Vannak rigók, amelyekkel csak télen találkozhatunk hazánkban, és vannak olyanok is, amelyek dacolva az ösztöneikkel mégis nálunk telelnek. Lássuk, milyen rigókat leshetünk meg télen!
A legismertebb mind közül a fekete rigó, amellyel minden évszakban találkozhatunk hazánkban. Valójában csak a hímek feketék, a tojók és a fiatalok barna tollazatot viselnek, és mivel télen is gyakran találkozhatunk velük, azt hihetnénk, hogy állandó madarunk.
Pedig valójában költöző madár a fekete rigó, csak épp kihasználva a városias környezet előnyeit, az enyhébb telet és a táplálékban gazdagabb terepet, sok példány marad télire is. A melegebb évszakokban elsősorban a talajon elkapható lószúnyogokkal és gilisztákkal táplálkozik, télire pedig bogyós termésekre váltja kosztját, de a gyümölcsöt sem veti meg.
A fekete rigóhoz hasonlóan az énekes rigó is gyakori fészkelő madarunk, és sok tekintetben azonos a két rigófaj életmódja és táplálkozása. A legnagyobb különbség, hogy az utóbbi jobban kötődik az erdei élőhelyhez, ezért is nevezte régen a népnyelv erdőrigónak.
Fenyőrigó
Az énekes rigó is a földön elcsíphető gilisztákat, csigákat, hernyókat és lószúnyogokat kedveli, majd ősszel és télen bogyókra és gyümölcstáplálékra vált.
Az énekes rigó barnás tollazatú, hasa és a torka fehéres, a mellen rozsdasárga, szív- és csepp alakú sötét foltok láthatók.
Az ösztönei is költözésre szólítják a hideg évszakban, ugyanis rövid távú vonuló, és nagy számban repül el mediterrán éghajlatú területekre. Kisebb számban, mint a fekete rigók, azért belőlük is marad télire jó pár példány Magyarországon, ennek oka pedig az lehet, hogy kevésbé urbanizálódtak „fekete” rokonaiknál, így kevesebb példány választja a tél átvészelésére azt a stratégiát, hogy a városok közelében marad.
A legnagyobb rigófajunkkal, a léprigóval is gyakran találkozhatunk télen, amely sok helyen csak ilyenkor jelenik meg hazánkban, hiszen Magyarországon csupán szórványosan költ. Tollazata a hátán nyáron szürkésbarnás, télre viszont szürkésebb lesz, a hasa pedig szürkésfehér és neki is pettyezett, de ezek a barna foltok más alakúak, mint az énekes rigóé.
Léprigó
Férgekkel, rovarokkal és puhatestűekkel táplálkozik, amelyeket ez a rigó is elsősorban a talajon zsákmányol. Télen viszont a legkedveltebb tápláléka a fagyöngy termése, valamint egyéb fák és bokrok bogyóit is szívesen fogyasztja.
Jó helyen kapiskálsz, ha összefüggést keresel a léprigó elnevezés és a „Lépre csal” kifejezés között.
Régen ugyanis a fagyöngy terméséből főztek ki egy nyúlós, ragadós, enyvszerű anyagot, amit lépnek neveztek. Ezt madárfogásra használták úgy, hogy a lépet ágakra kenték, alá pedig kalitkában csalimadarakat helyeztek, amelyek énekükkel odavonzották gyanútlan madártársaikat, amelyek a lépre szállva beleragadtak. Szerencsére ma már csak nevében őrzi a léprigó e régi szokást.
Ritkán költ hazánkban a fenyőrigó, amelyet télen könnyebben megfigyelhetünk. Ez a rigófaj is nagyon kedveli a fehér és sárga fagyöngyöt, de a nyugati ostorfa termését sem veti meg, emellett magvakat, kökényt, galagonyát, csipkebogyót, borókát, vadszőlőt is fogyaszt a hideg évszakban. Jellemzően csapatosan mozog, így magányos példánnyal ritkán találkozhatunk. Kinézete ennek a rigófajnak is hasonló a már két korábban említett pettyes hasú rokonához, viszont a fenyőrigó jól beazonosítható palaszürke fejéről, tarkójáról és nyakáról.
A leginkább téli rigófajunk a szőlőrigó, ugyanis vele tényleg csak októbertől áprilisig találkozhatunk hazánkban, amikor átvonul rajtunk, és csak kevés számban telel át nálunk. Fészkelni tőlünk északabbra szokott, télen pedig ez a rigófaj is főként bogyókat eszik. Ritkán fordul elő nagyobb, homogén csapatban, inkább magányosan, vagy fenyőrigókhoz csapódva láthatjuk. Mivel nagyon hasonlít az énekes rigóra alkatában, méretében és színezetében is, ezért érdemes alaposan szemügyre venni, és ha feltűnő, világos szemsávot és vöröses színű hónaljtollakat vélünk felfedezni a feltételezett szőlőrigón, akkor megnyugodhatunk, mert valóban hozzá van szerencsénk.
