Fél évszázad a Kéken

Kéktúra.hu: Kezdjük az elején, tehát ötven évvel ezelőtt. Hogyan került kapcsolatba a túrázással?

Takács Ágnes: Hatéves voltam, amikor meglátogattuk rokonainkat Kassán és Kézsmárkon, ami 1962-ben nem is volt annyira egyszerű. Egyik nap túrázni mentünk velük a Tátrába a Magisztrálára, ami alföldi gyerekként óriási élmény volt. Később, gimnazistaként tájékozódási futó lettem - Csongrád megyében ekkoriban kiemelkedően sok iskolai sportegyesületben volt tájfutás. Ez mind abba az irányba terelt, hogy minél több időt töltsek a természetben, ráadásul a rendszeres versenyek mellett gyakran túráztunk is. Iskolánk (a szegedi Radnóti Miklós Gimnázium) egyik földrajztanára, Rimóczi Károly készítette fel a diákokat az évente megrendezett ODOT-ra (Országjáró Diákok Találkozója), ahol én tájfutóként indultam. Így kerültem bele abba a társaságba, akiket a tanár úr 1971 nyarán elvitt kéktúrázni.

Kéktúra.hu: Az Országos Kéktúrát ekkoriban csak egy viszonylag szűk csoport ismerte, és a Másfélmillió lépés Magyarországon c. film is csak évekkel később készült el…

Takács Ágnes: Így van. Ha a tanár úr nem visz el minket, akkor nem tudunk róla, ez egészen biztos. De ekkoriban váltak csak szét szervezetileg a tájékozódási futók és a természetjárók, addig nagyobb volt az átjárás. (Rimóczi Károly nem csak a megyei természetjáró élet egyik motorja, de tájfutó edző is volt – a szerk.)

Kéktúra.hu: Tehát gimnazista korában teljesítette az első Kéktúra-szakaszt.

Takács Ágnes: Igen, az első és második osztály közötti nyáron kezdtük, a következőn pedig folytattuk. Sümegről indultunk a Balaton partja felé,

A tanár úr szerezte be nekünk a pecsételőfüzetet is.

Kéktúra.hu: Mi történt ezután?

Takács Ágnes: A Kéktúra szempontjából egy nagy csönd következett, ugyanis eléggé elfoglalt voltam. Ifjúsági válogatott lettem tájfutóként, rengeteg versenyre jártam, de emellett a szüleimmel sokat kirándultunk is. Majd Budapestre kerültem, és elvégeztem az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskola Városrendezési szakát. Ekkor már csoporttársaimnak szerveztem túrákat, így ebbe a részébe is belekóstoltam.

Kéktúra.hu: Hogyan került vissza az életébe a kéktúrázás?

Takács Ágnes: Főiskola után Szegeden, a Szegedi Tervező Vállalatnál kezdtem dolgozni. Itt működött a Tervező SE, ahol nagyon jó kis csapat jött össze, így velük kezdtem ismét kéktúrázni. Sokan annyira belelkesültek, hogy végig is járták, de nekem ekkoriban születtek a gyerekeim, így ebben nem tudtam részt venni.

Ugyanis sokszor több csoportban túráztunk, ezért mindig készítettem egy programfüzetet, amibe leírtam minden fontos információt. Egyrészt, hogy ha valaki lemaradna, tudja, hol a szállás, mikor indul a vonat, másrészt hogy ne kérdezgessenek állandóan… Ezek több napos túrák voltak, így azt is beleírtam, melyik nap mennyit megyünk, milyen látnivalók lesznek útközben: akkoriban ugye nem volt internet, se mobiltelefon, így oldottuk meg a tájékoztatást. Ez 1980 körül volt, és ekkor még az eredeti pecsételőfüzetet használtam, csak 1993-ban vettem újat.

Kéktúra.hu: Hogyan oldották meg a szállást?

Takács Ágnes: Mindig fedél alatt aludtunk, ha nem is mindig turistaházban. Teljes menetfelszerelésben túráztunk, a csővázas hátizsákunkban vittük magunkkal a matracot, hálózsákot (már akinek volt), és az élelmet is, hiszen ekkoriban hétvégén nem voltak nyitva a boltok.

Kéktúra.hu: A gyerekeit is vitte kéktúrázni?

Takács Ágnes: 1985-ben, amikor a fiam már 4 éves volt, tudtam vinni magammal, majd később a lányommal együtt is sokat túráztunk, aki hét évvel később született. Mind a két gyerekem folytatta a tájfutást, és mindketten többször is magyar bajnokok lettek, ráadásul először ugyanazon a napon! Hozzátenném, hogy amikor a fiamat vártam, hosszabb időt kellett a kórházban töltenem, és

A családdal sokat kirándultunk együtt, ha valahova elutaztunk, mindig sátraztunk, és mivel magunknak szerveztük a programot, legalább egy-két napot mindig túráztunk. Amikor a lányom is hat-hét éves lett, ismét teljesítettünk néhány szakaszt, amíg a gyerekek ki nem repültek. Azután én sok éven át inkább Erdélybe jártam túrázni.

Kéktúra.hu: Mikor folytatta ismét a kéktúrázást?

Takács Ágnes: Néhány évvel ezelőtt, amikor a gyerekeimmel már ismét együtt kezdtünk túrázni. Ekkor szereztem be a harmadik igazolófüzetemet, 2017-ben. A covid alatt is sokat mentünk, aztán egyszer csak ránéztem a füzetemre, és kiderült, hogy már csak kétszáz kilométer van hátra az egész OKT-ből! Ekkor két rövid szakaszt egyedül, de szinte futva tettem meg, majd maradt 120 kilométer, Kőszegtől Sümegig. Tavasszal megosztottam a Kéktúra Facebook-csoportban a régi programfüzeteimet, és ekkor keresett meg egy forgatócsoport, akik a Kéktúráról forgatnak filmet. Elkísértek az utolsó tíz kilométerre, később pedig egy senior tájfutóversenyre, és ott is forgattak velem.

Kéktúra.hu: Végül mikor sikerült befejezni az Országos Kéktúrát?

Takács Ágnes: Szeptember 26-án érkeztem meg Sümegre, pont ugyanoda, ahol annak idején, 52 évvel ezelőtt elkezdtem.

Kéktúra.hu: Nagyon izgalmas lenne összevetni, hogy mi minden változott öt évtized alatt a Kéktúra útvonalán, és van-e olyan, ami egyáltalán nem változott? Ön mit tapasztalt?

Takács Ágnes: A Kéktúrát járva feltűnő, hogy most sokkal jobbak a jelzések, mint annak idején. Régen tájoló és térkép nélkül elvesztünk volna, bár amikor én elkezdtem, sokszor hiába volt papírtérképünk, a léptéke sokkal rosszabb volt, mint ma, ráadásul sokszor direkt nem is ábrázolták pontosan a tájat. Ma már van digitális térkép is, így akik nem annyira jók a tájékozódásban, ők is boldogulnak.

Sokkal több a szálláshely, viszont kevesebb az aszfalt, ahogy ezt Kőszeg és Sümeg közt is megtapasztaltam. Kellemesen meglepődtem: ahol régebben aszfalton vezetett az út, ott ma már erdőben vezet. Sajnos sokkal több az invazív növény is, például a kaukázusi medvetalp is eléggé terjed, amitől én nagyon félek. Nekem úgy tűnt, hogy sokkal több kerítéssel is találkozni mostanában, sok a turisták elől elkerített rész.

Szintén jó változás, hogy nagyon sok szép helyrehozott látnivalót találunk az útvonal mentén. A ’70-es években ezek szinte mind romokban voltak, főleg a várak. Most meg csak tátottam a szám, amikor visszamentünk Rezibe, Szigligetre: össze sem lehet hasonlítani! A rezi vár csak néhány tégla volt, amikor először láttam, Füzérről nem is beszélve!

Kéktúra.hu: A túrák megtervezésében, a közlekedésben észrevett-e változást?

Takács Ágnes: Megtervezni most könnyebb, van online menetrend, telekocsi. Viszont régebben többfelé járt vonat, és talán gyakrabban is.

Kéktúra.hu: A szállásfoglalás, egyáltalán a szállások minősége hogyan változott?

Takács Ágnes: Mindig előre lefoglaltam a szállásokat, ahol pedig nem találtam, az önkormányzat vendégházában tudtunk aludni. Olyan is volt, hogy csak az útvonaltól messze tudtunk foglalni, olyankor a szállásadó fuvarozott minket oda-vissza. Régebben viszont voltunk olyan kulcsosházban is, ami olyan koszos volt, hogy nappal nem is mertünk bemenni! Egyszer pedig összetolt székeken aludtunk… ilyen is volt.

Kéktúra.hu: Több túrázóval találkoztak mostanában, mint régen?

Takács Ágnes: Sokkal többel, főleg a covid alatt, akkor hosszú folyosókban mentek az emberek. Persze voltak olyan szakaszok is, mint az utolsó, ahol alig találkoztunk valakivel – igaz, borzasztó rossz idő volt, és egy hétköznap is beleesett. De tény, hogy most sokkal többen kéktúráznak.

Kéktúra.hu: Átlagosan mennyit mentek egy nap?

Takács Ágnes: Nekem 20 km körüli táv a kényelmes egy nap. Tudnék többet is, de 30 fölött már nem szeretek menni. Most is, a Kőszeg–Sümeg távon sok csomagunk volt, minden nap szállásról szállásra mentünk, az étel is ki volt számolva, konzerveket vittünk magunkkal. Sok faluban nemhogy a bolt, de még a kocsma sem volt nyitva. Ezen csodálkoztunk, mert régebben legalább a kocsma megvolt mindenhol.

Kéktúra.hu: Most is ugyanolyan részletességgel tervezi meg a túrákat, mint a ’80-as években?

Takács Ágnes: Nem mindig. Régen ezeket a terveket pauszpapírra írtuk fel tussal, mert a tervezővállalatnál, ahol dolgoztam, ezt tudtuk fénymásolni. Az utolsó Kéktúra szakaszra a programot kézzel írtam ceruzával, de azt is csak nosztalgiából. Ez egy régi szokásom, hiszen amikor még a gyerekekkel mentünk külföldre sátrazni, mindent meg kellett tervezni a szállástól az étkezésig, az utazástól a belépőkig, hogy tudjuk, mennyi valutát kell váltani. Ráadásul így olcsóbban is jöttünk ki. Nekem a nászutam is egy három és fél hetes hátizsákos túra volt Finnországban.

Kéktúra.hu: Mi az, amit mindenképpen magával szokott vinni egy többnapos túrára?

Takács Ágnes: Hát a powerbank! (nevet) Hogy mi nem hiányozhat még? A kulacs, a telefon, az esőkabát, néhány ruhadarab és papírtérkép. Azt már kitapasztaltam, melyik bakancs és hátizsák a legjobb nekem, azon már nem kell gondolkozni.

Kéktúra.hu: Most, hogy befejezte az OKT-t, mik a tervei, merre tovább?

Takács Ágnes: Megyek tovább a Dél-Dunántúl felé, meg akarom csinálni azt a Kéktúrát is. Már jelentkeztek rokonok is, hogy jönnének velem, a gyerekek is talán, de most már az unokáimat is el kellene kezdeni bevonni.

Kéktúra.hu: Összefoglalva ezt az öt évtizedet: mit adott Önnek a kéktúrázás?

Takács Ágnes: Kitartást és egészséget. És azt hiszem, ez utóbbi a legfontosabb.