A népi építészet, illetve a sváb kultúra egyedülálló ékkövére lelhetünk a Bács-Kiskun megyei Hajós város szomszédságában. A dimbes-dombos homokháton fekvő festői kis település 24 kanyargós utcából és mintegy 1200 pincéből áll, ami Európa legnagyobb összefüggő pincefaluját alkotja.
Félúton a Baját Soltvadkerttel összekötő 54-es főúton találjuk a Hajósi Pincefalut, ami szorosan egymáshoz tapasztott kis présházaival már önmagában is hívogató turistalátványosság, ugyanakkor a házikók kiváló nedűvel és egyéb portékával is csalogatnak. A Hajós városához tartozó, de attól három kilométerre fekvő településrészt kizárólag a szőlőművelés és egyéb termények tárolása céljából építették az 18. században idetelepülő svábok. Bár szüretkor a gazdák meg is aludtak a kezdetben vályogból, tapasztott vesszőfonattal készült épületekben, igazi lakóházat ide nem emeltek, ennek köszönhetően egy páratlan látványt nyújtó falucska jött létre.
A pincék általában hétvégéken és ünnepnapokon vannak nyitva, de az üres, kacskaringós utcákon szorosan egymás mellett sorakozó, bezárt spalettájú kis házikóknak így is megvan a sétára csábító hangulata. Egyik-másik pince ilyenkor is fogadja a vendégeket, sőt, némelyik háznál meg is szállhatunk.
Miért pont itt?
Felvetődhet bennünk a kérdés: miért ide építették borospincéiket a hajósiak, távol a lakóhelyüktől? Mindamellett, hogy ezen a falu melletti termékeny löszháton már a török idők előtt is műveltek szőlőt, és a terep is alkalmas volt a pincék kialakítására, a helyszín kiválasztásában leginkább a belvíz volt a meghatározó. Erről a dimbes-dombos részről ugyanis mindig elfolyik a csapadék, így az értékes termények mindig biztonságban voltak a pincékben, azokat sosem árasztotta el a talajvíz.
Korabeli feljegyzések szerint a török után elnéptelenedett vidék Csáky Imre bíborosnak köszönheti újjáéledését, aki sváb családok letelepítésével és a számukra biztosított jelentős adókedvezményekkel kívánta újraindítani a szőlészet és borászat helyi hagyományát. A sikerhez minden adott volt, hiszen a kiváló talaj, az időjárás és a svábok szorgalma mind a jó bor ügyét szolgálta.
A hajósi pincékben elsősorban olasz rizling, szürkebarát, cserszegi fűszeres, fehér burgundi, kékfrankos, kadarka vagy cabernet sauvignon várja a kóstolókat.
Több pince, mint ház
Ma is mondják Hajóson: valamikor több pince volt, mint ahány ház. A legtöbb család ugyanis két pincét is épített, egyet a bornak, a másikat a zöldségnek, gyümölcsnek, egyéb terményeknek. Természetesen a legfőbb szerep a bornak jutott, hiszen a szőlőművelés ezen a vidéken is évszázados hagyományokra tekintett vissza. Egy 1851-ben kelt feljegyzés szerint Hajóshoz ekkor 553 hold szőlőföld és 363 pince tartozott, a századfordulóra pedig már 1200 holdon termesztettek szőlőt, és 850 pincét tartottak számon. A legidősebb ma is álló pincét 1840-ben építették.
A szemet gyönyörködtető présházakban alapesetben a szőlőfeldolgozás- és művelés eszközeit, a prést, a darálót, az erjesztő kádat találjuk, és maga az épület alatt bújik meg a 3-6 méter mély pincelyuk, amely akár 35 méter hosszan nyúlik a talajba. Mára ezeket a boltíves járatokat esztétikai okokból kitéglázták, de nem is oly régen a falak még csupaszak voltak. A pincékben állandónak mondható, 10-14 fokos hőmérsékleten érlelik a kiváló nedűt.
A pincefalu főterén áll Szent Orbán szobra, a borászok védőszentje, amelyet a hajósi pincetulajdonosok a legkiválóbb fehér és vörösboraikkal öntözik meg a borünnep alkalmával, hogy az jó minőséget adjon.
A második világháborút követően a svábokat kitelepítették, és a pincék és présházak pusztulásnak indultak. Szerencsére a pincefalu sváb jellegén a történelem viharai és az idő múlása sem hagyott nyomot, és a 60-as évektől kezdődő felújítások és a közelmúltban épült présházak is a népi építészet hagyományait őrzik. Hajós lakosságának közel fele ma is sváb származásunkat vallja magát.
A cikk először 2020 augusztusában jelent meg.
