Magyarország vizesélőhelyeinek mára több mint 90%-a eltűnt. Hogy hogyan száradt ki az ország, különösen az Alföld, és milyen lehetőségek lennének a helyreállításra, arról mesél egy új rövidfilm, amit a vizes élőhelyek világnapja (február 2.) alkalmából mutattak be a napokban.
Az Eltékozolt vizeink című film rendezője Szendőfi Balázs, akinek a nevéhez számos látványos természetfilm fűződik. A gyönyörű képek ezúttal sem hiányoznak, de ezek mellett a film fontos információkra és összefüggésekre is rávilágít a témával kapcsolatban, és szeretné felhívni a figyelmet a természetközeli megoldásokon alapuló, fenntartható vízgazdálkodás fontosságára.
Az alkotás a WWF Magyarország szakmai vezetésével készült, akik a LIFE LOGOS 4 WATERS projekt keretében már évek óta azon dolgoznak partnereikkel, hogy felhívják a figyelmet a hazánkat sújtó vízgazdálkodási problémákra, és konkrét megoldási lehetőségeket is bemutatnak.
A csatornák elviszik a vizet, pedig meg is tarthatnák azt
A vizes élőhelyek a Föld legsérülékenyebb, legveszélyeztetettebb élőhelyei közé tartoznak, és azon túl, hogy számos faj számára kulcsfontosságú élőhelyet jelentenek, a klímaváltozáshoz való alkalmazkodásban, a vízmegtartásban is nagy szerepet játszanak.
A film archív felvételek segítségével mutatja be, hogyan jutott el egy vizekben egykor gazdag ország a jelenlegi elkeserítő állapotig. Szemléletes példákon keresztül látjuk, hogyan lett a mocsarakból, lápokból, szikes tavakból csatornákkal átszőtt legelő és szántóföld.
Magyarországon jelenleg 46 ezer kilométernyi belvízelvezető csatorna található, amelyek együtt hosszabbak, mint az Egyenlítő.
Ezeket azért hozták létre, hogy a vizet minél gyorsabban elvezessék egy adott területről a szántóföldi gazdálkodás érdekében. A csatornák tehát kulcsszereplői a szárazodásnak, de egyúttal a megoldási lehetőségeknek is fontos eszközei lehetnének.
A csatornák megfelelő helyen történő elzárásával, a vizek kormányzásával ugyanis újra létre lehet hozni vizeselőhelyeket, csak az egyre nagyobb vízhiány idején a víz elvezetése helyett most a víz visszatartására kellene azokat használni.
Hivatalosan is félsivatag
A vízhiány tekintetében az ország legsúlyosabb helyzetben levő része a Duna-Tisza-közén fekvő Homokhátság, ami az ENSZ besorolása szerint hivatalosan is félsivatagos országrész. A film megmutatja a Fülöpháza határában található a Kondor-tavat, pontosabban annak hűlt helyét, amely szemléletes példája a Homokhátság jelenkori történetének. Hogy egykor itt volt a tó, arra ma már csak egy halászkunyhó emlékeztet, amit hajdan sokszor csak csónakkal lehetett megközelíteni. Ma közel s távol nincs víz, a kunyhó magányosan áll a puszta közepén.
Homokhátság – egykori felszín alatti vízrendszer sémája: A felszín alatti víz szintje többé-kevésbé leköveti a talaj felszínét. Sok vizesélőhelyet a felszín alatti víz táplál és tart fent, illetve sokszor ebből a forrásból származik az ivóvíz és az öntözővíz is. A felszín alatti vízkészlet kimerülése emberre és természetre nézve egyaránt veszélyes.
A Homokhátság keleti lábánál fekvő Törtel határában már megindult a változás, köszönhetően a természetvédelmi és a vízügyi szakembereknek, valamint a helyi gazdák együttműködésének, akik közösen tervezték meg egy belvízelvezető csatorna elzárását és a víz megtartását a területen. A filmben feltűnnek azok a civilek is, a Vízőrzők, akik önkéntes munkában végeznek hasonló tevékenységet.
Helyet kell keresni a víznek
A filmvetítést követő kerekasztal-beszélgetésen a rendező, Szendőfi Balázs mellett ott volt Gacsályi József, az Országos Vízügyi Főigazgatóság főigazgató-helyettese és Farkas Viktor Mátyás, a film producere, a WWF Magyarország éghajlatvédelmi szakértője. Gacsályi József beszélt többek között arról, hogy a vízügyi ágazatban szemléletváltásra van szükség, és elmondta azt is, hogy létrejött egy tárcaközi bizottság, ahol a vízügy, az agrárium és a természetvédelem illetékesei egyeztetnek majd rendszeresen a vízhiány okozta problémák megoldási lehetőségeiről.
A Fülöpháza mellett elterülő Kondor-tó a ’70-es, ’80-as években még helyi halászoknak adott megélhetést, a 2000-es években azonban – a felszín alatti vízszint csökkenésének köszönhetően – végleg kiszáradt. A tavat közvetlenül sosem próbálták lecsapolni.
A kérdésre, hogy milyen kívánságuk lenne egy mesebeli aranyhalhoz, Farkas Viktor Mátyás azt válaszolta, hogy azt kérné, hogy a tervezett milliárdos vízügyi beruházások 20%-át ne új infrastruktúrákra költsék, hanem inkább a már meglévő eszközök, csatornák, zsilipek működését hangolják át, és ezek segítségével tartsák meg a vizet a tájban. Szendőfi Balázs annyit kérne, hogy az emberek hagyjanak több helyet a természetnek, Gacsályi József pedig közös nevezőre törekvő együttműködést szeretne.
Ez utóbbi kérés teljesüléséhez talán nincs is szükség aranyhalra. Az együttműködésnek, a közös célért való összefogásnak maga a film, és annak bemutatója is szép példája, hisz a minisztérium, az önkormányzatok képviselőitől kezdve a vízügyi ágazat, a természetvédelem és a civil szféra képviselői egyaránt részt vettek és jelen voltak.
Továbbra is vannak olyan kérdések, amelyekben ellentétesek a nézőpontok, a cél azonban közös: meg kell állítani az ország kiszáradását és helyet kell keresni a víznek a tájban. Lehetőleg minél hamarabb, mert az idő sürget.
Az erdélyi Kárpátok könnyen elérhető "sűrítménye" a Pádis-fennsík.
Hallottál már a déli határ mellett húzódó magyar Maginot-vonalról?
Szigetvárat nem csak egyszer ostromolták meg, de csak egyszer sikerült bevenni.
