Az utóbbi években egyre többen indulnak el, hogy felfedezzék a Nógrád vármegye északi peremén hullámzó, lenyűgöző szépségű Medves-vidéket. A meredek sziklaszirtek, festői várromok és felhagyott bazaltbányák közt sétálva sokan nem is sejtik, hogy egy olyan visszacsatolt területen járnak, amely négyesztendőnyi csehszlovák megszállást követően egy budapesti orvos megalkuvást nem ismerő hazaszeretetének köszönhetően lett újra magyar föld.
Az első világháborút lezáró trianoni békediktátum gyakorlatilag kettévágta a történelmi Nógrád vármegyét, területének közel felét a formálódó csehszlovák államnak ítélve. Az íróasztalnál megrajzolt határvonal Salgótarján térségében a település északi peremén, a mai Beszterce-lakótelep területén húzódott, elszakítva ezzel a városhoz ezernyi szállal kötődő falvakat és bányászkolóniákat is.
Somoskő, Somoskőújfalu és a teljes Medves-vidék csehszlovák uralom alá került.
A két falu hazatérésének története a vérzivataros 20. századi magyar történelem egyik legszebb fejezete, még akkor is, ha az eredetihez képest mintegy négy kilométerrel északabbra tolt határvonal a kijelölő bizottság szeszélyének köszönhetően kerteket, utcákat vágott ketté, vagy éppen egy várromot csatolt el saját falujától, megalapozva ezzel a környék lakóinak és a későbbi évtizedek lelkes turistáinak kalandjait.
Állj vagy lövök, avagy azok a boldog 80-as évek
A somoskői várhegy északkeleti oldalában óvatos léptekkel, szinte hangtalanul lopakodva ereszkedik egyre lejjebb és lejjebb egy izgatott kis társaság. Régi vágyuk, hogy végre élőben is láthassák Somoskő határon túl rekedt híres kincsét, az Európában is ritkaságnak számító, ívesen megszilárdult bazaltzuhatagot. Alig pár perc elteltével beteljesedik az álom, ott állnak a hatalmas, többemeletnyi magasságból lezúdulni látszó kővízesés alatt. Csak ámulnak és bámulnak, ajkaikat olykor egy-egy csodálkozó félmondat hagyja el csupán.
Az áhítatot egyszer csak egy mély, borízű hang töri meg valahonnan az erdő mélyéről: „Állj, vagy lövök!”
Azonnal leesik mindenkinek, hogy az erős akcentussal dörmögő, némileg gorombának tűnő úriember minden valószínűség szerint egy csehszlovák határőr lehet. Több sem kell a kis csapatnak, teljes erőből futni kezdenek felfelé az ösvényen, vissza a biztonságot nyújtó magyar határkerítés felé. Hatalmas az izgalom, dolgozik az adrenalin, így a drótkerítésen csimpaszkodva már csak fél füllel hallják az újra és újra elhangzó, fenyegető félmondatot. Pár pillanat múlva a határ magyar oldalán immár megkönnyebbülve szakad ki mindenkiből az örömujjongás: ezt megúsztuk!
Mindez valamikor a 80-as évek közepe táján történt, és azt is sejtettük mindannyian, hogy mit úsztunk meg: néhány nap vendégeskedést a csehszlovák hatóságok által biztosított barátságos miliőben, valahol Losonc környékén. Ugyanis a szóbeszéd szerint akkoriban a csehszlovák határőrök minden Somoskőnél elcsípett és Losoncra átszállított magyar turistáért három nap eltávozást kaptak ajándékba, ezért gyakran bújtak el a határ menti erdőkben némi szabadságolás reményében.
Tíz év körüli kisgyerekként hatalmas élmény volt számomra ez a pánikszerű menekülés, még akkor is, ha sok minden nem volt teljesen világos a történetből. Nem értettem pontosan, miért őrzik ilyen szigorú bácsik ezt a szép várat és a hozzá tartozó, természet alkotta csodát, miért nem mehetünk át megnézni ezeket, hiszen nem csinálunk ezzel semmi rosszat. De legfőképpen azt nem értettem, hogyan lehetséges, hogy egy színtiszta magyar település legszebb műemléke, a faluszéli házaktól alig pár méterre emelkedő gyönyörű várrom egy másik ország területén van? Ki tette velünk ezt a csúfságot? Néhány évvel később, immár felnőttként, mikor már szabad volt beszélni Trianonról, mindenre választ kaptam.
Orvos, geológus, kertész és diplomata: dr. Krepuska Géza
Mivel gyermekkorom legszebb nyarai és a 80-as évek önfeledt, hógolyózós szilveszterei mind-mind a Karancs–Medves hegyeihez kötődnek, gyakran és szívesen járok vissza erre a különlegesen szép vidékre. Keresztül-kasul bejártam már, a felhőkkel kacérkodó salgói vártól a Medves-fennsík pazar kőbányáin át a palóc Olümposzig, igyekeztem mindent újra és újra megnézni, megismerni történetüket és legendáikat.
Dr. Krepuska Géza emlékoszlopa a somoskői vár alatt
Ahogy teltek-múltak az évek, egyre több helyen bukkant fel Krepuska Géza budapesti orvos neve, először emléktáblákon, domborműveken, majd nem sokkal később Somoskőújfalu általános iskolájának névadójaként is. Idősebb helybéliek anekdotái alapján azt jól tudtam, hogy a trianoni országhatár eredetileg nem ott húzódott, ahol manapság, de a Medves-vidék hazatérésének hiteles történetével csupán az ezredforduló tájékán, a Krepuska névvel egyre több helyen találkozva ismerkedtem meg.
Ebben az embert próbáló, ám mégis oly szívmelengető históriában bizony főszerep jutott a budapesti Szent Rókus Kórház Európa-szerte ismert fülészprofesszorának.
Krepuska Géza 1861-ben született Pesten, édesanyja korai halálát követően édesapja egy Losonc melletti kis palóc faluba, Ipolymagyariba küldi nővéréhez, aki nagy szeretetben neveli. Itt járja ki az elemi iskola első négy osztályát is, gimnáziumi, majd orvosi tanulmányai azonban már ismét a fővároshoz kötik. 1888 januárjában kapja meg egyetemes orvosi oklevelét, kezdő orvosként az István kórházban és a Szent János Kórházban bontogatja szárnyait.
Európai hírű fülészorvossá a Szent Rókus Kórházban válik, ahol 1911-től egészen a nyugdíjazásáig, 1933. december 31-ig a fülészeti tanszék főorvosaként dolgozik. Lakása és magánrendelője a józsefvárosi Reviczky utca 4. szám alatt volt, ahol máig egy szépen faragott, domborműves emléktábla őrzi a modern magyar fülgyógyászat megteremtőjének emlékét.
1905-ben megvásárolt somoskőújfalui birtokán hatalmas gyümölcsöskerteket alakít ki, diót termeszt, almát, körtét nemesít, melyeket vagy a fővárosban értékesít, vagy somosi szeszfőzdéjében dolgoz fel alapanyagként. A kertészet és a szőlőnemesítés terén komoly tapasztalatokra tesz szert, még a Kertészeti Főiskola tanárai is kikérik véleményét bizonyos kérdésekben.
A Medves-fennsík környékén elterülő bazaltbányái szinte ontják a kiváló minőségű, faragott kockaköveket, melyeket Budapest és számos más európai főváros utcáinak kövezésére használnak fel. A geológia szerelmeseként nagyon jó kapcsolatokat ápol korának neves tudósaival, többek közt Lóczy Lajossal, akivel gyakran ellátogatnak a medvesi kőbányákba, melyek szinte egyedülállóan gazdag tárházai a különböző földtörténeti korok kőzeteinek.
A csehek bevonulása és a számára személy szerint is különösen tragikus trianoni döntés, melynek során birtokai szinte teljes egészében az újdonsült csehszlovák államhoz kerültek, somoskőújfalui házában érik. Kezdeti elkeseredettségét az elszántság váltja fel, latba veti minden ismeretségét és befolyását a döntés megváltoztatása érdekében.
A csehszlovák államon belül útlevél nélkül utazik el Prágába, majd később útlevéllel Budapestre, ezt követően Hollandiába és Franciaországba látogat, tárgyal, érvel, beadványokat szerkeszt. Ez már a cseheknek is szemet szúr, olyannyira, hogy felajánlják neki, svájci frankban fizetik ki minden követelését, ha lemond birtokairól. Krepuska Géza azonban hajthatatlan maradt, pedig törekvéseit kezdetben nem koronázta siker, a magyarellenes európai közhangulatban reménytelennek tűnt minden erőfeszítés.
A csodával határos fordulat
A magyar–csehszlovák határmegállapító bizottság 1921. július 27-én, Brnóban tartotta meg alakuló ülését. Tagjai Tánczos Gábor altábornagy, Václav Roubík cseh szakpolitikus, René Uffer francia alezredes, Andó Rikicsi japán vezérkari őrnagy, Giulio Pellicelli olasz alezredes és a bizottság vezetője, Wilfred Leathes de Mussenden Carey brit alezredes.
Feladatuk elméletileg a határ kijelölése és szükséges esetben a lehetőségek szerinti igazságos korrekciója volt. Hamar nyilvánvalóvá vált azonban, hogy felsőbb utasításra, leginkább a csehszlovák érdekek mentén cselekszenek, és amikor a bizottság az Ipoly és a Háromhatár közötti szakaszon (magaslat Somoskőújfalu mellett) kiszállás nélkül döntötte el, hogy a határ a trianoni vonalakon maradjon, nyilvánvalóvá vált, hogy alig van remény a Karancs–Medves vidékének hazatérésére.
Már csak a csodában bízhattunk. És a csoda lassan, de biztosan meg is érkezett, előbb egy angol beteg, egy fülorvos, később pedig egy japán és egy magyar katonadiplomata képében.
Vannak, akik kételkednek a legendában, de valaminek biztosan történnie kellett, hogy a Somoskőújfalu környéki határszakaszon ilyen mértékű módosításra sor kerülhessen, ugyanis a korábban beadott több száz magyar határmódosítási kérelemmel alig vagy egyáltalán nem foglalkoztak az illetékesek, továbbá a leginkább antant katonatisztekkel feltöltött (Pericelli és Uffer is azok voltak) határrendező bizottságok szinte mindig és mindenhol a „jaj a legyőzöttnek” elvet alkalmazták, eszükbe sem jutott a magyarok számára pozitív változtatásokat eszközölni.
Mindezekkel szemben ezt a határszakaszt nem csupán felülvizsgálták, de helyt is adtak az érveléseken alapuló magyar követelésnek. Vajon mi történhetett? Mi volt az a momentum, amely megváltoztatott mindent, és végre – ha csak egy aprócska szakaszon is – meghallgattatott a magyar kérés? A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű elnökének, Liptay B. Jenőnek a fia, Liptai Jenő agrármérnök így emlékezett minderre:
„… hogyan sikerült a határkiigazítás a 20-as évek elején? Erre édesapámtól kaptam hitelt érdemlő választ. Ő jó barátságban volt Krepuska Géza professzor úrral, s igen bántotta őket a Trianonban kijelölt határszakasz. Beadványt szerkesztettek a Budapesten székelő antant- bizottsághoz a visszacsatolás érdekében. Az ügyet segítette egy szerencsésnek mondható véletlen. A bizottság egyik tagja, egy angol lord (Carrey) megbetegedett fültőmirigy gyulladásban. Bekerült a professzor úr klinikájára ahol meg is gyógyult... édesapám és Krepuska professzor úr beadványa és az idézett epizód következtében megjelent az antant-bizottság Somoskőújfaluban”.."
Aki szembeszállt feletteseivel a magyarokért: Andó Rikicsi őrnagy
A Somoskőújfalu utcáin a határmegállapító bizottságot kísérő Krepuska Géza, Liptay B. Jenő és Auer Pál nemzetközi jogász azt javasolták az antanttiszteknek, hogy próbáljanak meg szóba állni valakivel szlovákul. Ez természetesen nem sikerült, állítólag ekkor vált világossá a bizottság számára, hogy ez egy színmagyar falu.
A további határbejárásokat vezető Tánczos Gábor jelentésében leírta, hogy Carey alezredesre és Andó Rikicsi őrnagyra milyen komoly hatást gyakorolt, mikor útjuk során csak színmagyar településeket találtak, melyek lakossága lelkesen tüntetett a magyar hazához való visszacsatolás mellett. Andó Rikicsi így ír minderről:
„Ugyan együttérzéssel vagyok irántuk, de a békeszerződés megváltoztatására nincs módom. De átérzem szomorúságukat, és vödörnyi hideg veríték patakzik rólam, amikor ezt az éljenzést meghallom, és bizony nem tudom könnyek nélkül megállni...”
A bizottság eredeti, 5:1-es szavazataránya Somoskőújfalu és Somoskő visszacsatolása esetében immár 3:3-ra módosult. Szavazategyenlőség esetén a mellettünk voksoló Carey elnökként két szavazatot adhatott le, így a mérleg – először a bizottság történetében – a mi javunkra billent. A trianoni határ módosításának javaslata így a Nagykövetek Tanácsa, majd a Népszövetség elé került. Abban, hogy mindez így alakult, komoly szerepe volt a japán őrnagynak is, aki az eldöntetlen szavazás utáni bizonytalan helyzetben azt az utasítást kapta feletteseitől, hogy akadályozza meg a határvita felterjesztését a világszervezethez. A velünk egyre inkább szimpatizáló Rikicsi azonban kijelentette, hogy lelkiismereti okokból nem vonja vissza korábbi véleményét, kitart amellett, hogy két település hovatartozásáról a Népszövetség döntsön.
A csehek olyannyira nem adták fel, hogy a tárgyalások során közlekedési szempontok alapján (vasútvonal) még Salgótarján hovatartozása is bizonytalanná vált, sőt kompenzációs igényeikben további Ipoly menti területek és Derenk község átengedése is felmerült. Ezeket az immár íróasztal mellett zajló kemény harcokat nagyszerű katonadiplomatánk, Tánczos Gábor altábornagy vívta meg a csehekkel és a feléjük hajló Népszövetségi Tanáccsal. Tánczos óriási érdeme az volt, hogy megnyerte ügyünknek a döntő tárgyalást levezénylő Domicio Da Gama brazil nagykövetet, a svéd Unden képviselőt és a bizottság angol elnökét, Woodot.
Az 1923. április 23-án kihirdetett végleges döntés értelmében a Medves-vidék Somoskővel, Somoskőújfaluval, a Krepuska-birtokok legnagyobb részével és mintegy 2700 főnyi magyar ajkú lakossággal hazatért, az uralkodó magaslatok, mint a Sátoros és a somoskői vár, azonban stratégiai okokra hivatkozva a csehszlovák oldalon maradtak.
A visszaítélt területek ünnepélyes birtokbavétele 1924. február 15-én történt meg. Bár a somoskői vártól alig másfél kilométerre északra eső legnagyobb bánya, a Macskalyuki-kőfejtő szlovák oldalon rekedt Krepuska Géza érdekei itt sem csorbultak, ugyanis a népszövetségi döntés értelmében – egészen 1947-ig – magyar oldalról is szabadon járhattak át bányászni a magyar utak kövezésére egyedüliként alkalmas somoskői bazaltot.
Somoskő 1938‑ban. Háttérben a macskalyuki bányakolónia épületei
A hazatérés után tíz évvel, 1934-ben Tánczos Gábort és Carrey-t Somoskő és Somoskőújfalu díszpolgáraivá választották. Dr. Krepuska Géza 2009-ben kapta meg ezt az elismerést, Andó Rikicsi pedig várhatóan a visszacsatolás századik évfordulóján nyeri el ezt az immár posztumusz címet.
Kalandok a határon, avagy Somoskőújfalu hétköznapjai
A kissé mesebeli történet végkicsengését valamelyest árnyalja, hogy bár a visszacsatolásra kijelölt területeknek csupán a kétharmadát kaptuk vissza, az ellenünk szavazó francia Uffer és az olasz Pelicelli mégis olyannyira sértve érezték magukat, hogy a határvonal pontos kijelölésekor, ahol csak lehetett, jól kitoltak velünk. Így születtek meg Somoskőújfalu egészen hihetetlen módon megrajzolt új határai, amelyek számos kaland és nem kevés konfliktus forrásai lettek az elkövetkező évtizedekben.
Idős helybéliek elbeszélései szerint gyerekkorukban gyakran ásták ki és tették arrébb a számukra „útban lévő” lévő határköveket, vagy ha éppen egy nagyobb áradás kimosott néhányat a földből, akkor azok nem feltétlenül az eredeti helyükre kerültek vissza. Az aprócska „háztáji határrevíziók” mellett kismértékű, területcseréken alapuló hivatalos, államközi határkiigazítás is többször volt már Somoskőújfaluban.
A legtarthatatlanabb helyzet az volt, mikor a második világháború után egy szakaszon Somoskőújfalu főutcája, az Ifjúság út volt az államhatár, ennek köszönhetően még vízért sem lehetett átmenni az út egyik oldaláról a másikra.
Ezt az áldatlan állapotot viszonylag gyorsan, 1952-ben egy államközi egyezménnyel orvosolták. Az sem volt sokkal különb szituáció, mikor a Bethlen Gábor utca szélén sorakozó piros sapkás kis határkő-törpék egyike az utca másik oldalán, a kertek végében tűnt fel, melynek köszönhetően az út egy nagyjából 6-8 méteres szakaszon az akkori Csehszlovákia területén haladt át. Elbeszélések szerint a 70-es években volt, aki kissé illuminált állapotban átsétált ezen a pár méteren, és a kocsmából rángatták vissza határsértés miatt. Egy időben fegyveres határőr őrizte az utca ezen szakaszát, mint sérthetetlen csehszlovák területet, így aki errefelé szeretett volna hazamenni, annak majdnem egy kilométert kellett kerülnie. Néhány évvel ezelőtt, az utolsó komolyabb incidens során aztán mindkét fél megelégelte ezt az áldatlan állapotot – ugyanis a vízelvezető árkot a munkások is csak szlovák területen tudták megépíteni –, így végül egy apró területcserével a renitens határkő átkerült az út „túloldalára”, társai mellé, ezzel a Bethlen Gábor utca immár teljes hosszában és szélességében magyar lett.
Szigorú határőrizet ide vagy oda, azért a szokásos határ menti „kiskereskedelmet” jelentős mértékben megkönnyítette az utcákat kettészelő határvonal.
Az egyik oldalról repült a tyúk, meg a kolbász, a másikról meg érkezett a Becherovka vagy éppen a gumicsizma.
Az egyébként oly marcona határőrök közt sem volt különösebb konfliktus, mivel ugyanabban az épületben szolgáltak szlovákok és magyarok, így gyakran tartottak közös csapatépítő búfelejtéseket is, nem ritkán a lefoglalt szeszes italok felhasználásával.
Magyar és csehszlovák határőrök
Ezekben az időkben beszélni sem igazán volt szabad az 1920-as évek elején történt eseményekről, családi körben azonban nagyon sokan megemlékeztek róla. Fél évszázados kényszerű elhallgatást követően 1999. február 14-én volt az első, somoskői határnyitással egybekötött, szervezett ünnepség, majd 2002-ben a két település hivatalos ünnepnapjává nyilvánították a „hazatérés napját”, február 15-ét. Ami késik, nem múlik, az országgyűlés határozata értelmében Somoskő és Somoskőújfalu 2017-ben kapta meg a Hazatért falu (Pagi ad Patriam reversi) címet.
A Macskalyuki-bazaltbányát egy több mint nyolc kilométer hosszú, keskeny nyomközű iparvasút kötötte össze a somoskőújfalui nagyvasúti rakodóval. Bár a pálya sínjeit a 60-as években felszedték, az egykori kőszállító kisvasút töltésén kialakított turistaúton elindulva könnyedén felfedezhetjük a Medves-vidék szépségeit és a hazatérés történetének legfontosabb helyszíneit.
Akár gyalogosan, akár kerékpárral vágunk bele a kalandba, kiindulópontként a Somoskőújfalu aprócska főterén létrehozott Hazatérés Házát érdemes választani, ahol egy díszkút, egy emlékmű és egy – előzetes bejelentkezéssel megtekinthető – kiállítás őrzi az 1924-es visszacsatolás emlékét. Alig pár lépésnyire innen, a főút túloldalán emelkednek Krepuska Géza egykori rezidenciái, az úgynevezett Alsó és Felső kastély, melyekben 1924. február 15-én a professzor díszebéddel fogadta a hazatérés napjára egybegyűlt vendégeket.
Somoskőújfalu vasútállomásának impozáns méretű bevágásában lépdelve érjük el a sárga és piros gyalogos, továbbá a sárga kerékpáros turistajelzést, melyek a Baross Gábor utca meredek kaptatóján kapaszkodnak fel az egykori kőszállító kisvasút töltésére. A jól megépített és nagyszerű állapotban megmaradt töltésen kanyargó kerékpáros útvonal talán nem ismeretlen a tekerés szerelmesei előtt, hiszen 2021-ben az Eresztvényig tartó, mintegy 4 kilométeres szakasza nagy fölénnyel nyerte el az Év Erdei Kerékpárútja megtisztelő címet. A leglátványosabb és egyben legizgalmasabb része mindenképpen az a 146 méter hosszú alagút, melyet a népnyelv „Dunel”-ként ismer, és a belsejében még fényes nappal is olyan sötét van, hogy lámpa nélkül maximum botorkálni lehet benne. Kevesen tudják, hogy ehhez az alagúthoz kötődik Nógrád megye egyetlen vonatrablása, melynek során a rablók a bányászok fizetésével a Medves-fennsík felé zakatoló kisvonatot egy sínekre döntött fával megállították, majd a lopott pénzzel együtt kereket oldottak. A tettesek csupán hosszas nyomozás után kerültek rács mögé.
Az alagutat magunk mögött hagyva, gyönyörű erdei utakon kanyarogva érjük el a Medves-fennsík peremén lévő Eresztvényt, amely a környék kisgyerekes családjainak kedvelt kirándulóhelye. Az egykor kisvasúti rakodónak és kőzúzó telepnek otthont adó tisztáson napjainkban egy igényesen kialakított, fából épült játszótér és a Novohrad–Nógrád Geopark látogatóközpontja fogadja a kirándulókat. A töltésen tovább indulva hétvégi házak és kiskertek közt lépdelve hamarosan megpillantjuk Somoskő és egyben az egész vidék jelképét, a jellegzetes, sisakos tornyával pazar látványt nyújtó somoskői várat. A falu utcáin átvágva, a vár kapujában lépjük át az országhatárt, majd egy rövid, ám annál meredekebb kaptatóval már fent is vagyunk a csehszlovák műemlékvédelem által még a 80-as években szépen helyreállított várban.
Miután kigyönyörködtük magunkat, leereszkedhetünk a várhegy aljában megbújó, európai hírű bazaltzuhataghoz, amely a vár mellett a Medves-vidék másik jól ismert jelképe. A szlovák zöld jelzéseket továbbra is követve egy évszázados bükkösben, meredek zuhanással érjük el a Sátormegi- (Bukivinsky) patak medrét, majd egy aprócska fahídon átkelve térünk vissza a Somoskő felett elhagyott, immár szlovák sárga jelzésekkel ellátott kisvasúti töltésre. Aki kerékpárral érkezik, és nem szeretné a bringát átcipelni a várhegyen, az a falu buszfordulójánál a temető mellett induló, jól járható szekérúton egy lényegesen rövidebb útvonalon is elérheti a töltésen kanyargó sárga jelzést. Ezen a szakaszon immár a határon túl rekedt, egykor legnagyobb létszámú bányászkolónia, a Macskalyuki-kőfejtő emlékei sorakoznak. A valamikori vámház romjainál egy kővel megrakott kisvasúti csille fogad, majd nem sokkal később a fénykorában közel 1500 fős hegyi falu iskolaépületének maradványai bukkannak fel az erdő mélyén. A függőlegesen leszakadó sziklafalak övezte hatalmas bányaudvaron egyszerre találjuk meg a badacsonyi, a szanda-hegyi és a salgói bazaltoszlopok formavilágának lenyűgöző látványát, a tudnivalókat pedig a három nyelven íródott tájékoztató táblák mesélik el nekünk.
Somoskőre visszasétálva autóbusszal gyorsan és kényelmesen visszajuthatunk túránk kiindulópontjára, Somoskőújfaluba. Ezzel a könnyedén bejárható, alig 10 kilométeres túrával átfogó képet kaphatunk a Medves-vidék történelméről, geológiájáról és természeti kincseiről, továbbá meggyőződhetünk arról, hogy dr. Krepuska Géza megalkuvást nem ismerő kitartásának köszönhetően milyen mesebeli vidék tért vissza 1924-ben az anyaországhoz, Magyarországhoz.
