Ország-világ hallott már a Seuso-kincsről, amelynek legszebb darabjai a közelmúltban visszakerültek hazánkba. A felbecsülhetetlen értékű ezüstlelet történetét akár hollywoodi filmesek is írhatták volna, a témához kapcsolódó helyszín ugyanakkor természetjáró szemmel is lebilincselő.
Szár-hegy csupán egy jelentéktelen domborulatnak tűnik a 7-es út mentén fekvő Kőszárhegy tőszomszédságában, ami valószínűleg annak ellenére sem kelti fel a Balaton felé utazók figyelmét, hogy geodéziai mérőtorony magasodik a tetején.
A Mezőföld síkjából alig kiemelkedő, mindössze 226 méteres „hegy” azonban rengeteget tud mesélni a természet és az ember történelméről, illetve a közelmúlt krimibe illő eseményeiről, ami igazán figyelemre méltóvá teszik ezt a helyet.
Kezdjük az ismerkedést a táj felfedezésével a Kőszárhegyről induló piros turistajelzésen, amely kertek és szántók mentén vezet fel a már említett toronyhoz, ahol padokkal felszerelt pihenő, információs tábla és a síkra nyíló széles panoráma fogad.
Természeti értékek a Szár-hegyen
Innen indul a Szár-hegy értékeit bemutató tanösvény, amely néhány lépést követően a hegytetőn található Devon kőparkba kalauzol el. A Devon kőpark, a devon korra (416–360 millió év) és annak geológiai maradványaira utal.
A kőpark látványos tömbjei a Balatontól idáig húzódó, erősen lekopott ősi hegyrögök legkeletibb fekvésű tagjáról, a térség változatos földtani múltjáról mesélnek.
Nagyobb részük a bányászat során feltárult érdekes kőzettípusokat mutatja be, egy külön kősorozat pedig időrendben szemlélteti a környék geológiai felépítését. Az itt található kiváló minőségű, márványosodott mészkövet már a római kor óta fejtik.
A 20. században kezdődött nagyüzemi kőbányászat mára gyakorlatilag eltüntette a hegy nyugati felét.
E hatalmas, napjainkban is szélesedő tájsebre kiválóan rálátunk a Szár-hegy csúcskövétől, csakúgy, mint a hegy keleti és északi sziklagyepes, tölgyerdőmaradványokkal és karsztbokorerdővel tarkított oldalára, amely még őrzi természetközeli állapotát.
Jelzés nélküli, mindössze két kilométer hosszú ösvényünk is erre vezet tovább, melynek követéséhez érdemes GPS-t használni, így lényegesen könnyebb lesz meglelni az infótáblákat és persze a látnivalókat. Különösen tavasszal, nyár elején érdemes erre járni, amikor még nedves a vékony talajréteg, és a sziklagyepet kék és sárga virágszőnyeg borítja.
Előbbi színpompáért a fürtös gyöngyike, míg utóbbiért a homoki pimpó felel. Csapadékosabb kikelet során a hazai orchideák közül a tarka és a bíboros kosbor is feltűnik, a sziklákon pedig az ezüstaszott virágfoltjai ragyognak a napfényben. Nyár közepére a színek eltűnnek, és az árvalányhaj hullámzó fűtengerré alakítja át a gyepet.
A Szár-hegy kicsiny idilljében barlangmaradványokat is láthatunk, de ezekért be kell vergődnünk a csalitos, fás sűrűbe. Cserébe megfigyelhetjük a termálvizek szép mementóit, melyek hajdanán gejzírként vagy hévízforrásként alakították a részben felszínre szakadt mészkövet.
A hegyet felépítő látványos, blokkokra szakadt kőzetrétegződéseket legjobban egy felhagyott kőfejtőnél tudjuk tanulmányozni, amely különböző térképeken „Római kőfejtő” vagy „Seuso-kincsek lelőhelye” néven szerepel.
Tanösvényünk is érinti ezt a helyet, de az már közel sem biztos, hogy anno innen került elő a kincslelet. Joggal tesszük fel tehát a kérdést: miért jelöli akkor ide a térkép, illetve hol van a valós helyszín? Ezzel el is érkeztünk a közvéleményt már több évtizede foglalkoztató Szár-hegy tényekkel és legendákkal szőtt rejtélyes történelméhez, amely krimibe illő módon regél hazánk felbecsülhetetlen értékű műkincséről.
Indiana Jones-történet is lehetne
Múltban gyökerező titkok, rejtélyes halálesetek, összeesküvés-elméletek és talányok.
Dióhéjban így lehetne jellemezni a Seuso-kincs históriáját, amit ha Hollywoodban filmre vinnének, a nyitójelenet valamikor az ókor végén játszódna, ahogy egy-egy gazdag római földbirtokos, Seuso a környéket feldúló barbárok elől egy kőbánya sziklahasadékába rejti díszes ezüst lakomakészletét.
A következő jelenet már valamikor az 1970-es évek közepén forogna, ahogy egy történelemért rajongó fiú valahol a Szár-hegyen rábukkan az üstbe rejtett kincsre. Ezzel be is indul a több évtizedet felölelő izgalmas sztori.
Felbukkan a kincs
Korábban a Szár-hegy szőlőseiben gyakran találtak a helyiek régi dolgokat, melyek az egykori római jelenlétre utaltak. A szomszédos Polgárdiban lakó ifjú Sümegh József is lelkesen kutatta a földet. Talált pár tárgyat, pénzérméket, amiket megmutatott, illetve el is adott másoknak. Egy napon azonban valami nagyra lett figyelmes, valamire, ami első pillantásra értékesnek tűnt.
A helyiek állítása szerint a naiv fiú többeknek is megmutatta az akkor állítólag 41 darabból álló ezüstkincset, amit szintén pénzzé akart tenni.
Az ekkor még csupán 18 éves Józsi fővárosi régiségkereskedőkkel is érintkezett, és feltehetőleg néhány kisebb darabot el is adott a ma Seuso-kincsként ismert ezüsttárgyakból. Nem sokkal később a fiút behívták katonának. A szolgálat alatt viselkedése megváltozott, zárkózottá vált, rokonaival sem akart beszélni, majd leszerelése előtt hat nappal felakasztva találták a szár-hegyi Borbély-pincében.
Az övön lógó holttest bőven érte a talajt, és több sérülés is látszott rajta.
Dézsy Zoltán dokumentumfilmjéből kiderül, hogy mind a család, mind az ismerősök elképzelhetetlennek tartották a fiatal férfi öngyilkosságát.
Halála előtt nem sokkal Józsi telket vásárolt, amelyen már készen állt az építőanyag a házépítéshez. Családalapításon gondolkodott, egyszóval tele volt tervekkel. A gyilkosságra utaló jelek ellenére a katonai ügyészség gyorsan lezárta az ügyet: a halál oka öngyilkosság. 1980-at írunk. Ekkortájt nemigen lehetett fellebbezni a hatóságoknál.
A Sümegh családnak egészen 1990-ig, a rendszerváltásig kellett várnia, hogy Józsi halálát kivizsgáltathassák. A rendőrségi nyomozás elindult, ezzel egy időben pedig egy New York-i aukciósháznál felbukkant az ekkor már Seusónak nevezett, 14 darabból álló kincs. Bár a nyomozók számára egyértelművé vált, hogy a fiatalembernek egy értékes régészeti lelet miatt kellett meghalnia, a tettest vagy tetteseket nem sikerült beazonosítaniuk.
A kincslelet a tálalókészlet legjellegzetesebb darabján, egy 70 cm széles aranyozott ezüsttálon olvasható felirat után kapta a nevét, ami a tárgyak hajdani tulajdonosát jelöli, aki feltehetően tartományi tisztviselő volt.
Latin körfelirat:
„HEC SEVSO TIBI DVRENT PER SAECVLA MVLTA POSTERIS VT PROSINT VASCVLA DIGNA TVIS”
Magyar fordítás:
„Maradjanak meg számodra ezek az edények, Seuso, évszázadokon át, hogy utódaidnak is méltóképp hasznára váljanak.”
A kincs művészi és anyagi értékét tekintve is a ma ismert és fennmaradt, ezüstből készített ötvösművészeti tárgyak között a legértékesebbnek számít a késő római császárkorból. A tizennégy ismert darab összsúlya kb. 68,5 kg (a „polgárdi ezüstállvány” elnevezésű kinccsel együtt 88,5 kg). A leletek többségét mitológiai alakok és hétköznapi jelenetek díszítik. A kincs a tárgyak mérete, valamint nemesfémmennyisége miatt is felbecsülhetetlen értékű, és a feltételezések szerint eredetileg ötven, de akár kétszáz darabból is állhatott.
Titokzatos halálesetek
Máig rejtély, hogy Sümegh József miért kért, illetve kapott rendkívüli szabadságot feletteseitől leszerelése előtt pár nappal, és miért titokban, kerülő úton ment a polgárdi kocsmába, ahonnan a szemtanúk szerint két férfival távozott a Borbély-pince irányába. Különös tény az is, hogy Józsi barátját, Kolonics Györgyöt – akivel Józsi a bevonulása előtt gyakran dolgozott együtt a kőbánya területén, illetve maszekban magántelkeken is vállaltak földmunkákat, és aki egyes feltevések szerint segített Józsinak a kincs megtalálásában – ugyancsak holtan találták szár-hegyi borospincéjében.
Hivatalosan ételmérgezést kapott. A titokzatos halálesetek sora ezzel nem ér véget. Józsi másik gyerekkori barátját 1981 januárjában szintén felakasztva találták egy közeli erdőben. Ennél az esetnél is felvetődött az önkezűséggel szembeni gyanú.
A Sümegh József halálával kapcsolatos nyomozás 1996-ban sikertelenül lezárult, de nem eredmények nélkül.
A kihallgatások során szemtanúk részletgazdag leírással szolgáltak a Józsinál látott ezüsttárgyakról, amelyek megegyeztek a Seuso-kincs kinézetével.
Régiségkereskedők, orgazdák vallottak arról, hogy megfordult náluk a később ismertté vált kincs egy-két darabja, de akkor még nem voltak tisztában a tárgyak jelentőségével. Volt olyan kereskedő, aki azt állította, a gyerekei játszottak az egyik ezüsttálcával, amit miután nem tudtak eladni a piacon, egyszerűen kihajították a kocsi ablakán menet közben.
Kié a kincs?
A műkincspiacon 1990-ben felbukkanó, 14 ezüstedényből és egy rézüstből álló Seuso-kincs akkori birtokosa Nagy-Britannia egyik leggazdagabb embere, egy bizonyos Lord Northampton volt, teljes nevén Spencer Douglas David Compton, Northampton hetedik márkija, aki már az 1980-as évek elején megpróbálta eladni a leletegyüttest a kaliforniai Getty Múzeumnak, az üzlet azonban a hamis eredetigazolás miatt meghiúsult.
(Azóta már tudjuk, hogy egy bizonyos Sir Peter Wilson volt az igazi tulajdonos, aki tulajdonképpen egy strómanon keresztül akarta értékesíteni a kincset.) A Los Angeles-i múzeum raktárában tartott lelet először Szilágyi János régészprofesszor érdeklődését keltette fel (neki köszönhető, hogy a tárgyak gyanússá váltak a múzeumnak), aki, mondhatni, teljesen véletlenül, egy magánútján találkozott a Seuso-tárgyakkal.
Az egyik ezüsttálon felfedezi – egy tó stilizált rajza mellett – a „Pelso” feliratot, ami egyértelműen a Balaton római neve.
1990-ben a sajtó egyre többet foglalkozott a különleges leletegyüttessel, amelyen Nagy Mihály muzeológusnak is megakadt a szeme. Ő már valami mást is felfedezett: a Seuso-tál pontosan beleillett az 1878-ban Polgárdi határában – különös módon a Borbély-pince tőszomszédságában egy fa gyökerei között – megtalált és a Nemzeti Múzeum Értéktárában több mint száz éve őrzött, római kori tripusba, azaz háromlábú edénytartóba – azóta tudjuk, hogy a szerkezet négylábú volt.
A Hippolütosz-vödrök és középen a Hippolütosz-korsó
Ekkor tette meg Magyarország az első jogi lépéseket, igényt tartva a kincsre, mint magyar tulajdonra, amelyhez jelenlegi gazdája illegális módon jutott hozzá.
Jugoszlávia, később annak jogutódjaként Horvátország és Libanon is keresetet indított az akkor 5 milliárd forintra becsült, páratlan régészeti leletért.
Mindkét fél úgy vélte, tőlük származik a kincs, de hiteles bizonyíték hiányában idővel visszaléptek. A magyar Kül- és Belügyminisztérium egyaránt nagy erőket vetett be az ügy tisztázására: nyomozás és hosszú pereskedés vette kezdetét, ami egy 1993-as New York-i bírósági tárgyaláson csúcsosodott ki.
Hazánkat egy Amerikában élő, magyar származású ügyvéd képviselte, egy bizonyos Frank Koszorus, aki finoman szólva sem tartotta kézben az ügyet. A magyar állam a bizonyítékok ellenére nem nyerte meg a pert, 2 millió dollár perköltséget kellett fizetnie, a kincs pedig maradhatott annál, akinek nem kellett igazolnia, hogyan jutott hozzá.
Egy másik páratlan felfedezés
Teltek az évek. Sajtóhírek, könyvek, dokumentumfilmek foglalkoztak a Seuso-kinccsel, melynek mozaikos története egyre inkább kezdett összeállni. Közben egy újabb érdekes felfedezés történt a Szár-hegytől alig pár kilométerre, északkeletre fekvő Szabadbattyán határában, ahol egykor egy római út is vezetett. 1993 és 2006 között a Római Birodalom Pannónia tartományának egyik legnagyobb alapterületű, több mint 13 ezer négyzetméteres épületkomplexumát tárták fel itt, ami a 3. században épült és a 4. század utolsó negyedében pusztult el.
A perisztériumos (oszlopcsarnokos) villa alapjai ma is kivehetők, illetve ma is rengeteg cserepet találni a helyszínen. Az ásatás leletei egyértelműen egy magas rangú, vagyonos személy otthonára utalnak, ahonnan többek között több ezer négyzetméternyi falfestmény került elő. Hogy annak idején itt lakott-e Seuso, arra nincs közvetlen bizonyíték. A közelben előkerült kincslelet akár erre is következtetni enged. Sajnos az ásatás félbeszakadt, illetve a terület bemutatóhellyé alakítása forrás hiányában meghiúsult.
Tények és elméletek
A nyomozati eredmények szerint Sümegh József 1976-ban talált rá – esetleg egy társával – az akkor még több mint negyven darabból álló ezüstkincsre, amit feltehetően a Szár-hegyen, a Borbély-pincében rejtegetett. Vajon kiknek mesélt vagy adott el fogásból, illetve miért kellett meghalnia? Józsi titokzatos viselkedése nem volt véletlen. Szülei arról számoltak be, hogy a fiatalembert a honvédségnél megfigyelték, különös módon autóval hozták-vitték, a látogatói beszélgetések során is mindig jelen volt egy katona.
Az akkori pártállam besúgói világában könnyen elképzelhető, hogy Józsi kincseiről felettesei is tudomást szereztek, esetleg ő maga mesélt naivan nekik a dologról. Hogy kikkel látták utoljára az áldozatot, azt nem tudni. Mindenesetre furcsa, hogy leszerelése előtt pár nappal a honvéd rendkívüli szabadságra mehet, majd pár órával később meggyilkolták, amit a katonai ügyészség öngyilkosságnak állított be. Elképzelhető, hogy az akkori honvédelmi tisztikar, akár a szovjet vezetés, illetve a kincs külföldre szállítása okán a nemzetközi titkosszolgálatok is érintettek az ügyben?
A páratlan ezüsttárgyak útjáról több elmélet is született, de ami biztos, hogy először Bécsben bukkantak fel, onnan Londonba, majd az USA-ba szállították őket hamis, libanoni export papírokkal.
Dézsy Zoltán dokumentumfilmjében a pártállami honvédelmi miniszter Czinege Lajos fia mesélt arról, hogy a nyolcvanas évek közepén egy honvédségnél dolgozó civil kereste meg, aki a kincset megmutatta neki, és annak külföldre szállításában kérte a segítségét. Czinege József ezt az embert összehozta a titkosszolgálati kapcsolatokkal rendelkező Interag vezérigazgatójával, Gerő Lászlóval, aki feltehetően segédkezett a kincs külföldre juttatásában.
Mint azt már tudjuk, a Seuso-kincs 14 darabja, illetve a tárolására használt rézüst Lord Northampton birtokába került, aki a leletegyüttest értékesíteni kívánta. Elképzelhető, hogy a gazdag lord – vagy a háttérember Sir Peter Wilson – valamilyen módon befolyásolta a New Yorkban lezajlott tulajdonjogi tárgyalás kimenetelét? A magyar fél több bizonyítékkal – a Sümegh- gyilkossággal kapcsolatos nyomozási eredményekkel, tanúkkal, tudományos beszámolókkal – szolgált a tárgyak eredetének igazolására, de a bírónő ezeket gyakorlatilag mind figyelmen kívül hagyta.
Az esküdtek csak az információk töredékéhez jutottak hozzá; a tanúkat nem hallgatták meg, vagy a tolmács mást fordított, mint ami elhangzott; olyan tanú is volt, akit egyszerűen eltávolítottak a tárgyalásról. Az is zavarba ejtő, hogy a bírónő a tárgyakon található mikroszkopikus talajmaradványok (engedélyezett) vizsgálati eredményét is figyelmen kívül hagyta, holott az egyértelműen bizonyította a tárgyak szár-hegyi eredetét.
Sokan foglalkoztak a kinccsel
A 90-es évektől kezdődően rendőrök, oknyomozó újságírók próbálták megfejteni a Seuso-rejtélyt, amellyel kapcsolatban még napjainkban is megszólalnak szemtanúk. Több esetben ezek az elmondások hiányzó puzzle-ként illettek bele a már ismert történetbe, mások azonban csak a szenzációkeltésről szóltak.
Ami nagyon valószínű, hogy az ismert, 14 darabból álló ezüstleleten kívül még jó pár Seuso-tárgy van a világban, ki tudja, hol és kinél.
Könnyen lehet, hogy egy-egy darab gazdája nincs is tisztában azzal az értékkel, ami a birtokában van.
A magyar állam nyomravezetői díjat ajánlott fel mindazoknak, akik segítenek a Seuso-ügy megoldásában. 2000-es évek végén három diplomáciai és nemzetbiztonsági ügyben is jártas magyar vállalkozó (Vári György, Mórocz László, Kulcsár István) olyan információt tárt az állam elé, miszerint Oroszországban van a kincs néhány darabja, és vállalják a közvetítői szerepet két tárgy hazahozatalában.
Az orosz fél a több millió euróért cserébe még egy anno itt szolgált katonát is ígért, aki igazolni tudja a kincs magyarországi eredetét, de végül az évekig tartó tárgyalások megszakadtak, a dologból nem lett semmi. 2013-ban az életerős Vári György magas lázzal kórházba került és meghalt. 2015 februárjában Mórocz Lászlót halálra gázolták, miközben beszállt az autójába. Nem sokkal később agyvérzésben Kulcsár István is életét vesztette. Az összeesküvés-elmélet hívők bizonyára kapcsolatot látnak a halálesetek és a kincs között, de erre semmi bizonyíték sincs. Mindenesetre különös, ami történt, az pedig ma is rejtély, milyen kincsek vannak Oroszországban, ha egyáltalán vannak.
A Seuso-kincs hazahozatala
Magyarország a kincslelet ismert darabjainak visszaszerzésére évek óta törekedett, a tárgyalások azonban sokáig nem vezettek sikerre. 2014 márciusában aztán váratlan bejelentést tett a kormány: a páratlan ezüsttárgyak hét darabja visszakerült hazánkba. A magyar állam a kincs őrzési jogáért 15 millió eurót (kb. 4,5 milliárd forintot), fizetett, ami az angol tulajdonosok részéről korábban igényként felmerülő összeg harmadának bizonyult. A felek közötti megállapodás része volt továbbá az a jogi tisztázás is, hogy az angol fél nem vitatja a kincs tulajdonjogát. Felvetődik a kérdés: a magyar állam miért vásárol meg egy tulajdonjogi szempontból tisztázatlan műtárgyegyüttest, amelyről úgy tartja, hogy az jogilag őt illeti?
Bán János, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója – aki a Seuso-ügyben a magyar fél főtárgyalója volt – elmondta, hogy végső soron a magyar állam nem megvette a kincset, hanem kompenzációs díjat fizetett a Wilson testvéreknek (Sir Peter Wilson örököseinek) azért a költségekért, amelyek az elmúlt évtizedekben a birtokukba lévő műtárgyegyüttessel kapcsolatban felmerültek. 2017 júliusában aztán újabb bejelentés történt.
A magyar kormány 8,6 milliárd forint kompenzációs díjat fizetett a Seuso-kincs újabb hét darabjáért,
így a 14 ezüstből és egy rézüstből álló páratlan fontosságú, felbecsülhetetlen értékű leletegyüttes immáron egyben volt látható az Országházban. Később az egyetemes antik kultúra egyik legnagyobb értékű leletét vándorkiállítás keretében Kaposváron, Kecskeméten, Miskolcon, Nyíregyházán, Zalaegerszegen és Székesfehérváron is bemutatták. Jelenleg a Seuso-kincset a Nemzeti Múzeumban a Pannonia fénye című állandó kiállításon csodálhatjuk meg a korábban előkerült ezüstállvánnyal együtt.
Folytatódik a történet?
A műtárgy hazakerülése anyagi, tudományos és kulturális szempontból is hatalmas jelentőséggel bírt. (Jelenleg 150-200 milliárd forintra becsülik a kincs értékét.) Végre lehetőségünk nyílt a tárgyak részletes vizsgálatára.
A Magyar Tudományos Akadémia elnökének felkérésére megalakult a Seuso Munkabizottság, melynek célja a teljes Seuso-kincs mindenre kiterjedő tudományos feldolgozása.
A kérdés már csupán az, folytatódik-e a Seuso-rejtély. Felbukkan-e újabb darab a páratlan, egyes feltevések szerint akár kétszáz darabból is álló leletegyüttesből?
Miután a kormány továbbra is nyitottan áll a témához, elképzelhető, hogy a haszonszerzés reményében valaki előbb-utóbb információval fog szolgálni. Ha csupán a Sümegh József által megtalált negyven-ötven tárgyra gondolunk – aminek csak egy kisebb része ismert, illetve került megfelelő helyre –, akkor a kincs históriája még messze nem ért véget. Bárhogyan is alakul a jövő, a Szár-hegy és a kincs legendája örökre összeforrt, ami napjainkban is sok kirándulót és kutatót, valamint kincsvadászt vonz a környékre.
Forrás: Dézsy Zoltán, Seuso 2.
A cikk először a Turista Magazin 2023. július-augusztusi számában jelent meg.
