Első hallásra középkori legendára vagy egy morbid viccre gondolhatnánk, pedig létező helyről van szó, amelyet a térképen is megtalálhatunk, és véres történetét nem is annyira a régmúltban kell keresnünk.
Aki sokat járja a természetet, az a turistatérképet is sokat pásztázza. Ilyenkor akadhat meg a szemünk érdekes földrajzi neveken, amelyeknek sokszor a történetük is legalább annyira szórakoztató vagy meghökkentő, mint maga az elnevezés.
Térképolvasás közben gyakran észre sem vesszük a tájban megbúvó, érdekesebbnél érdekesebb földrajzi neveket, pedig azok sok mindent elárulnak a környék népeiről, kultúrájáról és történelméről egyaránt.
Ha viszont térképnézegetés közben emberevőkbe botlunk, akkor egészen biztos, hogy nem csak a kutatókban ébred fel a kíváncsiság a hely történetével kapcsolatban.
Az Emberevő cigányok vesztőhelyét a Börzsöny északnyugati részén, a Perőcsényt és Kemencét összekötő országút közelében, egy fiatal akácos szélén találjuk. Kevesen ismerik ezt a félreeső helyet, ami nem is csoda, hiszen nem minden térkép jelöli, illetve jelzett turistaút sem vezet az egykori kivégzőhely emlékoszlopához, amely 15 ember véres halálának állít emléket.
Hogy többet megtudjunk az áldozatok történetéről, valamint arról, milyen bűnökért is kellett itt meghalniuk, egészen 1782-ig kell visszamennünk az időben.
Ekkor történt ugyanis az egykori Hont vármegyében, hogy betörtek a viszokai mészárszékbe, és a felsőalmási jegyző kamrájába is, ahonnét élelmet vittek el a tettesek. Nem sokkal később letartóztattak néhány cigány embert, akiket megvádoltak a lopással, és akik be is ismerték tettüket.
Eddig talán nincs is semmi érdekes a történetben, de a letartóztatottak más, korábban elkövetett bűncselekményeket is kezdtek beismerni, végül pedig még emberölésről is vallottak. Az ügy kezdett komolyodni, de még mielőtt továbbmennénk a sztoriban, meg kell ismerkednünk Hont vármegye akkori helyzetével és társadalmi hangulatával.
Akkoriban ezen a környéken sok haramia tevékenykedett, és igencsak megszaporodtak a bűncselekmények, amelyek nem ritkán erőszakosak is voltak. A rendfenntartó szervek nem jeleskedtek a bűntények felderítésében, és az is megesett, hogy kereskedők és utazók tűntek el nyomtalanul az országutakról.
Ilyen közbiztonsági állapotok mellett érthető volt, hogy a lakosság egyre türelmetlenebbül várta a hatóságok fellépését, illetve azt, hogy a cigányság soraiban keressék a bűnösöket, akik a társadalomból akkoriban „kilógva”, elszigetelten, zárt közösségekben éltek.
A cigányság negatív megítéléséhez az is hozzájárult, hogy a Mária Terézia és II. József által hozott letelepedési rendeletek eladdig még nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.
A törvény a szabadsághoz és vándorláshoz szokott népet - gyakran erőszakosan - nemcsak a szokásaitól és nyelvétől, hanem részben addigi foglalkozásaitól is, tehát teljes identitásától meg akarta fosztani. A cigányság nehezen találta új helyét a társadalomban, és a kényszerítő intézkedések miatt a korábbinál többször kerültek szembe a hatóságokkal.
Ezeknek a tényeknek az ismeretében két dolgot biztosan kijelenthetünk. A cigány emberek akkori megítélése rossz volt, a hatóságoknak pedig eredményeket kellett felmutatni az elszaporodott bűnügyek megoldásában.
De mi is történt pontosan ebben az egyre bővülő, már egész Hont vármegyére kiterjedő nyomozásban, amelynek kereti között rövid idő alatt több mint 200 cigány férfit és nőt tartóztattak le, vádoltak meg különböző bűncselekményekkel, és amelynek „eredményeképpen” több mint 80-an vallották magukat bűnösnek a különböző vádpontokban.
A dolog érdekessége, hogy a vádlottak később olyan bűncselekményeket is beismertek, amelyek ügyében nem folyt nyomozás, illetve amelyekre semmilyen bizonyíték nem volt - leszámítva a letartóztatottak sokszor ellentmondó beismeréseit.
Volt, aki olyan gyilkosságot vállalt magára, amelyet már korábban más már beismert, és a gyilkosságok helyszíneit is mindig máshol mutatták meg a nyomozóknak, ahol rendre nem találtak semmit. A korabeli jegyzőkönyvekből kiderül - Puskás Péter helytörténet-kutató és Végh József helytörténész Előítélet és vérpad c. könyvében is olvashatunk erről -, miként vallott az egyik gyanúsított, Sárközi György.
Hármat gyilkoltunk meg ottan úgy, hogy sokan voltunk, és megfogtuk őket, és kalapácsokkal a fejüket ütve gyilkoltuk meg. Az asszonyoknak azt mondtuk, hogy ott künn kiabáljanak és énekeljenek, hogy a falusi emberek ne hallják.
Se holttestek, se szemtanúk, se aggódó hozzátartozók, akik eltűnéseket jelentettek volna. Ennek ellenére a vádlottak több mint 30 gyilkosságot vállaltak magukra egy olyan korban, ahol a beismerés egyenértékű volt a minden kétséget kizáró bizonyítékkal.
A bírákat ezzel együtt zavarba ejtette a bizonyítékok hiánya, amikor egyszer csak nem várt fordulatot vett az ügy, és megoldódni látszottak a rejtélyek. A sokadik kérdésre, hogy hova tűntek a holttestek, az egyik vádlott így felelt: „Hát megettük őket!” Zsigárd Mihály botozás alatt 15 gyilkosságot is bevallott, és többek között az alábbiakat mondta az emberevésről a hatóságoknak.
- Igaz-e, hogy azokat a hullákat főzve megettétek?
- Megettük, és én is ettem.
- A csontokat és a fejeket hova tettétek?
- A csontokat a Bori Györgynek kellett odaadnunk, hogy ne kapjanak rajta. Ő volt a mészáros orgazda, ki a meggyilkolt embereket fölnégyelte, és a húst fölosztotta. A fejeket is középen kettévágta, és az agyvelőt megettük.
Csak sejthetjük, hogy a vádlottak miért vállaltak magukra ilyen súlyos bűnöket, illetve hogy miért kezdtek el egyre részletesebben beszámolni az emberevésről. A tortúrát, azaz a kínvallatást még Mária Terézia tiltotta be korábban, mondván a módszer nem alkalmas az igazság felfedésére, de kétségtelen, hogy Hont vármegyében még történetünk idejében is alkalmazták a beismerő vallomások kicsikarására.
A kérdés csak az, hogy a bírák el akartak-e menni a kannibalizmus vádjáig, vagy ez csak úgy jött az eljárásban elfáradt és elkeseredett vádlottaktól, akiknek vallomásaiban még így is sok ellentmondás és tisztázatlan részlet akadt.
Mindezek ellenére a perek törvényességét semmi sem kérdőjelezhette meg, hiszen a vádlottak önként vallották be a bűncselekményeket, és a kor bírósági eljárásában ez elegendő volt a bizonyításhoz. A bírák a súlyos, alapvetően elrettentésnek szánt ítéleteket Werbőczy Hármaskönyve (Tripartitum) alapján hozták meg. Hont vármegyében több helyszínen több ítélet is született, majd 40 férfin és nőn hajtottak végre középkori módszerekkel halálos ítéleteket. 1782. augusztus 24-én a következő módon zajlott 15 elítélt kivégzése Kemencén.
A kivégzések napján a kemencei tömlöcből több kocsival, szigorú őrizet mellett szállították a rabokat a vesztőhelyre. A fokozott óvintézkedésekre azért is volt szükség, mert a hatóságok összeterelték a környék cigányságát, hogy azok elrettentésül lássák társaik kínhalálát. Hogy mindenki jól lássa az eseményt, még vérpadot is építettek a kivégzőhelyen, ahol először hét asszonyon hajtották végre a pallos általi ítéleteket.
A nőket egymás után fejezték le, amit a többi elítéltnek végig kellett néznie, és amitől a feljegyzések szerint többen is elájultak. Ez „kegyes halálnak” számított a többi halálnemhez képest, ugyanis az áldozatnak szerencsésebb esetben egyetlen csapással véget ért a szenvedése, nem úgy, mint a többi elítéltnek, akiknek szörnyű kínokat kellett elszenvedniük, mielőtt meghaltak.
Az asszonyok lefejezése után öt férfit akasztottak fel, akiknek szenvedését nem részletezi a leírás, ugyanakkor az összeterelt gyerekeknek és asszonyoknak kellett segíteniük a hóhérnak a létra áthelyezésében, valamint férjeik megkötözésében. Ezt követően két férfit kerékbe törtek, ami azt jelentette, hogy testüket kalapáccsal és vasrudakkal a szó szoros értelmében betörték egy kerék küllői közé. (Aki ilyen halált halt, annak ép csontja nem maradt, és lassú kínok között szenvedett ki.)
A legbrutálisabb kivégzési forma azonban még hátravolt, amelyet a „főbűnös” vajdának szántak.
Őt élve négyelték fel, és maradványait Drégelypalánkon, Nagyorosziban, illetve a lelédi híd mellett állították ki. Még ezzel sem ért véget a nap. A hatóság elrendelte, hogy a kivégzésre összeterelt cigányok mindenféle szerszám nélkül, ott a helyszínen, puszta kézzel hantolják el a tetemeket.
Már 40 elítéltet is kivégeztek, mire a hír eljutott az uralkodóhoz, II. Józsefhez, aki azonnali felülvizsgálatot kért a hasonló, folyamatban lévő vádügyekben. Talán csak ennek köszönhető, hogy a gyilkossággal és emberevéssel vádolt további 113 ember megmenekült a haláltól. Az ő esetükben szintén felvetődik a kérdés, hogy mi vette rá őket a bizonyíték nélküli bűntények beismerésére.
Még ha a vádlottak el is követtek kisebb-nagyobb lopásokat, esetleg még súlyosabb bűnöket is, a fő vádpontokra a hatóságok sosem találtak bizonyítékot a beismerésen kívül. A nyomozások későbbi vizsgálatainál is arra a következtetésre jutottak a jogászok, hogy csupán a tett beismerésével még nincsen bűntény, ahhoz kellenek még további bizonyítékok is.
Ezeknek hiányában vélelmezhető, hogy Hont vármegye a cigányság kárán akart példát statuálni, illetve az sem zárható ki, hogy a megye ily módon akartak megszabadulni a Mária Terézia által letelepedésre kötelezett cigányságtól. Bárhogy is volt, a Kemence és Perőcsény között álló, bitóra emlékeztető emlékoszlop ma nemcsak az itt kivégzett 15 embernek, hanem az összes cigány áldozatnak állít emléket, akiket 1782-ben elítéltek.
Amennyiben szeretnénk a helytörténeti kutatásunkat kirándulással is megkoronázni, a vesztőhely megtalálásában az alábbi információk biztosan hasznunkra lesznek. A Térkép-Faragó Bt. Börzsöny-turistatérképén az Emberevő cigányok vesztőhelyeként feltüntetett pont napjainkban egy drótkerítéssel elkerített területen, a Kemencét és Perőcsényt összekötő országúti szakasz felénél, egy messziről is jól látszó vízügyi telephely közelében találjuk.
A vízműhöz földút vezet, amely után jobbra tartva, a kerítés mentén még kétszáz métert kell megtennünk, hogy a legközelebb juthassunk az emlékhelyhez. Ahogy a kerítést követjük, kezdetben a szántóföld szélén haladunk, majd balra fordulva akácos csalitoson kell átvergődnünk, míg balunkon meg nem pillantjuk a közel két és fél méter magas „Roma mementó 1782-1982” feliratú faoszlopot, amelyet 1982-ben állítottak.
Felhasznált irodalom: Puskás Péter és Végh József - Előítélet és vérpad
A cikk megjelent a Turista Magazin 2017. februári számában.
