kagylókkal díszített kalap. A völgyben nemcsak gyalogszerrel, de négyszemélyes lovas kocsival is közlekedhetünk egészen az Írott-rétig, ahonnan már kizárólag gyalog lehet tovább menni.
Egy kis kápolnához értem, amelynek kapujában két gurál férfialak faragott mása állt. Az úgynevezett Betyár-kápolna a monda szerint a régmúlt időkben itt álló templom emlékét hivatott őrizni. Több száz évvel ezelőtt ezüst- és rézbányászat folyt a völgyben, amire a kápolna tetejét díszítő keresztbe vetett csákány és kalapács, a bányászat világszerte ismert szimbóluma utal.
Érdekes és egyben szívszorító látványt nyújtott a völgyet jobbról szegélyező, derékban kettétört vagy gyökerestől kidőlt facsoportokkal tarkított, kies hegyoldal és a vele éles kontrasztban álló, fenyőfákkal sűrűn benőtt bal oldalfal. Szomorú mementói a hírhedt tátrai viharok pusztító erejének, melyek a völgyet sem kímélték. Ezen a részen halnynak hívják azt a főn típusú szelet, amely a Tátra magasabb csúcsairól alábukva jelentős károkat okoz. A meleg bukószél, amely a hegygerincről a völgyek irányába fújva kidönti a legnagyobb fákat is, csak a pusztulás kezdetét jelenti. A vihar elvonultával a földön fekvő fákat könnyebben megtámadja a szú, amely később a még álló fákat sem kíméli.
A völgy mélyebb részében kanyargó utamon a Koscieliskoi-patak kísért. Olykor kőhidak alá bukva, majd újra felbukkanva zubogott sebesen, nagyobb sziklák és kidőlt fák sem állhatták útját. A zöld sáv túrajelzésen haladtam, amely egyenesen a menedékházhoz vitt, bár balra és jobbra is voltak leágazások hol magasabban fekvő sziklás részre, hol a Fagyos-barlang bejáratához vezetve a vándorokat.
Túratársaim egy része rövid, ám rettentő meredek kitérővel növelve a távot, barlangi túrát is tett. Előzetes unszolásuk nálam süket fülekre talált, hiszen egy mindössze 560 m hosszú barlang, néhol beszűkülő járataival - ahol helyenként csak négykézláb juthatunk tovább -, számomra nem tűnt eléggé vonzó látványosságnak. Sokkal inkább foglalkoztatott az Ornak menedékház sarlotka nevű süteménye, amely régi gurál recept alapján készül. A gyomrom kordulása szaporább léptekre sarkallt, ráadásul a hosszú monoton szakasz után örömmel vettem észre, hogy az út enyhe emelkedésbe kezdett.
Kielőzve néhány kényelmesebb tempóban haladó társamat, nagy élvezettel hagytam, hogy rám telepedjen a fenyőillatú csendes egyedüllét, miközben szempilláimra apró ólomsúlyokat aggató, tompa fáradtság ereszkedett. 30 perc eltelte után kissé gyanússá vált az egyre szűkülő ösvény. Korábban elhagyva a meredeken égbefutó sziklákat az erdő kézzel fogható közelségbe került, egy vonalban haladtam a két oldalamon elterülő rengeteggel. Itt-ott megreccsent egy ág, néhol megzizzent egy bokor. Emlékeim közt felsejlettek a tátrai medvékről szóló beszámolók, és éreztem, ahogy lassan, de biztosan inamba száll a bátorságom. Lépteimet gyorsítva igyekeztem utolérni az előttem nagyobb távolságra haladó lányt, és bár angol nyelvtudásomnak nem sok hasznát vettem, sikerült megértenünk egymást. Megnyugtatott, hogy az irány jó, a menedékházat hamarosan elérjük.
Dziekuje! (ejtsd: dzsinkuje) - köszöntem meg az útbaigazítást. Utólag visszagondolva lehet, hogy a magyar nyelvet használva könnyebben megértettem volna magam, hiszen a lengyel-magyar barátságot nagy becsben tartják errefelé, mindenhol örömmel fogadják a magyarokat. Alapvetően elmondható a lengyel túrázókról, hogy a nagyobb tömeg ellenére - vagy éppen ezért - viszonylagos csendben túráznak, a szemetelés sem gyakori. Profi túrafelszerelést és márkás ruházatot elvétve sem láttam. Azt hiszem, ők is jól tudják, nem a ruha teszi a túrázót, sokkal inkább a fizikai és a mentális felkészültség.
Az egyre ritkuló fenyvesek közt jobbról feltűnt az Ornak menedékház kopottas teteje. Szerencsémre már kisült az első adag sütemény, amelyre rögvest rávetettem magam. Talán az almás pitéhez tudnám hasonlítani ezt a kompótos ízvilágú édességet, amelyért önmagában megérte kutyagolni. Az emberek egyre csak jöttek és jöttek befelé a félhomályban úszó faépületbe, így elérkezettnek láttam az időt, hogy a távozás mezejére lépjek.
A menedékháztól 20 perces sziklás-köves, meredek út vezetett a tóhoz. Az út mentén számomra ismeretlen növény, a gyapjúsás példányai fehérlettek a mellig érő, haragoszöld fűben. Mohos-lápos erdőkben él, és egész Európában elterjedt. Csak távolról néztem, a mohos láp óvatosságra intett. A Fenyves-tó rezzenéstelen víztükrét néhol úszkáló kacsák hasították ketté. Viszonylag kevés túrázó jutott fel idáig, azok is csendben majszolták otthonról hozott elemózsiájukat. A párás meleg egyre nagyobb súllyal nehezedett rám, odafenn komor fellegek gyülekeztek.
Meglepődve tapasztaltam, mennyire gyorsan mozognak a felhők ilyen magas hegyek között. Csakhamar hósipkához hasonló felhősipkát kaptak a legnagyobb hegycsúcsok. Az örvénylő-kavargó, fehér fergeteg kinyúló nyelvei egyre lejjebb és lejjebb nyaldosták a sziklákat. Távoli morajlás jelezte a vihar közeledtét, kövér esőcseppek hullottak a porba. A sarlotkától eltelten az utolsó kilométerek megtételében már igazán nem zavart, hogy búcsúzóul egy hűsítő nyári záport kaptam a nyakamba.
- Do widzenia! - intettem búcsút a völgynek és egyben a Tátra varázslatos világának. Újabb hegységgel bővült egyébként sem rövid bakancslistám. Újabb célpont, újabb meghódításra váró vidék, újabb hely, ahová szeretnék visszatérni.
Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!
