Már landoltak az első példányok Cserebökényben, ahol mesterséges költőládákkal várták őket.
A Körös–Maros Nemzeti Park részterületén csökken az öreg, odvas fák száma, amelyeket a szalakóták költésre tudnak használni, ezért mesterséges költőládákat helyeztek ki számukra. „A Cserebökényi-puszták Különleges Madárvédelmi Terület térségében mintegy kétszáz D típusú odút üzemeltetünk” – számol be róla a nemzetipark-igazgatóság a honlapján. Hozzáteszik, hogy tavaly itt 180 pár szalakóta költött.
Ezek közül 12 természetes odúban, a többi mesterséges költőládákban történt. Ezeknek nagy a sikere, mert az elmúlt években szinte az összeset elfoglalták a színes madarak. Emellett tanyák, hodályok réseiben is neveltek fiókákat.
A szalakóták április végén, május elején érkeznek vissza az afrikai telelőhelyekről. Kedvenc élőhelyei a hajdani fás legelők, az erdőspuszta-maradványok, a fehérnyár-ligetek és nedves rétek tagolta homokpusztai területek. Csóka méretű, robusztus felépítésű, nagy fejű, erőteljes csőrű madár, amelynek tollruhája alapvetően a világos türkizkék és a barna különböző árnyalataiban pompázik. Evezői feketések, középső faroktollai szürkészöldek, szárnyainak felső oldala és farcsíkja élénk kobaltkék. Utóbbi szín hiányzik a fiatalok esetében. Hosszúsága 29–32 cm, szárnyfesztávolsága 50–58 cm.
A 20. század derekáig hazánk szinte minden, számára alkalmas szegletében előfordult, a századfordulóra ugyanakkor még az utolsó maradványpopulációi is eltűntek a Dunántúlról.
Jelenleg a Duna–Tisza köze, a Hajdúság, a Nagy- és a Kis-Sárrét, a Bihari-sík, a Körös–Maros köze, a Hortobágy, a Borsodi-Mezőség, a Jászság és a Hevesi-sík fészkelője.
A nőstény általában 4-5 fénylő héjú, fehér színű tojást rak, amelyeken mindkét szülő kotlik. Tizennyolc-tizenkilenc nap múltán kikelnek a fiókák, és közel egy hónapig tartózkodnak a fészekben. Kirepülésükkel még nem válnak teljesen önállóvá – szüleik továbbra is etetik őket egy darabig. Táplálékuk zömét nagyobb testméretű egyenesszárnyúak, bogarak és egyéb rovarok teszik ki, de apróbb békákat, gyíkokat, illetve kisemlősöket is zsákmányolnak. Prédáikra kiemelkedő pontokról leselkednek, vadászatuk során pedig a kissé horgas csőrvégződésből is sokat profitálnak. A szalakóta vonuló madár, a telet az afrikai kontinens trópusi részein tölti. Hosszú vándorútja augusztus–szeptemberben veszi kezdetét.
A szalakóták huszadik századi drasztikus állománycsökkenése komplex okokra vezethető vissza, amelyek közül a nagyüzemi mezőgazdaság térhódítása, a gyepterületek kiterjedésének csökkenése, a fészkelőhelyül szolgáló idős, odvas fák kivágása, a táplálékbázis kemikáliák használata következtében (is) jelentkező gyérülése, valamint az áramütés tekinthető meghatározónak hazai viszonylatban. Az összképet tovább rontja, hogy a dél-európai és észak-afrikai országokban előszeretettel mészárolják le tömegesen e védtelen madarakat vonulásuk során.
Az elmúlt években számos helyen raktak ki D típusú költőládákat, ennek köszönhetően egyes területeken két évtized alatt meghatszorozódott a fészkelőpárok száma.
Nincs tehát minden veszve, a hangsúlyt azonban hosszabb távon az élőhely- és a tájrehabilitációra kell majd áthelyezni. A szalakóta (Coracias garrulus) a fokozottan védett fajok közé tartozik Magyarországon. Természetvédelmi értéke 500 000 Ft egyedenként. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) vörös listáján szintén szerepel e színpompás madár – besorolása NT (Near Threatened), azaz „mérsékelten fenyegetett”.
