A közelmúltban, június 8-án ünnepeltük az Óceánok Világnapját. Ez az évről évre ismétlődő alkalom óhatatlanul felkelti a tengerparti országok figyelmét arra, milyen szerepet játszanak az óceánok az ott élő emberek mindennapi életében. Érdekes interakcióról kaptunk hírt Afrika legdélebbi csücskéből.
Dél-Afrika délnyugati partjai mentén, a Jóreménység foka és a Tű-fok között van egy apró, alig egy kilométer hosszúságú sziget, Dyer Island. Az alig 20 hektárnyi, gyér bozóttal és vulkanikus eredetű, lyukacsos sziklákkal borított terület napjainkban természetvédelmi rezervátumként van rangsorolva, ezért látogatási tilalmat élvez. Közel ötvenféle madárfaj él, költ vagy tartózkodik szezonálisan ezen a szigeten, köztük viharmadarak, tengeri sirályok széles skálája, kormoránok és kék szemű, fokföldi szulák (Morus capensis) népes csoportja.
A Dyer-sziget azonban a köztudatban úgy él leginkább, mint a pápaszemes vagy jackass pingvin (Spheniscus demersus) egyik, ha nem egyetlen őshazája. Ezen pingvinfajt afrikai vagy fokföldi pingvin elnevezéssel is illetik. A múlt század utolsó harmadában még 50 000 példányt tartottak nyilván a partjain, míg manapság ez a szám (egy 2015-ös számlálás alapján) tizedére, vagyis 5000 egyedre csökkent. E sajnálatos állapotnak sokrétű oka van: lekopasztották a sziget felszínéről a fészekrakáshoz használt „puha” guanóréteget, üzletszerűen lopták a jámbor pingvinek tojásait élelmezés és szuvenírkészítés céljaira. Ráadásul napjainkban a ketreces cápafigyelés elburjánzása során odacsődített cápák és motorcsónakok, az általuk elüldözött hal- és „chokka”(tintahal)-rajok hiánya megszakította a természetes táplálékláncot is.
Történt, hogy 1983-ban egy kisebb csapat pápaszemes pingvin, máig ismeretlen okból, egy nap nem tért vissza a Dyer-szigetre a napi táplálkozás után, hanem északnyugatnak indulva, felúszott a pontosan száz kilométerre lévő Jóreménység fokát is magába foglaló Fok-félsziget belső, védett oldalához, és partra szállt Fokföld egyik legnépszerűbb tengeri üdülőhelyén, a házakkal és nyaralókkal körülvett Boulders Beach fövenyén. Az újságok persze azonnal felkapták a szenzációs hírt, az emberek tódultak a strandra, és megbámulták ezeket az ártalmatlan, szeretnivaló állatokat. Azok pedig csak ácsorogtak, s hitetlenkedve meresztették rózsaszínű keretbe foglalt szemeiket a körülöttük rajzó kétlábú lényekre.
A csapat többségét fiatal pingvinek alkották, akik még sohasem láttak embert. S ez így ment napokon keresztül. Végül a madarak megnyugodtak, hogy számukra nem jelentenek veszélyt a homokon kószáló fürdőzők, a homoksáv méretes kövekkel borított részére vonultak, és letelepedtek új otthonukban.
Idővel fészket raktak, gyarapodtak. Ember és pingvin megszokták és kölcsönösen tisztelték egymást, miközben a pingvinkolónia egyre népesedett.
Az ott született újabb generáció számára már természetes dolog volt a hétvégéken benépesedett strand látványa, a zaj, a gyerekek rohangálása egyáltalán nem zavarta őket. Sőt, nem egyszer előfordult, hogy az úszni tanuló fiókák együtt bukdácsoltak a hullámokon a szörfösökkel…
Hamarosan kialakult egy érdekes rutin a strandolók és a pingvinek között. Az utóbbiak megtanulták, hogy ha szépnek ígérkezik az idő, az emberek minden bizonnyal ellepik a partot. Ezért az immáron több száz főre bővült kolónia felnőtt példányai már hajnal hasadtán elindultak a tengerre élelemszerzés céljából, s csak későn, napszállta körül tértek vissza, hogy megetessék óvodában hagyott kicsinyeiket. Ez így ment évtizedeken át: a két fél megbecsülte egymást, nem zavarták egymás köreit. A madarak egyedszáma elérte a 3000-et, vagyis a rutin működött. Egészen a COVID–19-járvány kitöréséig.
A szigorú központi karanténintézkedések következtében az emberek eltűntek az öböl partjairól. A pingvinek villámgyorsan alkalmazkodtak az új helyzethez.
Reggel tovább szundiztak, kényelmesen tollászkodtak, tereferéltek egymással, életre választott párjaikkal, majd a délelőtt közepén lecammogtak a vízhez, és finnyásan belelábaltak. A hajó- és motorcsónak-forgalom leállása visszacsábította a halakat a part menti vizekbe, így nem kellett messzire úszniuk a zsákmányért. A délután közepén már vissza is tértek, s mivel a költőszezon éppen a csúcson járt, képesek voltak zavartalanul megetetni az utódokat.
A nap hátralévő részében lustán heverészhettek a fehér homokban.
Fokozatosan átvették a „kétlábúak” által korábban bitorolt fövenyszakaszt, s boldogan, háborítás nélkül sütkéreztek a fokföldi napsugarakban. Közel három hónapig tartottak a paradicsomi állapotok.
A kormány lazított a korlátozásokon, Ramaphosa elnök bevezette az ún. 3. szintet, amelynek értelmében a társadalmi távolságtartást betartva a strandolók már látogathatják a parti vizeket. És Boulders Beach-en megjelentek ismét az emberek. S ahogy a helyi beszámolók írják, mostanság minden kezdődik elölről! Ember és pingvin csodálkozva méregeti egymást…
Az AfriOceans kutatócsapat megfigyelése szerint más tengerparti vagy tengeri lények is élvezték a partok szokatlan nyugalmát. A nagyfogú tömpeujjú-vidra vagy fokföldi vidra (Aonyx capensis) fölöttébb értékelte a csendet, és fényes nappal is kimerészkedett a parti vizekre. „Normális” időkben, a hatalmas False-öbölben csupán egy kb. 50 főből álló palackorrú delfin (Tursiops truncatus) járőrözik, míg a járvány ideje alatt 2000-re nőt a létszámuk, mivel a közeli Simon’s Town kikötőjében állomásozó hadihajóflotta sem gyakorlatozott a nyílt vizeken. Az öbölben szintén megjelentek a hosszúszárnyú bálnák (Megaptera novaeangliae) is, és ismét tudtak kommunikálni egymással anélkül, hogy túl kellett volna kiabálniuk a Jóreménység fokát megkerülő hajóáradat motorzaját.
„Meglepő – jelentette ki a kutatócsoport egyik tagja – milyen gyorsan reagált a természet (az adott helyzetre), mialatt mi zárt ajtók mögött éltünk”.
Forrás: iol.co.za
