Hosszú életét a természetjárásnak szentelte, ez volt a családja, a hobbija, a munkája, rengeteg mindent köszönhet neki a hazai turistatársadalom. Sokat megélt generációjának egyik utolsó képviselője volt, óriási veszteség, hogy nincs többé.
Lajos bácsi egyszemélyes intézmény volt, az a fajta ember, aki ha belépett valahova, maximum öt percen belül mindenki rá figyelt. Ezt a szuperképességét leginkább a hazai természetjárás megszervezésének és felvirágoztatásának szentelte, ráadásul egészen elhivatott módon. A természetjáró társadalom lett a családja, míg a legszűkebb famíliája a Lokomotív Turista Egyesület, amelynek alapítása óta tagja volt. A „lokósokat” persze csak a természetjáró társadalom idősebb generációja ismerheti, de ha azt írom, hogy innen nőtt ki a legendássá vált kéktúramozgalom, máris képet kaphatunk, hogy milyen lelkesedéssel építgették a hazai természetjárást.
Annak ellenére, hogy idén ünnepelte 96. születésnapját, elképesztő szellemi frissességnek örvendett.
A legtöbb ember – magamat is beleértve – nagy hirtelen nem tud arra válaszolni, hogy mit csinált négy nappal ezelőtt, ezzel szemben Lajos bácsi olyan részletesen és pontosan idézett fel ötven-hatvan évvel korábbi eseményeket, mintha csak tegnap történtek volna.
Egy két lábon járó történelemkönyv és természetjáró lexikon volt, akit bármikor fel lehetett hívni telefonon, ha valamire kíváncsiak voltunk. Haladt a korral, rutinosan használta az elektronikus levelezést és az internetet, de számára a kinyomtatott dolgoknak volt még súlya. Ezért is örülök, hogy az októberi Turista Magazinban még meg tudott vele jelenni egy interjúnk a kéktúrázás kapcsán, bár utólag megkaptam tőle, hogy „kicsit túltoltuk a személyi kultuszt”.
Szerencsés volt, mert briliáns szelleme mellé egészen hihetetlen fizikum társult, és ez alatt nem azt kell érteni, hogy fél kézzel felemelt volna egy íróasztalt, hanem azt, hogy még bőven kilencven felett is a mozgás éltette. A koronavírus okozta kényszerbezártság alatt például hosszú kilométereket gyalogolt a saját kertjében kijelölt útvonalon, és arról panaszkodott, mennyire kimozdulna már.
Jellegzetes, fürge járásával falta a kilométereket, és sajnos még most is a fülemben cseng az a néhány héttel ezelőtti telefonbeszélgetésünk, amikor azt mondta, hogy „utolérte a kora” mert pár száz méter után már nehezére esik a járás. Innen tudtam, hogy baj van, de rá jellemző módon még azt tervezgette, hogy mikor jön be hozzánk a szövetségbe „ügyeket intézni”.
Sajnos most már soha többet nem fog feltűnni törékeny kis sziluettje a szerkesztőségünkhöz vezető folyosón, amit még így leírva se bírok elhinni és felfogni. Isten veled, Lajos bácsi, pótolhatatlan űrt hagytál magad után!
Az alábbi videós portrét még 2014-ben készítettük Lajos bácsival
