Hazánk dolomitkopárai elsőrangú természetjáró célpontok. Ez minden bizonnyal leginkább a róluk nyíló kilátás miatt van így, de ha jobban körülnézünk, rácsodálkozhatunk ezen élőhelyek roppant érzékeny biológiai sokszínűségére is. A turistautat természetesen szigorúan el nem hagyva!
A mészkőhöz hasonlóan a dolomit (pontosabban dolomitkő) egy karbonátos üledékes kőzet, tehát az egykori óceánokban élő mészvázas élőlények elhalásával keletkezett. Sokan ismerik a világ egyik legszebb hegységének tartott olaszországi Dolomitokat, ahol Déodat Gratet de Dolomieu, francia geológus először írta le ezt a kőzetet. S ahogy az könnyen kitalálható, róla is kapta nevét ez a fehéres-szürkés kőzet. Magyarországon többek között a Gellért-hegy, a Sas-hegy, a Keszthelyi-hegység jelentős része, illetve a Vértes és a Bakony egyes részei épülnek fel dolomitból.
A dolomitjelenség
Míg a mészkő karsztformáiról ismert, ez a „dolomitjelenségként” számon tartott, a kőzet sajátosságából adódó földrajzi és természeti változatosságról. Ennek alapja az, hogy ellentétben az inkább málló mészkővel, a dolomit a hőingadozás hatására erősen aprózódik, ez az aprózódás pedig rendkívül változatos felszínt alakított ki, amelyet a kis távolságokon belül is változatos éghajlati viszonyok követnek.
A Csákvár feletti Haraszt-hegyen tanösvény vezet végig
Akárcsak a Dolomitokban, csak persze jóval szerényebb méretekben, a dolomit e tulajdonsága révén jön létre a meredek sziklaletörésekkel, mély völgyekkel és kopár dolomitlejtőkkel tagolt látványos domborzat hazánkban is, amelyet legjobban talán a Nagy-Szénás környékén, a Budaörsi-kopárokon, vagy a Csákvár feletti Haraszt-hegyen figyelhetünk meg.
A dolomit karsztos pusztulása során a dolomitásványokat összetapasztó kalcit oldódik, ezáltal pedig a kőzet murvásodik. A felhagyott kőbányák alján mi is megfigyelhetjük a keletkező dolomitport, amelyet eleink súrolószerként használtak, s bizony többek között ma is e célból bányásszák ezt a kőzetet.
Még a Magyar Természetjáró Szövetség címerében is…
Ezen az aprózódó, törmelékes kőzeten csak vékony és sérülékeny talajréteg tud kialakulni. A roppant érzékeny, nyílt és zárt dolomitsziklagyepeken viszont rendkívül értékes flóra található, hazánk mintegy 500 védett növényéből több, mint 200 található meg e lejtőkön és hegytetőkön. Köztük hazánk leginkább becsben tartott növényei is, mint például a pilisi len, amelynek törékeny állománya a világon egyedül a Nagy-Szénás oldalában él, s amely ettől nem függetlenül 2014 óta a Magyar Természetjáró Szövetség címerében is szerepel.
A dolomitkopárokra jellemző másik jellegzetes élőhelytípus, a molyhos tölgy, a virágos kőris és a cserszömörce által uralt karsztbokorerdő is roppant látványos, amolyan igazi meseerdő: a csak törpe méretűvé megnövő fák csoportosan állnak, körülöttük cserszömörce izzik (legalábbis ilyenkor ősszel) és gyepfoltok tündökölnek. Nem mellesleg ebben az élőhelytípusban akár a 300-at is meghaladhatja a növényfajok száma.
A domborzat változatossága miatt ráadásul egymástól merőben eltérő élőhelytípusok váltják egymást kis távon belül. A kifejezetten ritka, délszaki növényeknek otthont adó, mediterrán jellegű sziklagyepek alatt pár méterrel, a meredek északi oldalakban már akár hűvös bükkösöket találhatunk, amely éppen ellenkezőleg, a jégkorszakból itt maradt, hidegkedvelő reliktumfajoknak ad menedéket.
A budaörsi kopárok egy szegletében
Nem véletlen, hogy a Nagy-Szénás környéke hazánk mindössze három, Európa Diploma által jegyzett területének egyike (Tihany és Ipolytarnóc mellett). Márpedig ez az 1965-ben alapított, rangos elismerés európai szinten jegyzett természetvédelmi értékeknek szól.
Egy rossz lépés = többszázezer forint
E kimagasló természetvédelmi értéket persze nem könnyű védeni, hiszen itt a taposás, vagy éppen a bringázás nagyon hirtelen nagyon nagy – értsd: eszmei értékben mérve sokmilliós – kárt tud okozni. Ezért aztán felelős természetjáróként fontos, hogy a kijelölt útvonalakat véletlenül se hagyjuk el.
A Haraszt-hegyi tanösvény cserszömörce bokrok között kanyarog
De persze az ember már régen hatalmas legelőket hasított ki magának ezeken a roppant sérülékeny hegyoldalakon. Nem csoda, hogy az erózió gyorsan megjelent a helytelen tájhasználat következtében, aztán a bajt látva jött az ún. kopárfásítás, amikor is többek között a Dél-Európában és Kis-Ázsiában honos feketefenyővel ültették tele a hegyoldalakat, hogy megálljt parancsoljanak a pusztulásnak. Akkoriban úgy gondolták, hogy a feketefenyő dús tűavarja jelentősen növeli a talaj humusztartalmát, de ezt tudományos vizsgálatok később nem bizonyították.
Napjainkban viszont annak lehetünk szemtanúi, hogy a nemzetipark-igazgatóságok és az erdészetek munkatársai sziszifuszi munkával próbálják távol tartani az idegenhonos növényeket, hogy a globális éghajlatváltozást nem jól tűrő, ezért hatalmas területeken kiszáradt feketefenyő helyén őshonos élőhelytípusok terjedhessenek el.
A cikk először 2022 októberében jelent meg.
