Élmény és túrára csábító helytörténet egy helyen – Reimann Bányászattörténeti Miniverzum

Esztergomnál a Duna medrében egy nem mindennapi látványt nyújtó ipari emlékmű vonzza a tekintetet. A vízben magányosan álló épület a turisták kedvelt fotótémája, de ugyanakkor a különös látvány az érdeklődést is felkelti: mi célból áll itt ez a valami? Persze, túl nagy műszaki ismeret nem szükséges ahhoz, hogy rájöjjünk, ez egy hajórakodó volt, viszont az egykor szénszállításra használt szerkezetről már kevesebben tudják, hogy az a Dorogi-medence történelmi jelképének is számít. Lehet, hogy ez a tény önmagában még nem túl izgalmas, de ha képbe kerülünk a rakodóhoz érkező szén szerteágazó úthálózatával, a környékbeli bányászat történetével, a Gerecse „fekete gyémántot” rejtő keleti dombvidékének viszonyaival, már biztosan más szemmel fogunk nézni erre a témára. Ehhez az ismerkedéshez a Dorog központjában 2019. novemberiben megnyitott, Reimann Bányászattörténeti Miniverzum adhat kedvet, ahol nem csak a gyerekek kaphatnak átfogó képet a dorogi szénmedence figyelemre méltó helytörténetéről.

A dorogi szénbányászat több mint 222 évig tartó múltra tekint vissza. Az első bányászati szerződést 1781-ben írták alá, majd egészen 2003-ig zajlott a szén fejtése. Dorog a 20. század elején vált a szénkitermelés központjává, amikor Schmidt Sándor került ide bányaigazgatónak, aki új műszaki megoldásokat, nagyobb kapacitású termelést valósított meg, ezzel együtt pedig felvirágoztatta Dorogot és a környéket. Felvetődik hát a kérdés: akkor miért nem róla nevezték el a kiállítást, de erre már a bejáratnál választ kapunk. A bemutatótér új épülete ugyanis a hajdani Reimann-altáró tőszomszédságában található, ami nem mellesleg Schmidt munkásságának köszönhető.

Mi is az a Reimann-altáró?
Schmidt Sándor bányamérnök 1911-es igazgatói kinevezése után azonnal benyújtja tervét a Reimann-altáró létesítésére, ami lényegében olyan föld alatti járatrendszer kialakítását jelentette, amely több ponton csatlakozik a környék bányalétesítményeihez (Dorog-Bányafürdő, VI., VIII. akna, Csolnok I. akna, Annavölgy-Iroda, műhely, fürdő, Borókási Aknaüzemek, XII. akna, IX-XIV. aknák külszíni létesítményei), és amelynek célja a szén- és az anyagszállítás, vízelvezetés, energiavezetékek (csövek, kábelek) elhelyezése, aknák szellőztetése, illetve személyszállítás a bányák között. 1915 és 1917 között készült el az első szakasz, majd Annavölgyről is elindult az alagútépítés, 1924. augusztus 19-én összeért a két ellenvágat. Később több szárnyvágatát képezték ki, illetve a Tokod-altáróval is összekötötték, így a szén szállítása egyszerűbbé vált minden irányban. Az alagútrendszer összhosszúsága 36 km volt, amit az 1925-ben elhunyt Reimann Lázárról, a kitermelést irányító Salgó Rt. vezetőjéről neveztek el. A járatot – csak úgy, mint a környék többi bányavágatát – mára eltömedékelték.

Belépve a modern kiállítótérbe, tekintetünket egyből egy különös bányászinstalláció vonzza, majd kíváncsian keressük a miniben megelevenedő múltat, amit az intézmény neve is hirdet. Ha időrendben haladunk, először a bányászat kezdeteibe nyerünk bepillantást, az általunk működtethető diorámák segítségével. A szénfejtést szellemesen, ugyanakkor elgondolkodtató módon bemutató jelenetek már az elején rávilágítanak a föld alatti munka roppant nehézségeire és veszélyeire.

A sötét mélyben, hőségben és porban zajló veszélyes munka kezdetben a bányászat szimbólumává vált ékkel és kalapáccsal zajlott. A kitermelt szenet kézi, illetve állati erővel hozták a felszínre, de a későbbi korok modern eszközeivel is pokolinak hat a bányákban folyó munka. Az egyre növekvő szénigényt a sűrített levegős, majd az elektromos fúró volt hivatott kielégíteni, de ezen eszközök kezelői sem érezhették komfortosabban magukat az elődeikhez képest. Nekik is ugyanazokkal az izzasztó körülményekkel kellett szembenézniük.

Persze, a bányászoknak a 20. századra már hatékonyabb eszközök is rendelkezésükre álltak a szén fejtésére, illetve a biztonsági feltételek is javultak. Dorog büszkesége az F típusú elővájó gép – a bejárat előtt nagyban is megcsodálhatjuk –, amit 1949-ben itt Dorogon szabadalmaztak és gyártottak, majd innen indult világhódító útjára.

„Jó szerencsét”
Nem véletlenül köszöntötték így egymást a bányászok. Bár az idő előrehaladtával, a technika fejlődésével a föld alatti munka lényegesen biztonságosabbá vált, balesetek azonban így is bekövetkeztek. Többek között ilyen fény- és hanghatással bemutatott jeleneteket is láthatunk a kiállításon.

Az amúgy sem veszélytelen bányászmunkát a Dorogi-medencében a vízbetörések is nehezítették. Kezdetben a bányászok egereket és patkányokat vittek magukkal a mélybe, mert ezek az állatok idejében jelezték a veszélyt, de a másik nagy fenyegetést, a sújtólég kialakulását (robbanóképes elegyet képző metángáz) is például kanári madárral figyelték. Később persze már modern műszerek, jelzőberendezések figyelmeztették a munkásokat, de sajnos még így is bekövetkeztek tragédiák.

A kiállításon a látványos diarámák mellett bányászeszközöket, különféle szerszámokat is láthatunk, képernyőkön és telefonon ismerkedhetünk a nem is annyira régmúlttal, továbbá hatalmas térképen tájékozódhatunk a környék bányászhelyszíneiről, ezzel együtt a szénfejtés szövevényes és egyben lenyűgöző hálózatrendszeréről. Több kilométer hosszú alagutakon és kötélpályákon közlekedett a szén, aminek műszaki nyomai már nem látszanak.

A hajdanán a Dorogi-medencében zajló, és az egész térséget meghatározó bányászatnak mára csak kisebb ipari mementói maradtak meg. Ezeket a helyszíneket fűzi fel 10 különálló hosszabb-rövidebb útvonalra a bányászkörök túramozgalom, ami a helytörténeti tematika mellett a Keleti-Gerecse kevesek által ismert vidékét is megismertetni hivatott a természetjárókkal. A sok esetben jelzettlen ösvényeken navigáló túrák kiváló lehetőséget adnak a helyi természeti értékek és változatos települések megismerésében, amelyek felfedezésével bizonyosan más szemmel fogunk nézni erre a vidékre.