A hortobágyi halastórendszer Közép-Európa egyik legfontosabb vízimadár-élőhelyének számít. Egy itteni madarásztúra kiváló alkalom arra, hogy kezdőként, szakavatott kísérő segítségével ismerkedjünk a madarakkal, de aki önállóan járja be a környéket, vagy csak kiül egy madárlesre, hogy onnan nézelődjön távcsövével, az is sok-sok élménnyel fog gazdagodni.
A Hortobágyi Nemzeti Parkban járunk, Hortobágy községtől és a híres Kilenclyukú hídtól pár kilométerre. Még éppen csak eltávolodunk a nemzetipark-igazgatóság által működtetett Halászbárka Halastavi Fogadóközponttól, máris egy madárparadicsom kellős közepében találjuk magunkat. A kisvasút indítóállomásától a Hortobágy-halastavi tanösvény a sínekkel párhuzamosan halad a tóegységet két részre tagoló főgáton. Ha nyílegyenesen nekiindulunk, 5 kilométer múlva elérjük a legtávolabbi pontot, a Kondás-tavat, de hosszabb túrát is tehetünk a halastavak között – a leghosszabb bejárható útvonal 10 kilométeres.
Aki madarászni jön, annak persze nem a megtett távolság a lényeg, hanem az, hogy minél érdekesebb fajokat lásson. Mi már a harmadik állomásnál, a Bivalyos-tónál letáborozunk.
Olyan madárkavalkád fogad bennünket, hogy nem győzöm kapkodni a fejem, a távcsövet pedig egy óráig szinte le sem veszem a szememről.
Rövid idő alatt több mint húsz madárfajt számolunk össze. Sok más mellett nyári ludak, nagy és kis kócsagok, füstös cankók, fattyúszerkők időznek a sekély vízben.
Bivalyok és madarak
A 60 hektáros, bekerített területen egykor egy kisebb halastó volt, most ez a házi bivalyok birodalma, amelyek alaposan átalakították a területet, ahol nádtenger helyett jelenleg vízállásokkal tarkított mocsárrétet találunk. Ez pedig nemcsak a bivalyoknak jó, de a madarak számára is eszményi táplálkozóhely lett.
Meglátok egy gyönyörű kanalasgémet, később kiderül, nincs egyedül, egy kisebb csapat van még itt belőlük. Most szeptember elején járunk, ők még csak készülnek az előttük álló nagy útra, a vonuló madarak egy része azonban már útra kelt, vagy rég a telelőterületen élvezi a napsütést. Jó néhány faj még az ősz elejét is itt tölti. Gyurgyalagok hangja szól folyamatosan felettünk, de a fecskék is nagy csapatokban röpködnek a levegőben.
Koczka András, a Hortobágy-halastavi Kisvasút és tanösvény létesítményvezetője egy túravezetés után csatlakozik hozzánk – néhány perce döcögött be a kisvasúti szerelvény egy csapatnyi kamasszal. Kicsit beszélgetünk, közben fél szemmel mindketten a tavat kémleljük. András máris talál egy ritka madarat a teleszkópjával, egy lócsért. Legnagyobb méretű csérfélénket erőteljes, piros színű csőréről lehet beazonosítani.
András rendszeresen vezet a halastavaknál madarásztúrákat, amelyek során a látogatók kisvasúttal, gyalogosan vagy kerékpárral fedezik fel a környék élővilágát. Gyerekkora óta madarászik, itt a halastavaknál szerezte első madarászélményeit, és most ugyanitt már ő ismerteti meg másokkal a madarakat. Mint mondja, kifejezett kedvence nincs a fajok között, bár a ragadozó madarak és a sirályok különösen érdeklik. Ez utóbbiak talán azért is, mert pontos meghatározásuk olykor még a profik számára is nagy kihívás. Egyes sirályok esetében ugyanis a fiatalok tollruhája nagy változatosságot mutat. Például a nálunk rendszeresen fészkelő és átvonuló sztyeppi sirálynál a négy évnél fiatalabb madarak között négy korcsoportot és négy különböző tollruhát lehet elkülöníteni.
Andrást természetesen a különlegességek is érdeklik. Régebben, ha egy ritka faj tűnt fel, azonnal indult, akár még az ország távoli pontjára is, hogy láthassa. Most már erre kevesebb ideje van, de sok esetben nem is kell messzire mennie, a ritka fajok jönnek ide, mint legutóbb például egy ázsiai pettyeslile.
Halak a Csúnya-földön
A Bivalyos-tó közelében nyújtóznak az Öreg-tavak, a legkorábban létrehozott halastavak. Távolból nekem teljesen úgy tűnt, mintha egy virágos rét húzódna itt, aztán kiderül, ez is egy tó, amelyet hatalmas tündérfátyolmező borít. Ameddig a szem ellát, a védett tündérfátyoltól sárgállik minden, a virágok között csak egy-egy úszkáló madár feje feketéllik. Többségük leginkább kis kárókatona, de a teleszkópban feltűnik egy búbos vöcsök is csíkos kis fiókájával. A tóhoz ilyen látvány után valami igazán szép és romantikus nevet társítanék, a halászok azonban sokkal gyakorlatiasabbak, nem gondolták túl a névadást, a tavat I-es tónak nevezték el.
A Hortobágyon a folyószabályozások után mindenképpen hasznosítani akarták a rossz minőségű, szikes területeket, ezért halastavakat és a rizsföldeket kezdtek kialakítani. Az első halastavakat az I. világháborúban hozták létre, a tórendszer kiépítése az 1970-es évek elején fejeződött be. A halastórendszert a Hortobágy legszikesebb, gazdálkodási szempontból legértéktelenebb területén, a Csúnya-földön alakították ki. A mélyebb fekvésű szikes laposokat gátakkal vették körbe, amelyeket részben orosz hadifoglyokkal emeltettek. A szakemberek szerint egyébként ezek a területek természetvédelmi szempontból a Hortobágy legértékesebb területei közé tartozó szikes kopárok és szikes laposok voltak. Később a terület a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság kezelésébe került, és azóta természetkímélő halászat folyik itt.
Október, a darvak hava
A tanösvény mentén több madárlest is kialakítottak, ezekről hosszasan el lehet nézelődni. Az I-es és a II-es tó közötti lesről mi például kiszúrtunk két idős rétisast a tó túloldalán, egy fán, majd nem sokkal később egy fiatal példány körözött felettünk, amire pedig tényleg nem számítottam: egy halászsas is megjelent az égen.
Szeptember végétől érkeznek a darvak, amelyek az északi költőhelyekről a déli telelőhelyek felé tartó hosszú útjuk során hetekig időznek a Hortobágyon, amely Közép-Európa egyik legjelentősebb darupihenőhelye.
Ebben az időszakban több tízezer daru tartózkodik itt, sőt van, hogy százezernél is többen vannak.
Nappal a környékbeli földeken táplálkoznak, leginkább a kukoricaföldeken keresgetik az elhullott kukoricaszemeket, este pedig a tavakra járnak be éjszakázni.
Szeptember végétől november elejéig a nemzetipark-igazgatóság vezetett darunéző túrákat indít, amelyek során a résztvevők megcsodálhatják a halastavakra alkonyatkor behúzó darvakat. Az élmény semmihez sem fogható, aki egyszer is látott esti darubehúzást, azt soha nem felejti el. Vannak kisvasutas, gyalog- és kerékpártúrák, zömmel az alkonyati behúzáshoz igazítva, de a korán kelők a hajnali kihúzást is megnézhetik. A részletekkel kapcsolatban a nemzetipark-igazgatóság honlapján (hnp.hu) lehet tájékozódni. Novembertől a darvakat aztán felváltják a vadludak. Nagy lilikek tömegei töltik itt a telet, de a sokaságban időről időre ritka fajok is feltűnnek, mint a kis lilik vagy a vörösnyakú lúd. Télen is érdemes sétát tenni a Hortobágyon, ilyenkor például a rétisasok is nagyobb számban tűnnek fel a halastavak környékén, de aki szerencsés és kellően halkan jár, vidrákat és hófehér ruhába öltözött hermelineket is láthat.
Vízimalmok helyett vadaspark
De ne szaladjunk ennyire előre, egyelőre még az őszben járunk csak. Aki nem akar egész nap madarakat figyelni, az a madarásztúrát összekötheti egy kerékpár- vagy gyalogtúrával. Ha az időjárás is engedi, Hortobágy község és a halastavak közötti 5 kilométert megtehetjük egy földúton, de a halastavi tanösvényen is bringázhatunk.
Ha már itt járunk, szintén érdemes ellátogatni a Hortobágyi Vadasparkba is, amely a Kilenclyukú hídtól 2 kilométerre délre van. A vadaspark csak a nemzetipark-igazgatóság buszával közelíthető meg, a járat a szimbólummá lett híd közelében található Hortobágyi Pásztormúzeumtól indul. A vadaspark egész évben nyitva tart, de novembertől márciusig csak előzetes bejelentkezéssel látogatható.
A vadaspark helyén századokkal ezelőtt Debrecen vízimalmai működtek, innen ered a terület neve is: Malomház. A Hortobágy folyót a hazai folyók között ritka kivételként nem fogják közre gátak, és a vadaspark területén még láthatjuk a vízfolyást kísérő galériaerdőt is, amely szintén különleges látvány a fátlan pusztában.
A vadasparkban az ősi puszta vadvilágát ismerhetjük meg, köztük olyan állatokkal, amelyek
ma már nem élnek, de az ember megjelenése előtt éltek itt, mint például a farkas, a vadló, a fakó keselyű vagy a pelikánok.
Láthatunk továbbá olyan fajokat, amelyek a védett természeti területeken ma is előfordulnak még, mint a vadmacska, a réti sas, a nyári lúd vagy a daru.
Szafari a pusztában
A vadasparkban Csobán Péter vezet körbe bennünket, no és Micike, a vadaspark barátságos macskája, aki mindenhová velünk tart. Jó látni, hogy itt az állatok többsége a hazai átlagnál jóval nagyobb kifutóban él. Természetesen megnézzük a park emblematikus állatait a Przsevalszkij-lovakat. A házi ló legközelebbi vadon élő rokonát a kihalás széléről hozták vissza. A világállomány jelenleg 2000 példány körül van, amelyek közül 300 található nálunk, főleg a Hortobágyon. A vadasparkban csak egy kisebb csapatot láthatunk, az egyedek többsége a közeli Pentegzugban él, szinte teljesen vad körülmények között.
A lovakkal együtt nagy testű marhák is legelésznek a hatalmas gyepterületen. Ezek az állatok a rekonstruált őstulkok vagy Heck-marhák, és ősi megjelenésük ellenére történetük alig száz évre nyúlik vissza. Az őstulkok hajdanán itt is éltek, de a 17. század elejére kipusztultak. A 20. század elején a német Heck fivérek próbálták meg különböző marhafajták keresztezésével egy őstulokra emlékeztető marhát kitenyészteni.
Érdekes élmény látni ezeket az állatokat a hatalmas pusztán: mintha évezredeket repültünk volna vissza az időben. Közben egy csapat seregély cikázik ide-oda a kék égen, körülöttünk pedig vetési varjak kárognak, amelyek néhány éve hoztak létre itt egy fészektelepet a park tölgyfáin. Idén, a varjúfiókák kirepülése után, már két kékvércse-pár is költött a fészkeikben.
A Hortobágyi Vadaspark egyik különleges programja az Extra szafari, amely során egy terepjáróval viszik be a látogatókat az állatok közé. Éppen úgy, mint az afrikai szafarikon, csak itt zsiráfok és zebrák helyett vadlovak és őstulkok legelésznek.
Mire a vadasparkot bejárjuk, késő délután van már. Visszamegyünk a halastavakhoz, hogy megnézzük naplementét, illetve meglessük, hogy mit csinálnak a madarak alkonyatkor. A többség már az éjszakázáshoz készülődik, a távoli bokrok tele vannak fekete pöttyökkel, köztük egy-egy nagyobb fehér folt, szinte szabályos mintázatba rendeződve. A távcsövön keresztül aztán kiderül, a bokrok a halastavak legnépesebb éjszakai szállásai, a fekete pöttyök kis kárókatonák, az ágak hegyében billegő fehér foltok pedig nagy kócsagok. A későn érkezők kicsit bajban vannak, hosszasan keresgetik a szabad helyeket. A távolban bivalyok bőgnek, nyári ludak gágognak, néha egy-egy jégmadár „cincog” bele az estébe. A nap lebukik a látóhatár mögé, közben elképesztő színeket fest az égre. Lassan véget ér ez a szerda is, amely itt csak egy átlagos hortobágyi hétköznap volt, számomra azonban nem is lehetett volna ennél különlegesebb.
A cikk a Turista Magazin 2020 októberi számában jelent meg. A korábbi magazinokat itt tudod megrendelni.
