Érett teniszlabdák potyognak egy fáról?

Egy kis szerencsével szinte bárhol láthatunk mostanában olyan fát, amelyen teniszlabda-méretű és -színű gömbök virítanak, és hevernek a környékén. Én például Budatétényben szúrtam ki egyet közvetlenül az út szélén, és rögtön meg is álltam, hogy közelebbről megnézzem a környéket beterítő fura terméseit.

Méretre egy jókora érett narancsot kell elképzelni, ráadásul enyhe citrusos illata is van, ám a hasonlat itt meg is áll, mert teljesen más a színe, textúrája, és a súlya is meglepő, ezért finoman szólva sem örülnék, ha a fejemre pottyanna.

Miután begyűjtöttem egy kellemesen illatozó gömböt a földről, kicsit utánagugliztam, és hamar kiderült, hogy a népnyelv is leginkább a narancshoz köti, egyebek mellett hívják vadnarancsnak, őszi narancsnak, lócitromnak, de még majomagynak is.

A helyes megfejtés a narancseper ( Maclura pomifera), ami beszédes név, mert egyrészt utal a termés narancsszerű külsejére, másrészt az is kiderül belőle, hogy a nálunk jól ismert eperfa rokonáról van szó. Szokatlan külseje miatt egyébként sokan gubacsnak vélik ezeket a zöld gömböket, de jelen esetben tényleg egy fura textúrájú áltermésről van szó.

A különleges formájú narancseper-matuzsálemet a sziget Margit híd felőli oldalán találjuk, kábé a Pozsonyi úti református templom magasságában, az első nagyobb tisztás szélén. Eltéveszteni nem fogjuk, mert egyrészt egy kis táblácska is felhívja rá a figyelmet, másrészt a két törzse közül az egyik erősen megdőlt, kicsit úgy tűnik, mintha éppen egy óriási hanyatt esésből tápászkodna felfelé. Ha így is lenne, nem kapkodja el, ugyanis a törzsét állítólag még az 1838-as jeges árvíz nyomorította meg, amely nem mellesleg a sziget legtöbb fáját elpusztította.

A narancseper nem csupán életében szívós, de a halálában is, sárgás színű fája rendkívül kemény, és ellenáll a korhadásnak, kártevőknek, ezért egyes észak-amerikai indiánok előszeretettel készítettek belőle különböző szerszámokat, hajót és íjat is. Manapság kerítésoszlopként, vasúti talpfaként hasznosul, de jól kiszárítva állítólag remek tűzifa. A neten még az is fellelhető róla, hogy fájából sárga festékanyagot is nyernek, ami viszont sokkal fontosabb, és jobban szem előtt van, az a termése.

Nos, ez a finom illatú gömb sajnos nem ehető, a közhiedelemmel ellentétben mérgezőnek ugyan nem mérgező, de élvezhetetlen az íze. Ennek köszönhetően az állatok se nagyon fanyalodnak rá, eredeti élőhelyén csak a mókusok fogyasztják, de ők is csak a gyümölcshúsban lapuló magvakat keresik.

A magvak egy részét én is kiszedtem a termésből, és elhatároztam, hogy közben meg is kóstolom, de ez úton kérek elnézést, hogy végül nem tudok beszámolni semmiről, mert egyrészt nem túl biztató fehér levet eresztett, másrészt olyan ragacsos volt a szétcincált gyümölcs, hogy még mosószeres körömkefével is alig tudtam lesikálni az ujjaimról.

Ettől függetlenül megpróbálom kicsíráztatni a zsákmányt, és ha megerednek, el is fogom majd ültetni a magoncokat, mert állítólag kifejezetten igénytelen, gyorsan növő, jól alakítható növény. Eredeti élőhelyén sövénynek is ültetik, de a városi lét viszontagságait is jól tűri. Csak arra fogok majd ügyelni, hogy az érési időszakban bukósisakban mászkálok alattuk.

A cikk először 2021 decemberében jelent meg.