Élménygurulás és kalandtúra egyben Etyek és Ercsi között

Etyekről sok minden eszünkbe juthat, de ha bringázásról van szó, akkor elsősorban a településen áthaladó Buba (Budapest-Balaton) kerékpárút közelmúltban átadott hangulatos, ugyanakkor emelkedőket is tartogató aszfaltcsíkja ugorhat be. A kerekezőknek ez az út azonban nem csak a Balaton felé vezet, innen indul ugyanis az Etyeket Ercsivel összekötő túraútvonal is, ami Martonvásár után egyedi, mondhatni kalandos felfedezőélményt nyújt mindazok számára, akik nem riadnak vissza a kihívást is tartogató földutaktól.

A táv mindösszesen 50 kilométer, és ennek a második fele az, ami első pillantásra nem minden bringásnak nyerheti el a tetszését, de aki nem csak aszfalton hajlandó tekerni, annak ez a szakasz is kedvére való lesz. Persze, meg is fordíthatjuk a menetet, így a végére hagyhatjuk a kényelmesebb részeket, valamint gondtalanul kiélvezhetjük az Etyek hírnevét adó nedűt, ami egyfajta koronája is lehet az utazásnak. Mi most mégis a túraút elnevezésének megfelelő útirány szerint mutatjuk be a távot, melynek végén az ercsi Duna-part jelenti a katarzist.

Etyek értékei
Akár indulunk vagy érkezünk, mindenféleképpen ajánlott egy kicsit szétnézni a szőlőtermesztéséről híres településen. Kóstolás nélkül is érdemes felfedezni hangulatos borospincéit, az egyedi építményrendszerű „Körpincét”, de a településen más kulturális örökségeket is megismerhetünk. Közvetlenül a bringaút mentén találjuk az egyedülálló forrásfoglalással bíró védett természeti értéket, a Magyar-kutat. Ilyen műemléki értékű, egyedülálló karakterű építészeti környezettel kevés forrás rendelkezik Magyarországon, aminek festői és árnyat adó környezete kánikula nélkül is pihenőre csábít. Utunk elhalad a község kálváriadombja mellett, melynek egyedi, mozaikos stációi is megérnek egy rövid megállót. Bár a térképen is jelzett, Öreg-hegyen álló Etyeki-kilátó vonzó úti célnak tűnhet, nem árt tudni, hogy a torony le van zárva. Búslakodnunk azonban nagyon nem kell, mert az etyeki dombhátra felkapaszkodó útvonal hamarosan elénk tárja a budai hegyek és a Zsámbéki-medence széles panorámáját.

Etyeket elhagyva rögtön kaptatásba kezdünk. Az erőkifejtés kifizetődő, ugyanis az említett kilátás néhány száz métert követően felfedi nyílt szépségét. Ezen a lankás platón a messziről feltűnő Korda Filmstúdiótól Gyúróig végig csodás, szőlőtőkékkel és mandulafákkal szegélyezte széles és tükörsima aszfalton haladunk. Utunk egyik legszebb szakasza ez, amit kisvártatva napraforgóföldek is kísérnek, és már-már úgy érezhetjük, mintha a Tour de France díszletében járnánk.

A közelmúltban átadott kerékpárút nem csupán kényelmes aszfaltjával és megkapó vonalvezetésével kényezteti az erre elhaladókat. A kivitelezők gondoltak fedett kerékpáros pihenők kialakítására, ahol szervizoszlopot is találunk arra az esetre, ha valami kisebb műszaki problémát kéne megoldanunk, és nincs nálunk szerszám.

Gyúró felé tartva idővel jelentősebb lejtmenetek és kapaszkodók várnak ránk. A rendezett szőlősorokat erdőfoltok váltják, helyenként újra fel-felbukkan egy napraforgótábla, majd begurulunk Gyúróra, amely település neve még a római Catrum Giro, avagy „Kanyarvár” elnevezésből egyszerűsödött a mai formájára. A közel 1300 fős kis település érdekessége, hogy itt három felekezet temploma is megtalálható: az országos műemlékvédelem alatt álló, barokk stílusú katolikus templom, az 1783-ban felszentelt református templom és az 1856-ban a mennybemenetel ünnepén felszentelt evangélikus templom. A község címerében is feltűnik az istenháza, valamint a környékre jellemző szőlő, a mezőgazdaságra utaló kalász, amit a dimbes-dombos táj, a Szent László-patak és egy út stilizált egyvelege foglal keretbe. A címerben szereplő út feltehetően az egykoron itt összefutó kereskedőutak mementója.

Tíz kilométer tekeréssel értük el a csendes kis Gyúrót, ahol a sportpályánál található Faház Büfénél akár frissíthetünk is, mielőtt tovább folytatnánk az utat déli irányban. A Gyúrói-tó innen csupán 2 kilométerre fekszik, aminek elkerített idillje mellett a mi aszfaltcsíkunk is elhalad. A Szent László-patakot kísérve akácos ligetek, ménesekkel tarkított rétek, és újabb kerékpáros pihenők fogadnak minket, mielőtt beérnénk Tordasra. Aki a térképen helyi nevezetességek után kutat, annak két dolog fog elsőként feltűnni: a község déli részén elhelyezkedő Sajnovics-kastély, illetve a keleti oldalon fekvő – a Tordasi Csárdát, tájházat és halastavat is magába foglaló – Westernfalu. A magánkézben lévő kastély romosan áll, csak kívülről lehet megnézni. A vadnyugati díszletek pedig elsősorban családoknak és cégeknek nyújtanak programokat. Az étterem azonban mindennap nyitva áll a felfrissülést keresők előtt, így a látványos környezettel együtt megéri ide kitérőt tenni.

Tordason leágazunk a Balatonra vezető bringaútról, tovább tartunk délnek, Ercsi irányába. Innentől kezdve figyeljünk a ritkás táblajelzésekre, mert nem mindig egyértelmű az útvonal. Az a legjobb, ha előre letöltjük valamilyen navigációs eszközre a túra térképét. Martonvásárig még élvezhetjük az aszfaltcsík kényelmét, mindezt festői és tekintélyes méretű gesztenyefák lombjai alatt, de aztán egészen más túraélményben lesz részünk. Aki úgy dönt, hogy csak Martonvásárig teker, annak a város nem csupán remek kiszállási pontot jelenthet, hanem egész napos kikapcsolódást is, mielőtt vonatra száll.

A martonvásári Brunszvik-kastély és parkja több szempontból is vonzó megálló, ha a tekerés mellett a környék megismerése is célunk. A 70 hektáros védett kastélypark már önmagában lenyűgöző kikapcsolódást ígér: a tóval bíró festői angolkert mindenképpen megér egy sétát. A kastélyban berendezett kiállítás főként a híres zeneszerző, Beethoven magyarországi kötődéséről szól, de természetesen bemutatják a Brunszvik-családot is, amelynek négy generációja élt e falak között. Itt található továbbá az Agroverzum Tudományos Élményközpont, ami az Agrártudományi Kutatóközpont látogatóközpontja, és főleg a gyerekek számára lehet izgalmas: ismeretterjesztő központ és tudományos játszóház.

A kastély bejáratával szemben, a főút túloldalán találjuk Közép-Európa első (1828-ban emelt) óvodáját, amit akkor még kisdedóvónak hívtak. A jellegzetes formájú, modern hozzáépítéssel kiegészült épület ma óvodamúzeumként várja látogatóit egy kis időutazásra.

Egy másik tájba csöppenünk
Martonvásárt elhagyva kezdődhet a terepezés, vagy ha úgy tetszik a kaland. Kiérünk a települést övező földekre, és immáron kukorica- és búzatáblák mentén törünk előre a poros vagy épp saras földúton, ami helyenként ösvényre szűkül össze. Úgy készüljünk, hogy az előttünk álló útszakasz a legtöbbször nyílt, napsütötte tájban vezet, bepillantást nyújtva az alföldi miliő egyedi varázsába. Ide már nem lesz jó a az országúti bringa, mindenképpen terepezésre alkalmas kerékpárban gondolkodjunk.

Ismét átkelünk a Szent László-patakon, majd keresztezzük a Ráckeresztúrra vezető országutat. Körülöttünk a táj egyre laposabb lesz, egyre távolabb látunk el a búza- és napraforgóföldek felett. A monoton panorámát csupán a nagyfeszültségű vezetékek látszólag végtelenbe futó látványos sora töri meg. Bár a terep egyre enyhébb emelkedőket tartogat, a helyenként löszös talajon az előrejutás okozhat nehézséget. Van, ahol a földutat benövő fű, avagy gaz jelent akadály, de szerencsére ezt csak kevés helyen lehet tapasztalni. Sokkal zavaróbb, hogy a túraútvonal táblái igen ritkásan jelzik az irányt, ezért a nálunk lévő navigáció mondhatni elengedhetetlen.

Akácos ligetek és búzatáblák mentén derékszögű kanyarokkal közeledünk Ráckeresztúrra. Mielőtt kelet felől becsatlakoznánk a csendes kis településbe, a százhalombattai olajfinomító jellegzetes látványa töri meg a távoli horizontot, illetve a közeli M6-os autópálya hosszan elnyúló morajló csíkja. Kényelmes gurulással vágunk át a kevés látnivalót tartogató Ráckeresztúron. Útvonalunk nem érinti a Brauch-kastélyt (csak kívülről csodálható) vagy a világrekorder tejelő, Auguszta tehén szobrát, csupán a település portáit mutatja be, mielőtt egy szagos tehenészet mellett kivezet a szántóföldekre. Itt még egy darabon aszfalton haladunk, majd murvás útra váltunk, amit árnyat adó lombok szegélyeznek. Egy rövid ideig erdeinek hat a táj, de miután átkelünk az M6-os autópálya alatt, újra kitárul a látómező.

A végállomást jelentő Ercsi
Napraforgók és kalászosok végtelenje tarkítja a szelíd dombhátakat. A parcellákat akácosok választják el egymástól: az egyik ilyen „határon” vezet tovább a mi utunk is. Ezen a szakaszon esőzések után ne számítsunk semmi jóra. A földút igen vendégmarasztalóvá válik saras idő esetén, de nem árt szót ejteni a bogáncsokról, illetve egyéb belógó növényzetről, melyek szintén akadályt vagy bosszúságot jelenthetnek. Túl sokáig nem tart ez a rész, és miután átkeltünk egy felüljárón a Budapest–Pusztaszabolcs-vasútvonal felett, már ismételten aszfalton gurulhatunk. Ekkor már Ercsin járunk, de a Duna-parti látványra még egy kicsit várnunk kell.

A települést kezdetben a déli határán kerüljük, egy kevésbé hangulatos, néhol szemetes és gazzal felvert útszakaszon, majd a 6-os utat keresztezve egyre közelebb kerülünk az álmos kisváros centrumához, illetve az Dunához. A parthoz már macskaköves úton, Ercsi házai között fogunk leérni, ami változatos utazásunk záróakkordjának tekinthető, annak ellenére is, hogy a túra legvége nem a Duna, hanem a vasútállomás.

Az ercsi partszakasztól ne várjunk sokat. Ha frissítéssel szeretnénk lezárni a megtett utat, akkor a Kikötő Étterem kínálatára számíthatunk, de más szolgáltatás közvetlenül a parton nincs. A kompkikötőnél le is mehetünk a Dunához, egyébként a kiépített partszakasz padjai adnak kényelmet és kilátást a folyóra és a szemközti Csepel-szigetre. Itt találjuk a vízenjárók és vízimolnárok emlékművét: a vízi közlekedés mindig fontos volt a település életében, a folyó munkalehetőséget, megélhetést biztosított, ugyanakkor időnként áldozatokat is követelt. Az ő emléküket jeleníti meg ez a szobor.

Mielőtt a vasútállomáson búcsút intenénk a csupán 50 km hosszú, de annál változatosabb élményeket tartogató túránknak, illetve magának Ercsinek, szemrevételezhetjük a város templomait és impozáns Tűzoltó-tornyát, ami 1903-ban épült. Hajdani célja a település nádtetős házainak a megóvása volt, ma csupán szépségével szolgálja a helyieket és persze a turistákat.