A Cserhát lankái között fekvő települést alig háromszáznyolcvanan lakják, mégis olyan kuriózumokkal bír, amelyekért messzi földről érkeznek ide látogatók, ráadásul az utóbbi években egyre több városlakó választja otthonául. Mi lehet vonzerejének a titka? Ennek jártunk utána helyszíni riportunkban.
Az első kora tavaszi napsugarak minket is a szabadba csábítottak. Nem találomra jöttünk Terénybe, kinek-kinek dolga akadt. A szerkesztőségi csapat két tagja bringára pattan, hogy körbekerekezzék a „Palóc Út” legérdekesebb falvait, míg fotós kollégámmal a falu utcáit rójuk, hogy még a harangozás előtt elcsípjük egy beszélgetésre Ilonka nénit.
Mert Szedlák Józsefné Ilona, azaz Ilonka néni nem akárki, az országban egyedüliként kézzel-lábbal kongatja a harangokat. Főállásban, immáron 20 éve, ha esik, ha fúj. Naponta kétszer, délben és este, temetéskor és misére szólnak rendületlenül a Szent András-templom harangjai Terényben. Nagy dolog ez, hiszen máshol már elektromos szerkezet vezérli a harangokat. 2018-ban Nógrádikum díjat kapott a terényi harangozás és Ilonka néni.
Szó, mi szó, a falu fekvése tényleg mesésen szép. A völgyben nyújtózkodó települést kettévágja a Szanda-patak, de ez csak előnyére válik. A patak két oldalán zömmel felújított, fehér falú, kontyos, palóc parasztházak sorakoznak. Körben lágyan hullámzó cserháti dombok szegélyezik a látóhatárt.
Falusétánk az Arany János úton a katolikus templomhoz vezet. Mire odaérünk, jön Ilonka néni, mosolyogva, főkötőre kötött fejkendőben, díszes szakácskában (kötényben). Az ünnepi szentmiséhez sokszoknyás, színes, ünnepi palóc viselet dukál. Térül-fordul, nyitja a templomajtót. És mesél: oly ízes palóc tájszólásban, hogy gyönyörűség hallgatni.
„A terényi katolikus templom 700 éves, és ennek megfelelően több stílus keveredése mutatkozik rajta. Az 1960-as években tette rá a kezét a »műemlék«, az akkori átalakításnál nyerte el mai formáját a templom. Akkor nyitották meg a rózsaablakot, és akkor került bele az András-mozaik, mert a templomnak Szent András a védőszentje. Az oltáron magyar szentek vannak. Szent István, Erzsébet, László, Margit.”
A harang hatalma a jégeső fölött
Ilonka néni igazán ért a harangok nyelvén. Harangozódinasztiába született. Már az apai szépapja is harangozó volt. Gyermekkorában besegített a harangozásban a nagyapjának, felnőttként a szüleinek segédkezett, aztán megörökölte a szolgálatot. Így lett ő mostanra a templom gondnoka, sekrestyése és harangozója is egyben. És siet a harangokhoz, hogy fél órával a misekezdés előtt meghúzza az első hívogatót.
„Három harang lakik a toronyban – mondja. – Híresek ezek a harangok. Nálunk jég még nem verte a falut. Ha csúnya felhők kezdenek összeborulni az égen, jövök és harangozok, addig, amíg szét nem mennek.” A terényiek ugyanis úgy tartják, hogy a jeget hozó felhőket elkergeti a felfelé szálló harangszó. „Leülök, harangozok, imádkozok, a falu is leül, mindenki imádkozik, és gyertyát gyújt. A harangoknak és az imádságnak közösen van olyan ereje, hogy a jégesőt széjjelveri.
Ahogy mifelénk mondják: a harangozás az élőket hívogatja, a holtakat siratja, a viharokat megtöri.
A három harangot nem is olyan egyszerű egy embernek megszólaltatni. Ezért Ilonka néni édesapja kitalált egy praktikus, pedálos rendszert. „A két nagyobb harangot kézzel húzom, a harmadikat meg a lábammal pedálozom.” És Ilonka néni megkondítja a második misét jelző hívogatót.
„Nagyapám idejében húsvétkor az volt a szokás, hogy húsvéthétfőn a fiúk locsolkodnak, húsvétkedden viszont a lányok. Nagyapámat, aki már legénykorában harangozott, soha nem tudták meglocsolni, mert mindig meglógott. Végül kitalálták a tréfás kedvű lányok, hogy egy vödör vizet felkötnek a harangkötélre, és amikor hajnalban az 5 órai harangozáskor a nagyapám meghúzta a kötelet, a nyakába zúdult a víz, így meg lett locsolva.” Felkacag, miközben zúgnak, bongnak a harangok a terényi templomban.
Leheletfinom csipkevilág
Az úrfelmutatáskor megszólaló harangszó már a templom közelében, az Arany János út egyik szépen felújított parasztházában ér minket. Itt található Terény másik, szintén országosan egyedülálló büszkesége, a Hunnia Csipkemúzeum. Csipkét mindenki látott már, de ilyet biztosan nem. Nekem is a nagymama csipketerítői maradtak meg, amelyek mindenhol ott lapultak, a tévé tetején, a vitrinben, a kis porcelánszobrok alatt, sőt még a konyhakredencen is, ahol folyton odacsuktam a fiókkal a terítő szélét. Sose értettem, mire jó ez a csipkézés. De itt, Terényben, a csipkemúzeumban megértettem, hogy gyönyörű és művészi is lehet.
A Fáy és Edvi-Illés családokban a csipkeverés egyedülálló technikája nemzedékről nemzedékre száll. „A férjem dédnagymamája, Fáy Aladárné, lánykori nevén Edvi-Illés Gizella álmodta és alkotta meg a Hunnia csipkét a 19. és 20. század fordulóján – meséli Fáyné Tornóczky Judit, a csipkemúzeum alapítója. – Azóta a család női tagjai továbbadják a Hunnia csipke verésének örökségét. A múzeumot részben azért is hoztuk létre, hogy a dédnagymamának emléket állítsunk, illetve hogy a munkásságát be tudjuk mutatni. A Hunnia csipkének önálló kiállítása Magyarországon csak Terényben van.”
A kis teremben a mutatós csipkegalléroktól a pompás gránátalmás, pávás terítőkön és a leheletfinom csipkeruhán át az elegáns napernyőig szinte minden csipkecsoda felvonul. „A Hunnia csipke egy vertcsipke-technika, amelyet a csipkék közül az egyik legbonyolultabbaknak tartanak, mert sok-sok orsóval és eszközzel készül – magyarázza Judit.
Különlegessége, hogy magyaros motívumokkal gazdagította a sokféle külföldi formakincset. Felhasználta a sárközi főkötőhímzések mintavilágát, de a somogyi pásztorfaragások díszítéseit és a matyó hímzések némelyikét is. Attól lett egyedi a Hunnia csipke, hogy magyar népművészeti motívumokat mutat be csipke formájában.
De gyakorlatilag bármilyen formát, amelyet lerajzolunk, azt ezzel a csipketechnikával el lehet készíteni.”
„A kézi csipke elkészítése azonban időigényes műfaj – tudjuk meg Judittól. – Nagyon lassan készülnek, ezért nagyon drágák is. Egykoron – szó szerint – aranyárban mérték a csipkét a főúri házaknál. Napjainkban leginkább iparművészeti alkotásokként jelennek meg egy múzeumban vagy exkluzív ruhadíszítésekként a dizájn és a divatbemutatók porondján.” Mondhatni: eljárt felette az idő, ám a csipkekészítés – Judit szerint – egy csodálatos kézművesmesterségnek az őrzése. Egy jó hobbi, egy fantasztikus kikapcsolódási mód. Judit csipkesulit is működtet, helyben, a faluban, a koronavírusnak köszönhetően pedig már az online térben is. „Látni, hogy a tanítvány miként fejlődik, hogyan lesz egyre ügyesebb és bátrabb. Ahogy egyre több kreativitással készíti az önálló csipkealkotásokat, az nagyszerű élmény.”
Miért éppen Terény?
Judit építész férjével 20 éve él Terényben. Hat gyermeket neveltek fel, és turizmussal foglalkoznak. A csipkemúzeum mellett szálláshelyet, kávézót üzemeltetnek. Judit a nógrádi kis falu egyik közösségi motorja. Most is éppen egy újabb közösségi tér és szálláshely létrehozásán dolgozik.
– Terény szerinted mitől virul, illetve miért nem néptelenedik el?
– Nehéz megmondani. Talán az, hogy olyan emberek költöznek ebbe a faluba, akik tenni akarnak, akik aktívak és kreatívak. Hogy ez miért van így? Szerintem egyik lehetőség vonzza a másikat. De hogy hol kezdődött ez a dolog, az rejtély. Ma már viszont tény, hogy a falu látogatói, az itt élők rokonai viszik tovább a hírt, ezáltal beindult egy láncreakció. Kevés olyan őslakos van, aki vállalkozásba kezdett. Ha nem tekintenénk a betelepülőket, akkor lehet, hogy ez a falu is elnéptelenedne. Szerintem kívülről lehet megmenteni a falvakat. A messziről érkező hamarabb felismeri az értékeket, aki nap mint nap benne él, annak természetes, hozzászokik.
– Kreativitás és aktivitás mellett még mire van szüksége a betelepülőknek?
– Kellő alázatra a vidékhez és a természethez történő alkalmazkodáshoz. Ide nem úgy kell jönni, hogy majd én megmutatom, hogyan kell földet művelni, és nem veszem figyelembe az időjárást, a csapadékot, a föld adottságait. Olyan emberekre van szükségünk, akik értékként tekintenek mindarra, amit itt alkotnak és átélnek, és ezt az értéket szívesen megmutatják, továbbadják másoknak. Erre fogékonyak az emberek. Terény megtartásához szerintem a legfontosabb az, hogy megtanuljuk, miként kapcsolódjunk egymáshoz. Természetesen a falunkban is vannak nézeteltérések, de mindenki igyekszik ezt kezelni, hiszen holnap is együtt kell lennünk, együtt kell dolgozzunk ebben a községben, adott esetben pedig egymásra kell támaszkodnunk. Itt igyekeznek az emberek e bölcsesség szerint élni, mert a haragtartás nem vezet célra, az valóban az elnéptelenedéshez visz.
„Hobbitfalva” a falu szívében
Néhány éve a Noha Stúdió is felfedezte magának ezt a szép fekvésű, csendes nógrádi falut. „Hét évvel ezelőtt jártunk itt először, és azonnal magával ragadott bennünket a Cserhát e dimbes-dombos vidéke – meséli Nemes Natália iparművész, a budapesti székhelyű Noha Stúdió alapítója. – Aztán rátaláltunk Terény északi csücskében erre a különleges helyre, négy vályogházzal, amelyek az eredeti, 100–200 éves szerkezetben maradtak meg, közös udvarral, lejtős telekkel. Beleszerettünk, időnként visszatértünk, és megkértük a régi házak tulajdonosait, ha eladnák a telküket, szóljanak. Eltelt pár év, és jött a lehetőség, megvehettük a házakat, ráadásul egyben.”
Többévnyi munkával felújították a parasztházakat. Létrehoztak egy ökotudatos szálláshelyet, ahol márciustól szilveszterig 40 főnek tudnak szállást biztosítani. Emellett a terület közösségi és alkotótérként is funkciónál.
Nati szerint közösségteremtéssel és iskolákkal lehet vállalkozásokat behozni egy falu életébe, ami által munkahelyeket is teremthetünk. Ahol alternatívát, perspektívát, közösséget tudunk adni az embereknek, ott felélénkül a falu.
A Szanda-patak völgyében elterülő, szellős kis településen a faluséta külön program lehet. A felújított parasztházak és a rendben tartott udvarok szép képet adnak Terény utcáinak. A faluban több mint száz palóc, kontyos házikó található, amelyek javarészt az 1910–1930-as években épültek. Ma mind helyi műemléki védettséget élveznek. A patak túloldalán, a szalagtelkes „szőlősoron” szintén századfordulós, takaros, verandás parasztházak állnak, közelükben pedig a Szent-Györgyi Albert-emlékhely és -szoborpark látható. A híres Nobel-díjas orvosprofesszor ugyanis gyermekkorának nyarait a mai Terény külterületén lévő kiskérpusztai kúriában töltötte. A szoborpark különlegessége az Európában egyedülálló, fából készült, mozgó, bárka formájú harangláb, amelynek állítólag minden része mozog, amikor szólnak a terényi harangok. (Ezt nem volt alkalmunk megfigyelni, mert harangozáskor épp a katolikus templomban voltunk.) A szőlősor egyik házában kapott helyet az ország egyetlen orsósmagnó-múzeuma. Erről az élményről – sajnos – lemaradtunk. A tulajdonos gyűjteményalapító, Nagy Vilmos 2021-ben elhunyt, múzeuma pedig azóta zárva tart. Reméljük, mihamarabb kinyitja kapuit! És akkor ismét ellátogatunk Terénybe.
Ha időnk legalább egy hétvégére engedi, akkor a terényi látogatást fejeljük meg a környék látnivalónak felfedezésével. Érdemes átruccanni Bujákra, például a Sas-bérc kilátójának érintésével, valamint Szandaváraljára (az Országos Kéktúra érinti), amely felett Szandavár nevezetes romjai állnak. Mindenhol felejthetetlen panoráma lesz a jutalmunk. És persze gépkocsival vagy éppen kerékpárral nincs elérhetetlen messzeségben Hollókő, vagy akár az ősi élet nyomait bemutató, Európa Diplomával kitüntetett Ipolytarnóci Ősmaradványok Természetvédelmi Terület sem.
A cikk a Turista Magazin 2022 májusi számában jelent meg.
