Ezek a fura lények egy háztartásban élnek velünk

Mindenek előtt szeretném az elején leszögezni, bár ijesztőnek tűnhetnek az alábbi jószágok, és sokan elemi viszolygást érezhetnek tőlük, mégse az legyen az első, hogy elpusztítjuk őket, már csak azért sem, mert többségük kifejezetten hasznos. Ezért ha nagyon zavarnak minket, egyszerűen csak fogjuk be, és engedjük vissza őket a „vadonba”.

Madárpók a nappaliban – nagy zugpók

Kezdjük mindjárt egy nehézbombázóval, amelynek létezéséről tavaly nyár végéig én sem tudtam, míg egy szép vasárnap délelőtt a gyerekeim nem riasztottak hozzá. Hozzánk egy – feltehetően párt kereső – hím tévedt be a nappaliba és hosszú, szőrös lábaival tényleg úgy festett a függöny alján csimpaszkodva, mint egy egzotikus faj. Mint utólag kiderült, egy nagy zugpókhoz (Tegenaria atrica vagy újabban Eratigena atrica) volt szerencsénk, amit aztán egy kancsó segítségével tessékeltünk vissza a kertbe.

Egy egész Európában elterjedt, meglehetősen közönséges fajról van szó, amely előszeretettel telepedik meg az emberi környezetben, míg a természetben leginkább barlangokban, üregekben, gyökerek és farakások között vár a zsákmányára.

A nemek színe és mintázata egyforma, ám a hímek teste valamivel kisebb a nőstényekénél, cserébe hosszabb a lábuk. Utóbbiakkal lehet jó eséllyel találkozni, leginkább nyár végén és kora ősszel, amikor pár után kutatnak.

A vizesblokkok csillogó sztárja – ezüstös pikkelyke

Tegye fel a kezét, aki szerint ne lenne imádnivaló az ezüstös pikkelyke (Lepisma saccharina), hiszen már a neve is az, és ez még nem minden: hívják még csillámkának, ezüsthalnak és ezüstös ősrovarnak is, de egyes források még nádméznyalóként is hivatkoznak rá, bármi legyen is az. Egyébként neki köszönhető ez a cikk, ugyanis a napokban szúrtam ki egyet fogmosás közben, és bár tudtam, hogy miről van szó, mégis rágugliztam, így még több érdekességet tudtam meg róla.

A sertefarkúak rendjébe és pikkelykefélék családjába tartozó, meglehetősen ősi fajról van szó, már több száz millió évvel ezelőtt is létezett, és nyilván epedve várta az emberi civilizáció kialakulását.

Amit viszont nem szeret, az a fény, ezért a lámpa felkapcsolásakor villámgyorsan cikázva keres menedéket a repedésekben és lefolyókban.

Pár évig él, maximum 10 milliméteresre nőhet, testét apró pikkelyek borítják, amelyek könnyen leválnak róla. Rendszeresen vedlik, és állítólag a tizedik ilyen tevékenysége után válik ivarértetté. Az étrendjét tekintve bátran kijelenthetjük róla, hogy nem egy válogatós fajta, gyakorlatilag minden jó neki, ami szénhidrát és keményítő alapú, így nem veti meg például a papírt sem, de a szakirodalom azt írja, hogy akár egy évet is kibír élelem nélkül.

Soklábú lény a falon – légyölő pókszázlábú

Akárcsak a fentebb bemutatott pikkelyke, a légyölő pókszázlábú (Scutigera coleoptrata) is melegkedvelő és sötétben aktív faj. Eredetileg a mediterrán térségből származik, de a felmelegedés, valamint az emberi hurcolás hatására már nálunk is általánosnak mondható, különösen pincékben, fagymentes, sötétebb zugokban. Bár ijesztőnek tűnhet egy fehér falon a rengeteg lábával (valójában „csak” tizenöt pár van neki) mégse az legyen az első, hogy nyakon verjük, mert villámgyors ragadozóként, elkapja a lakásunkba tanyázó többi rovart, de a pókokat sem veti meg.

Nem mellesleg csak örüljünk, hogy nálunk mindössze 2-3 centis pókszázlábúak fordulnak elő, Délkelet-Ázsiában akár tenyérnyire is megnő az óriás pókszázlábú (Thereuopoda longicornis). A zsákmány felkutatásában és megszerzésében kulcsszerepet játszanak a hosszú végtagjai és csápjai, áldozatait pedig méreggel küldi át az örök vadászmezőkre. Fontos tudni, hogy marása egy méhcsípéshez hasonló tüneteket okoz, de nem agresszív, zavarásra azonnal menekül, így ha nem vesszük kézbe és csesztetjük, akkor mindenki sértetlenül távozhat.

Röpképes betolakodó – erdei csótány

Sajnos az elmúlt években Magyarországon is megjelenő erdei csótány (Ectobius vittiventris) eleve hátrányból indul: nagyon hasonlít a nem túl jó hírnévnek örvendő német csótányra (Blattella Germanica), hogy a klasszikus svábbogárról, vagy más néven konyhai csótányról (Blatta orientalis) már ne is beszéljünk. A mediterrán térségből észak felfelé terjedő erdei csótány azonban, a két említett rokonával ellenétben, nem telepedik meg tartósan a lakásokban, nem fogyaszt konyhai hulladékot és betegségeket sem terjeszt.

Mi is megírtuk tavaly ősszel, hogy tömegesen észlelték hazai nagyvárosokban, ennek oka, hogy párzási időszaka ekkor van, és ilyenkor nagy számban röpködnek egy kiadós légyott reményében. Igen, jól olvastátok, röpködnek, a svábbogárral és a német csótánnyal ellentétben az erdei csótányok ügyesek a levegőben is, így ha megzavarják őket, gyakran választják ezt a menekülési stratégiát.

Könyvmoly helyett – könyskorpió

Végezetül jöjjön összeállításunk legintellektuálisabb faja, az egész világon elterjedt könyvskorpió (Chelifer cancroides). Bár a fotó alapján ijesztőnek tűnhet, valójában egy nagyon apró, mindössze pár milliméteres jószágról van szó, ráadásul nem is valódi skorpió, az álskorpiók rendjébe tartozik, így fullánkos farka sincs. Ahogy a nevéből is kiderülhet, legnagyobb eséllyel akkor találkozhatunk velük, ha régi, vagy rég nem olvasott könyveket forgatunk, ez ugyanis tökéletes búvóhely, és egyben vadászterep számára, ahol poratkák és könyvtetvek után kutat ollós tapogatóival.

Nem egy mozgékony és szapora faj, ezért szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, ha látunk egyet, annál is inkább, mert – az étlapját tekintve – kifejezetten hasznos állat. Még egy utolsó érdekesség: a szaporodása meglehetősen nélkülöz mindenféle intimitást, mivel a hím nemes egyszerűséggel az aljzatra helyezi spermatömlőjét (állítólag egy rituális táncot azért lejt közben), amit aztán a nőstény felvesz, és az ivarnyílásába helyezi.