Elmúltak az ünnepek és elmúlt a bejgli is. A karácsony utáni januári szürkeségben leginkább egy kis igazi télre, fehér tájra, zúzmarával borított erdőre vágytam. Budapestről a szélrózsa minden irányába el lehet indulni, én most a Mátrában kötöttem ki.
Sok főváros közeli, népszerű kirándulóhely eléréséhez többször át kell szállni, ha éppen tömegközlekedik az ember, és a végén Dobogókőre eljutni éppen olyan sokáig tart, mint elmenni a Mátráig. Szerencsére a Stadionok buszpályaudvarról közvetlen járat megy Mátraházára. Ráadásul a negyed kilences indulási idő is egészen baráti, nem kell hozzá hajnalok hajnalán felkelni, és a visszainduló buszt is könnyedén el tudjuk csípni Mátraszentistvánon.
Mert ugyan egy napba sok minden belefér, de a Kéktúra teljes 20. szakasza utazással együtt azért mégsem, így nem árt lefelezni a távot. Így viszont arra is marad idő, hogy a 13 kilométeres túra felénél-kétharmadánál beiktassunk egy ebédszünetet Galyatetőn. A pocak töltő-melegedő szünet ránk is fért, mert az oly nagyon vágyott igazi telet megkaptuk a nyakunkba. Pontosabban az arcunkba, ahova előszeretettel fújta a havat a szél.
Két évszak találkozása: narancsos levelek és a korcsolyapályává fagyott ösvény
Indulás a Mátrába, bemelegítés egy buszmegállóval
Hiába írtak havazást, nincs tömeg a Mátrába tartó buszon vasárnap reggel, úgy látszik, az emberek nagy többsége még inkább a Szilveszter kipihenése és a tévé előtt kuckózás mellett döntött. Ezzel szemben, ahogy elhagyjuk Gyöngyöst és beérünk a hegyek közé, Mátrafüreden már a buszmegállóba rajzolt panorámával fotózkodnak a kirándulók. Akkor még nem sejtettük a barátnőmmel, hogy ez a bemelegítésnek tűnő fotózkodás nem is annyira a túlbuzgóság, mintsem a megfontolt előrelátás jele. Mire mi Galya-tetőre értünk, a kilátást sűrű köd takarta. De erre még később visszatérünk.
Mátraháza autóbusz-állomás a mi megállónk, még itt sem ütött be az igazi szezon, a január eleji délelőttön minden zárva. Ez azonban nekünk nem szegi kedvünket, rögvest rá is térünk az ösvényre. Elég csak megtenni a közmondásos kettő lépést, és az autóútról máris az országos kék jelzésen találjuk magunkat.
A főúttal szemben csalhatatlan előnye az ösvénynek, hogy elütni nem fognak bennünket, azonban az első perctől látszik, hogy kalandos kirándulásunk lesz:
az ösvény ugyanis teljesen le van fagyva, mintha egy kis jégfolyosót kaptunk volna út gyanánt.
Kicsit csúszós, kicsit imbolygós, de csak a miénk. Nemcsak úgy jelképesen, mint a magyar narancs, hanem ténylegesen is: sokat kell még előre korcsolyáznunk, hogy más kirándulókba botoljunk.
A kék sáv végig szépen fel van festve, nem lehet eltévedni
Ahogy haladunk előre a jeges ösvényen, pontosabban a jeges ösvény mellett, a narancs avar és a szürke fák mögött kibukkan Galya-tető is. Innen is látjuk, hogy a hegy teteje már fehérben játszik, ott vár ránk egy kis téli csodavilág, amiért elindultunk, már csak el kell jutni odáig. Annyira a célra (és a bokatörés elkerülésére) fókuszálunk, hogy az első pecsét mellett (Vörösmarty-fogadó) kis híján el is megyünk. Pedig közvetlenül az út mellet, egy táblához van erősítve a pecsét, kiböki az ember szemét. Ráadásul ez a szakasz szinte még ingyen volt, az emelkedők még csak ezután következnek.
Svájcot idéző téli szimfónia és ködbe esett tervek
Szinte zenél az erdő: ropog a lábunk alatt a keményre fagyott hó, recsegnek a fák a szélben. Karcos, téli szimfónia kísér minket, ahogy átkelünk egy kis fa hídon, majd keresztezzük a 2408-as számú főutat. Innen indul a túra egyetlen igazán combos része, viszonylag hosszú, eleinte egészen meredek emelkedőn tartunk felfelé. Mintha nem akarna közeledni a következő pont, a Vércverés, ahonnan állítólag még a Tátra csipkés csúcsaira is nyílik kilátás.
Az egyetlen masszívabb emelkedőn hátrafordulva egészen a Kékestető adótornyáig látunk
Azonban megéri összekapni magunkat és egyre feljebb kapaszkodni. A Tátráig nem láttunk el, de a Kékestetőig azért igen. További ajándékként pedig itt már zúzmara lepi el a fákat, nem csak foltokban és csíkokban látunk havat. Az erdő zenéjébe pedig egyre hangosodó csengőszó vegyül. Tanácstalanul nézünk össze barátnőmmel: átmentünk volna Svájcba itt az egyre sűrűsödő ködön keresztül?
A csúcshoz közeledve kezd téliesre fordulni az erdő
Birkák és tehenek helyett a kolompszó egy pár szánkóhoz és boldogan csúszkáló tulajdonosaikhoz tartozik. Itt már érezzük, hogy közeledünk a civilizációhoz. Utolsó, kedves kis emelkedő után kirajzolódik előttünk a Galya-tetőn épült turistacentrum. Pontosabban az a kevés, amit a köd látni enged belőle. Csak egy pillanatra csap le ránk a kétségbeesés, ahogy meglátjuk a furcsán kihalt építkezésre utaló jeleket.
A horrorfilmek is így kezdődnek, már csak szét kellene válnunk.
Azonban aggodalomra nincs ok, a turistaház üzemel.
Benavigáljuk magunkat a melegbe, ahol az illetéktelenektől Rocky cica őrzi a kasszát. Van minden, amire ember csak vágyhat, mi szarvasragu levessel és gőzgombóccal hozzuk vissza az életet az átfagyott tagjainkba. A pihenő után ideje továbbállni, ha még el akarjuk csípni a buszt. A centrum szomszédságából, a Péter-hegyesére épített kilátóról biztosan csodás körpanoráma nyílik, már csak azért is, mert az ország harmadik legmagasabb pontját (964 méter) további 30 méterrel megtoldja a kilátótorony. Azonban most még a torony is masszív ködbe borul, ezért az egyetlen földrajzinak nem nevezhető képződmény, amit látunk róla, az az orrunk hegye.
A turistacentrumból kilépve jobbra kell tartani, lépcső vezet az átmenetileg ködbe burkolózó kilátóhoz
Omegával hazáig
Kilátás helyett az egyre téliesebb telet élvezhettük, ahogy továbbindultunk az erdőben: hullt a hó, fútt a szél, és Dimitri mindenképpen Lénáról mesélt volna, de trojka helyett csak szánkók és popsitepsik szálltak a friss havon. Kicsit irigykedtünk is, főleg, amikor az ösvény enyhe lejtőben folytatódott. A szépen letaposott havon még egy kis gyaloglást is megspórolhattunk volna, ha egyszerűen csak leszánkózunk. Innentől már nem kell nagyobb erőpróbával számolni, ahogy eddig is, követjük a kék jelzést, ami jobbára egyenesen vagy lefele halad. Ahogy a jeges-havas fák között bandukolunk, kicsit a népsűrűség is megnő, további reményteljes szánkózók jönnek szembe, másznak felfelé.
Ha nem is méteres a hó, de a téli hangulathoz pont megfelelő
Ahogy elértük a Magyar Tudományos Akadémia csillagvizsgálóját, valaki az erdőt hirtelen villanypóznákra cserélte, ami valljuk be, hogy egy árnyalattal kevésbé hangulatos, de mindig annak kell örülni, ami van. Innen már amúgy sincsen nagyon sok hátra, másfél kilométer után egy meredek lejtőn ereszkedünk le Mátraszentimrére.
Ha jég nincs is, apróbb útakadályok előfordulnak
Az út szélén harang áll, szerencsére a jeges kezdetek sem adtak okot a megkongatására. Tudniillik ez egy lélekharang, amit meghúzni kizárólag halál és tűz esetén szabad. Innen már csak egy jobb kanyarba és egy szempillantásba kerül, hogy megérkezzünk Mátraszentistvánra, ahol az utolsó pecsétet és a buszmegállót is megtaláljuk, ahonnan 15:06-kor indul vissza egy járat Budapestre, így a fenti tizennégy kilométer kényelmes tempóban, egy jó ebéddel összekapcsolva is belefér a nap még télen is világos részébe, ha éppen egy vasárnapnyi télre és természetre vágyunk.
