Egy tétel kihúzva a bakancslistáról – Léghajózás Kappadókia holdbéli tája felett

Még a tél közepén kaptunk egy síelős meghívást a Török Turisztikai Hivataltól Kayseri-tartományba, ami nagyjából az ország közepén található. Ez így már önmagában is izgalmasnak tűnt, mert Törökországot alapvetően nem a síeléssel kapcsoljuk össze, ám az élet úgy hozta, hogy végül március utolsó hetére csúszott az út.

Bár az időjárás-előrejelzések plusz tíz fokokat ígértek a környékre, a szervezők megnyugtattak minket, hogy hó van és lesz is, így tudunk majd síelni, de különben se aggódjunk, mert a program második felében már úgyis a közeli Göreme-völgyben leszünk, ahol ízelítőt kaphatunk a híres kappadókiai holdbéli tájból és a sziklatemplomokból.

Aggódni tényleg nem aggódtam, egészen addig, míg (egy isztambuli átszállás után) le nem szálltunk Kayseri amúgy vadonatúj repterén, és a minket fogadó idegenvezető, Tamer, közölte, hogy valószínűleg ki kell találnunk egy B-tervet másnap délelőttre, mert „erősen olvad”.

Kayserit átszelve – az egy szál pulcsiban vagy pólóban flangáló járókelőket elnézve – tényleg valószínűtlennek tűnt, hogy másnap síelni fogunk, ám az 1,4 milliós nagyváros házai közül kiérve megpillantottuk úticélunkat, a monumetális Erciyes-hegy hófödte csúcsait, és egyből bizakodóbbak lettünk.

A városközpontból mintegy fél óra alatt értük el a hegy lábánál ácsorgó szállodánkat, és érkezésünk éjjelén – ha nem lett volna egy mecset a parkoló másik végében – akár Ausztriában vagy Olaszországban is érezhettük volna magunkat. Másnap reggel arra ébredtem, hogy kopog az olvadó hó az erkélyen, ami nem a legjobb jel síelés előtt, de reggelinél Tamer megnyugtatott minket, hogy ma bizony csúszni fogunk.

Miután egy közeli kölcsönzőben felszerelést kerítettünk, kabinos felvonóba ültünk, és elkezdtünk felfelé lebegni a gigantikus vulkán oldalán. Mivel csak az Alpokban és a Tátrában síeltem eddig, az volt a legfurcsább az egyre magasabbra lengedező kabinból körbenézve, hogy nem látok hatalmas hegyeket a környéken, csak síkságot. Szintén furcsálltam, hogy rajtunk kívül gyakorlatilag senki nem tartózkodott a hegyen, bár ez az utószezonnak volt betudható, mert a netre feltöltött videók szerint tél közepén akkora itt a nyüzsgés, mint egy osztrák sípályán.

Tamer szerint a forgalom zömét a törökök adják, még annak ellenére is, hogy náluk még mindig kuriózumnak számít a síelés, az ukrán háború kitöréséig ugyanakkor szép számmal jöttek oroszok is, amire a büfék és a kölcsönzők oldalán látható cirill betűs feliratok is engedtek következtetni. Felfelé lebegve azt is megtudtuk, hogy az ittenin kívül még jó pár síterep van Törökország-szerte, a legmenőbb (értsd: legdrágább) a Bursához közeli uludaği síközpont.

Bár 2600 méter fölé vitt minket a felvonó, sajnos a szokatlanul meleg időjárás miatt fent sem volt az igazi a hó minősége, míg lejjebb haladva már olyan vizessé, kásássá vált, hogy alig csúsztak a vaxot meglehetősen régen látott léceink. Kár érte, mert a terep amúgy parádés, lankás piros pályák, kis átkötők, hogy még variálni is lehessen, két-három napot simán ellettem volna itt önfeledt csúszkálással, ha megfelelőek a körülmények.

Természetesen próbáltuk a helyzetből kihozni a maximumot, ezért felkerestük a hegytőn található egyik „hüttét”, ahol szemmel láthatóan már nagyon szezon vége volt, de ettől függetlenül kedvesen szolgált ki minket a kissé megfárad személyzet.

Gőzgombóc híján mindenféle mézben tocsogó török édességeket fogyasztottunk, és a helyi ipart tovább támogatva megkóstoltuk az Efes sörgyár világos alaptermékét, ami egy kellemesen semmilyen lager, de pont ennek köszönhetően viszonylag nagy mennyiségben is fogyasztható. Ami a büfé árait illeti, nagyjából éppen annyiba kerül minden, mint nálunk, a sör pont drágább egy picit (2000 ezer forint egy üveg), de ennek oka, hogy a törököknél extra magas adó terheli az alkoholos italokat.

Tekintettel a nem túl kedvező hóhelyzetre, úgy döntöttük, hogy inkább kihagyjuk a másnap délelőttre tervezett síelést, és már kora reggel elindulunk tervezett programunk második állomására, a közeli Göreme-völgybe, ami Kappadókia szívcsakrájának számít. Aki esetleg nem hallott volna a helyről, talán már látott olyan fotót, amin holdbéli táj felett több száz színes hőlégballon lebeg.

A sípályától bő másfél órát autóztunk Kappadókia központjáig. Ezalatt Tamer szolgálatba helyezte magát, és gyorstalpalót tartott nekünk a helyről. Mint megtudtuk, három dolgot „kell” mindenképpen kipipálnunk az ittlétünk alatt, hogy elmondhassuk magunkról, láttuk Kappadókia legszebb és legérdekesebb részeit. Az első a már említett hőlégballonozás, aztán az őskeresztények barlangkápolnái, végül pedig a földalatti városok. Nekünk az első kettő eleve benne volt a programtervben, de mivel kiesett fél nap síelés, Tamer leszervezte, hogy megnézzük Kaymakli földalatti városát is.

Tényleg nem túlzás a város megnevezés, ugyanis a puha vulkanikus kőzetbe egy kisvárosnyi ember befogadására alkalmas földalatti rendszert alakítottak ki az évszázadok alatt. A leírások szerint a mai Kaymakli városka alatt Krisztus előtt a 8-7. században alakították ki az első földalatti üregeket és az ezeket összekötő járatokat a phrügök.

A phrügök eltűnése után természetesen nem maradtak kihasználatlanul a földalatti járatok, amelyeket tovább bővítettek, többek között az őskeresztények, akik a mongolok elől is itt találtak menedéket.

A Kayamakli földalatti múzeum bejárata egy egyszerű kockaépület némi bazárbódés körítéssel, ránézésre meg nem mondaná az ember, hogy a beléptetőkapukon áthaladva mibe csöppen, pontosabban mászik. Az évszázadok alatt nyolc emeletnyi mélységben alakítottak ki itt folyosókat és különböző helyiségeket a harcias népektől rettegő helybéliek, a kápolnától kezdve az istállón át egészen a borospincékig.

Az biztos, hogy a kor technikai színvonalán a csúcsra járatták az itt kialakított földalatti várost: szellőzőrendszer gondoskodott a friss levegőről, a kommunikációt kis lyukakkal oldották meg a szintek között, és hogy a mindenkit feszegető kérdésre is válasz legyen: a szerves végtermékeket több agyagedényben gyűjtötték, amiket lefedtek, és – a vész elmúltával – a felszínre cipeltek, majd a megművelt földeken összetörtek.

A felszínre érve Tamer nem hagyta, hogy a múzeum körüli bazárban kóricáljunk, mondván, a következő célállomásunkon úgy is lesz egy nagyobb. Ígérete be is jött, ugyanis a következő úticélunk a híres Göreme-völgy volt, azon belül is a göremei szabadtéri múzeum, ahol sziklába vájt kápolnákat lehet megcsodálni egy festői kis völgyben. A különböző keménységű vulkanikus kőzetek eróziója elképesztően látványos formákat hozott itt létre.

A szabadtéri skanzen hangulatú helynek tényleg van egy varázsa, már eleve a holdbéli tájat idéző sziklaformák is lenyűgözőek, de döbbenetesek a bennük kialakított sziklakápolnák is, melyek többségét színes falfestmények díszítik.

A török leleményre jellemző, hogy a legnagyobb és legkülönlegesebb kápolnákba még az alapbelépőn felül is pluszbelépőt kell venni, de nem járunk rosszul akkor sem, ha ezeket kihagyjuk, és a többit járjuk végig, a bejáratok előtti ismertetőszövegek átböngészésével.

Miután kinézelődtük magunkat, a kijárat felé battyogva jöhetett a beígért nagyobb bazár felkeresése, ahol bár számtalan bolt volt, alapvetően ugyanazt a portékát árulták mindenhol: hőlégballonos hűtőmágnes, póló, lámpás, kép, bögre, de még ballonos párnahuzat is akadt. Ha erre járunk, érdemes kipróbálni a török kávét is, amit hevített homokban melegítenek a koffeinre vágyó turistáknak, nagyon finom, és kapunk mellé mindig valami apró édességet is.

Így utólag már kijelenthetjük: óriási mázlink volt, hogy végül összejött a repülés, mert csak tökéletes időjárási körülmények között tartják meg, igaz, akkor százas nagyságrendben. Az egész valamikor a nyolcvanas években kezdődött, és azóta valóságos iparággá vált a ballonozás Kappadókia különleges sziklaformációi felett, amelyekről manapság már nehéz hőlégballonmentes képet találni. A jelenlegi árak 200 euró környékén mozognak, és ezért az alábbi szolgáltatást kapja a kuncsaft: hajnalban egy kisbusszal összeszedik a szállodájából és elviszik a starthelyre, útközben pedig általában adnak némi reggelit is. Ezen a mi esetünkben egy ásványvizet, gyümölcslét és croissant kell érteni.

Mire megérkezik a nagyérdemű, a ballonokat már javában töltögetik meleg levegővel, ám sok esetben még ennél a pontnál is lefújhatják a mókát. Tamer elmondása szerint volt olyan csapat, akik már a kosarakban voltak, amikor jött a hír, hogy mégsem szállhatnak fel.

Szerencsénk volt, így mire észbe kaptam, már ott álltam a gondolában két tucat izgatottan fotózó kínai frissnyugdíjassal összezsúfolva, és azt néztem, hogy pilótánk hangos gázadásokkal ösztökéli repülésre a fölénk tornyosuló ballont.

Papíron a hőlégballonozás nem egy jó móka, mert akárhogy is nézzük, tényleg az van, hogy egy kosárban repkedünk irányíthatatlanul némi hevített levegő segítségével, ám innen bíztatnék mindenkit arra, hogy ha teheti, legalább egyszer próbálja ki, mert életre szóló élmény lehet. Pláne, ha mindezt Kappadókia mesés sziklái felett teszi, és körülötte még több tucat színes ballon lebeg szerteszét.

Mi is ellebegtünk egy leánykérés, egy esküvői és megannyi öncelebkedő fotózás felett, amelyhez kellékeket (értsd, látványos ruhaköltemények, lufilugas, színes kabriók stb.) is lehet bérelni a profi fotós mellé. Aki kíváncsi a végeredményre, keressen rá bátran, de némi ízelítőnek itt egy helyi fotós instaoldala.

Bő egy órát töltöttünk a levegőben, és a táj, valamint a többi ballon napfelkeltében ragyogó – tényleg giccsbe hajló – látványán túl nem bírtam nem észrevenni, hogy pilótánk gyakorlatilag úgy centizgetett a sziklatornyok között, mintha csak egy szűk sikátorban navigálna egy turistákkal teli távolsági buszt. A gázláng adagolásával, valamint a ballon két oldalán lévő nyílások szabályozásával elképesztő rutinnal mozgatta a látszólag irányíthatatlan ballont, olyannyira, hogy a leszállásnál gyakorlatilag az utánfutóra tette le a gondolát. Nem ma kezdte.

Így visszaolvasva a beszámolót, rájöttem, hogy nem írtam még az időzítésről, de ez erősen függ attól, hogy ki mit szeretne kihozni egy törökországi utazásból. Aki a fent taglalt síelést kívánná meg, annak decembertől kb. április közepéig van lehetősége csúszkálni Kayseri mellett, de mint a mi esetünk is bizonyítja, érdemes jó előre tájékozódni a hóhelyzetről. Ballonozni egész évben lehet, de erre is érdemes több napot szánni, és még így sem lesz biztos, hogy az ottlétünk alatt a levegőbe tudunk emelkedni, mert erre csak tökéletes időjárási körülmények között van lehetőség.

Bakancsot is érdemes vinni

Bár sajnos nekünk nem volt rá időnk és alkalmunk, minden kedves olvasónkat arra bíztatok, hogy nézzen körül, milyen túralehetőségek vannak a célállomás környéként, mert például remek program lehet az Erciyes-vukán megmászása.

Amit jó szívvel ajánlok, és én is felvettem a bakancslistámra, az a Göreme-völgy jelzett túraútvonalainak felfedezése, amihez pont most (április, május) adódnak a legoptimálisabb körülmények. A túrázás másik előnye, hogy elkerülhetjük az amúgy is felkapott, turistákkal gazdagon megszórt helyeket, és saját magunk fedezhetünk fel számos érdekes szurdokvölgyet és olyan sziklakápolnákat, amelyekért amúgy fizetni kell a körbekerített szabadtéri múzeumban.

Köszönjük az út megszervezését a GO Türkiye-nek és a HotelPremio Groupnak!