A hullócsillagok, a napfogyatkozás vagy egy üstökös feltűnése már évezredekkel ezelőtt is megmozgatta az emberek fantáziáját. Régen leginkább baljóslatú jelnek tekintették az égbolton feltűnő rendkívüli jelenségeket, és különös teóriákkal próbálták azokat megmagyarázni.
Egy váratlan égi esemény megzavarta a rendet, kizökkentette az embereket a megszokott életükből, így nem meglepő, hogy minden ilyen esemény félelemmel töltötte el őket. Ráadásul az égboltot a legtöbb kultúrában az istenek felségterületének tekintették, így bármi rendkívüli, ami ott történt, rossz előjelnek számított, ami háborút, árvizet, tűzvészt, szárazságot, éhínséget vagy járványt hoz magával.
Az emberiség történelmének visszatérő szereplője
A rendszeresen, 75-76 évenként visszatérő Halley-üstököst számos ilyen esemény előjelének tekintették. 451-ben Gallia pusztulását és a népvándorlás korának legnagyobb csatáját, a hunok és a Nyugat-Római Birodalom között zajlott catalaunumi ütközetet kötötték hozzá, de sokak szerint Attila hun király két évvel későbbi halálát is „megjósolta” az üstökös.
1066-ban a hastingsi csata idején is megjelent, amikor a normannok legyőzték az angolszászokat, 1239-es érkezését az 1241-es tatárjárás előjelének tartották, 1382-ben pedig Nagy Lajos király halálát hozták vele összefüggésbe, de a Halley 1456-ban, a nándorfehérvári csata előtt is látható volt.
Van, akinek a Halley-vel egészen különös viszonya volt. A híres amerikai írónak, Mark Twainnek szó szerint keretbe foglalta az életét. 1835 november 30-án, amikor az író megszületett, a Halley tisztán látható volt az égen. 1910. április 21-én, amikor a szíve megállt, a Halley szintén eljött. Az író, mintha tudta volna, hogy mindez így lesz, mert halála előtt egy évvel állítólag így beszélt erről: „A Halley-üstökössel érkeztem. Jövőre ismét meglátogat bennünket, és azt sejtem, hogy akkor fogok távozni. Életem legnagyobb csalódása lesz, ha nem húzok el én is a Halley-üstökössel egyetemben. A Mindenható kétségkívül így tartja: „Tessék, itt ez a két szörny, egyikkel sem bírok mit kezdeni: együtt jöttek, tűnjenek is el együtt!”
Twain Nikola Tesla laboratóriumában, 1894-ben
Minden embernek van egy csillaga
A hullócsillagokhoz számos népi hiedelem és babona kötődik. Van, ami ma is él még, hisz ma is sokan kívánnak valamit magukban, amikor egy hullócsillagot látnak átszáguldani az égen.
Szintén elterjedt elképzelés az is, hogy ha lehull egy csillag, akkor meghal valaki, a hullócsillagok pedig a másvilágra költözők lelkei. Egy litván monda szerint Werpeja, az élet fonalát szövő istennő, egy-egy csillaghoz köti az újszülött életének fonalát, amely magával rántja a csillagot is, mikor a halál a fonalat kettészakítja. De nemcsak a halált kapcsolták a hullócsillagokhoz, volt, ahol megjelenésüket az ártatlanság elvesztésével hozták párhuzamba.
Egyes elképzelések szerint a hullócsillagok számkivetett angyalok, akiket kiűztek az égi világból. A skandináv mitológia szerint miután az istenek rendet tettek az égen, és kijelölték mindegyik csillag helyét, voltak olyan lázadók, akik ezt nem akarták elfogadni, ők azóta is ott bolyonganak az égen, és időről-időre fénycsíként tűnnek fel.
Az angol mondavilágban az augusztusban érkező Perseidák meteorrajt Szent Lőrinc könnyeinek is nevezik.
Szent Lőrinc Valerianus császár keresztényüldözése idején II. Sixtus pápa fődiakónusa volt. A pápát 258. augusztus 6-án elfogták. Lőrincre bízta az egyház kincseit azzal, hogy ossza szét az egészet a szegények között. Ezután kegyetlenül megkínozták, ő azonban nem engedelmeskedett, ezért máglyára vetették. Lőrinc rezzenéstelenül szenvedte el a halálos kínzást, csupán a szemeiből potyogtak tüzes könnyei. Halálának napja a hagyomány szerint augusztus 10-re esik, ezért hívják a minden év augusztus 10-e környékén visszatérő Perseidákat Szent Lőrinc könnyeinek.
Amikor a sárkány megeszi a napot
A napfogyatkozásokat különösen baljós jelnek, egyenesen a világvége előjelének tartották. A legtöbb monda, hiedelem úgy magyarázza a jelenséget, hogy ilyenkor valamilyen állat, vagy természetfeletti lény kezdi el megenni napot. A legtöbb helyen a tettes kutya, farkas, kakas vagy sárkány volt. A palócok szerint a markoláb eszi a Napot és a Holdat, ami egy kutyaszerű, szőrös, fekete állat.
Volt olyan hely, ahol napfogyatkozáskor a szabadban fehér tálba vagy tányérba tiszta kútvizet öntöttek, amiben úgy vélték, látni lehet, hogy kutya vagy farkas eszi a napot.
Tahitin sokkal kellemesebb magyarázatot találtak a nap- és holdfogyatkozásra, szerintük ilyenkor a két égitest szerelmes együttléte zajlik.
Egyes ősi hiedelmek más viszonyt feltételeznek a Nap és a Hold között, ezek szerint azok folyton kergetik egymást, és amikor az egyik utoléri a másikat, akkor következik be a nap- vagy épp a holdfogyatkozás.
Az emberek a maguk módján megpróbáltak tenni valamit azért, hogy újra visszakapják a Napot. Síppal, dobbal, nádihegedűvel és mindenféle zajkeltő eszközzel próbálták elzavarni az égitest felfalóit, volt, ahol lángoló nyílvesszőkkel próbálták újra meggyújtani a Napot.
