Kanadától Mexikóig, 5 hónapon keresztül tervez gyalogolni két magyar az amerikai kontinens egyik legkeményebb túraútvonalán. Vajon fel lehet-e készülni egy ilyen túrára Magyarország hegyeiben, és egyáltalán: hogyan kell megtervezni egy több mint négyezer kilométeres túrát? Kércz Viktorral és Makra Ákossal beszélgettünk felkészülésről, moszkítófelhőről, az itthoni élet szüneteltetéséről, és arról, hogy mikor kell kiszállni.
Kércz Viktorral és Makra Ákossal már többször foglalkoztunk a Turista Magazinban: amikor teljesítették a Pireneusokat hosszában átszelő, extrém nehézségű HRP útvonalát, és miután végigmentek az Európa legnehezebb túraútvonalának tartott, korzikai GR20-on. Ráadásul mindkettőről látványos film- és képanyagot is készítettek. Ezúttal az amerikai kontinens leghíresebb hosszútávú túraútvonalára indulnak: néhány nap múlva rajtolnak el a kanadai határtól a mexikói határig magashegységeket, erdővidéki vadonokat és sivatagot is átszelő Pacific Crest Trail-en (PCT).
Az Egyesült Államok nyugati hegységeiben tekergő útvonalat egyben, déli irányban első magyarokként tervezik teljesíteni.
Aki látta a 2014-ben készült Vadon (Wild) című filmet Reese Witherspoon főszereplésével (vagy olvasta az azonos című könyvet), annak már lehet némi halvány fogalma az útvonalról. Amellett, hogy a világ másik felére kell érte elutazni, a PCT önmagában is nehéz vállalkozás, amit eddig mindössze maroknyi magyar teljesített. De hogy pontosan milyen is ez a túra, arról megkérdeztük a két indulót. Ők beszéltek nekünk arról, hogyan kell megtervezni egy olyan túrát, amin hóra, erdőtűzre és sivatagra is készülni kell, miként lehet kilépni 5 hónapra az itthoni életből, mi az a „felszerelési pepecsfaktor”, mi a teendő, ha napokig semmi nem jön össze, és miért kell az elején, a legjobb formában menni a legkisebb távokat? Ha valaki arra lenne kíváncsi, pontosan milyen felszerelésekkel indulnak neki a világ egyik legkomolyabb túrájának, azt is megtalálja a cikkben.
Viktorral és Ákossal a közeljövőben is találkozhattok a Turista Magazin felületein, mert útközben rendszeresen bejelentkeznek majd a PCT-ről, és fotók kíséretében számolnak be tapasztalataikról. Addig is, ha kíváncsi lennél Kércz Viktor filmjeire, azokat a Youtube-csatornáján találod, a Facebook-oldalát itt tudod bekövetni, a képeit pedig az Instagram-oldalán nézegetheted. Makra Ákostól még több fotót az Instagram-oldalán, vagy albumokba gyűjtve a Facebook-oldalán láthatsz.
Turista Magazin: „Hátizsákban” az Országos és a Dél-dunántúli Kéktúra, megcsináltatok egy extrém, hosszútávú túrát a Pireneusokban, átgyalogoltátok Korzikát Európa legnehezebbnek mondott trekkingútvonalán a nyári hőségben, és most jön a PCT. Hogyan következnek ezek egymásból, azaz mi az az újdonság, amit a következő útvonalban kerestek?
Makra Ákos: Arra a kérdésre egyszerűbb válaszolni, hogy hogyan következnek ezek az útvonalak egymásból. Szerintem van ebben egy nehézségiszint-skála is, amit az ember az egyszerűbbekkel kezd, mint például az Országos Kéktúra. Ami egy jó felkészülési túra hosszútávú útvonalakra, mert nagyon sok hibázási lehetőséget enged. Ha közben rájössz arra, hogy ezt jó csinálni, ezt szeretem, akár egyedül, akár több emberrel, akkor elkezdesz azon gondolkozni, hogy mi nehezebb esetleg, vagy mi az, amit élveznél egyáltalán. Nekünk a HRP (a pireneusi túra – a szerk.) egy B terv volt a PCT helyett, amit 2021-ben szerettünk volna megcsinálni. Viszont nem kaptunk vízumidőpontot, a tervezett indulási idő előtt 2-3 héttel pedig lezárták egész Amerikát, így el se tudtunk volna utazni.
A GR20 (a korzikai túra – a szerk.) pedig úgy jött a képbe, hogy olyasmit kerestünk, ami pénzügyileg nem annyira megterhelő, időben is belefér egy szabadságba, másrészt pedig nagyon kíváncsiak voltunk arra, hogy valóban ez-e „Európa legnehezebb hosszútávú túrája”. A PCT ötlete 2018 környékén jött, amikor rátaláltam Redditen, és egy Youtube-videóból tudtam meg, hogy létezik. Akkor kezdett érdekelni az egész, és utánaolvastam.
Kércz Viktor: Részemről egy szép, organikus növekedése volt ezeknek a túraválasztásoknak. Öt éve, a Kéktúrák előtt elkezdtem gondolkodni, hogy kéne valamit csinálni a következő nyáron, ami nagyobb dolog, amire emlékszem majd, ha idős leszek. Annyira még nem voltam benne ebben a hosszútávú ösvényes világban, és az első, ami eszembe jutott, az az El Camino volt. És akkor azt meg is csináltam a következő nyáron. Viszont kb. egy héttel a Camino felfedezése után belebotlottam, hogy van a PCT, és nem tudtam ép ésszel felfogni, hogy micsoda?! 4270 kilométeres túraútvonal, hát ez hogy lehetséges? Az emberek felpakolják a kaját az elején, és a végéig viszik 5 hónapon keresztül? Az agyamat nagyon piszkálta. Természetesen rákerestem mindenféle infóra, és rájöttem, hogy nem így van, aztán elkezdett körvonalazódni, hogy ez egy teljesíthető dolog, és nem is annyira lehetetlen. Kezdett bennem megérni az egész. Ez 5 éve volt. A Caminora már rögtön úgy gondoltam, hogy ez egy jó kis teszttúra lesz a testemnek-lelkemnek, hogy hogy bírom ezeket a hosszú ösvényeket.
Korábban is túráztam, de nem volt egy ilyen kerete vagy célja az egésznek, és ez egy tök jó kis ívet adott a túráimnak, hogy a PCT a nagy cél, a többi meg felkészülés rá. Hozzátartozik, hogy az OKT-t mindketten azért kezdtük el, mert rendszerezetten akartuk megismerni a hazai tájakat. Túrázgattam itt-ott-amott, de egy ilyen szisztémába rendszerezve kerestem valamit, és ez tökéletes volt rá.
TM: Tele van a világ hosszútávú túraútvonalakkal. Mi az, ami a PCT-t kiemeli, ami miatt évek óta ott lebeg előttetek célként?
Kércz Viktor: Pont a PCT sajátosságai miatt tetszett meg nekem anno a hosszútávú túrázás. Nézegettem a túraútvonalakat, és azt láttam, hogy mindegyik ösvény nagyjából egyfajta tájat mutat be. A PCT-ben az tetszett nekem, hogy vannak rajta négyezres hegyek, van sivatag, és a kettő között gyakorlatilag minden: vulkanikus tájak, erdők, síkságok, magashegyek, komplett csomag az egész, ami a-tól z-ig lefed majdnem mindent. A komplexitása tetszett, hogy ha felszerelésben, fejben, meg testben is fel tudunk készülni a 45 fokos sivatagtól a mínuszokig mindenre, akkor kb. bármire képesek vagyunk. Aztán ahogy jobban beleássa magát az ember, már nem egy akkora kihívás felszerelésben vagy fizikailag. De akkor ez nekem egy nagyon nagy cél volt, hogy tényleg mindenben jónak kell lenni.
Makra Ákos: Ugyanez. Én mindig is egy délről északra tartó túrában gondolkodtam a PCT-n, mert azt néztem, hogy annyira szépen váltják egymást a területek meg az államok. Jó, az elején Kaliforniában kicsit több időt töltesz, mint a többin együttvéve, mert durván 2-3 hónapig csak ott vagy. Viszont váltakoznak a területek és az évszakok is: az ember az elején kap a hőségből, aztán valószínűleg a hóból meg a magashegyekből, utána egy kicsit a szárazságból, erdőtüzekből, és a végén, ha kicsúszik a normális időablakból, akkor kaphat a washingtoni esőkből is. Ami azért elég durva tud lenni, 7-10 napig el sem áll. De végül is egy sobo (southbound, északról délre tartó – a szerk.) túra mellett döntöttünk.
TM: Első magyarokként terveztek déli irányban (sobo) végigmenni a PCT-n, ráadásul egyben. Így sokan fognak szembejönni, mert a teljesítők 90%-a állítólag észak felé halad. Miért jobb a ti irányotok?
Kércz Viktor: Körülbelül ugyanannyi érv van mindkét irány mellett. Annyira népszerű túra lett a PCT az elmúlt pár évben a Vadon c. film miatt, hogy délről északra iszonyú mennyiségű ember próbálja teljesíteni. Egy idő után persze fogynak az emberek: ha jól emlékszem, az indulók nagyjából háromnegyede morzsolódik le útközben. Pár éve ráakadtam, hogy meg lehet csinálni északról délre is. Utánanéztem, miért csinálná valaki a másik irányból, és szép lassan kikristályosodott, hogy ez egy tök jó ötlet. A délről északra tartóknak sokkal nagyobb az időjárási keretük rá, több hónapig mehetnek, mivel az elején korábban, akár márciusban is elindulhatnak. A téltől függ, hogy a Sierra hegységben milyen a hóhelyzet, és mikor tudsz rajta áthaladni. Onnantól kezdve már csak annyi van, hogy szeptember végéig be kell fejezni északon. Viszont a hosszabb teljesítés miatt sokkal változatosabb időjárásnak vagy kitéve, ami nehezíti a teljesítést: a hidegebb sokkal hidegebb, a hőség sokkal nagyobb, és együtt haladsz a „moszkitószezonnal”. A Sierrák környékén júniusban elindul egy nagyon durva szúnyog-, rovar-, meg bogárfelhő, és szép lassan halad északra, amiről sok ember leírja, hogy ez a legnehezebb a teljesítésben, mert kábé levegőt nem tud venni, annyi van belőlük. És gyakorlatilag 1-2 hónapig ebben mennek.
Északról indulva rövidebb az időjárási keret. Július elején lehet elindulni, mivel északon, Washingtonban elég sokáig hó van. A következő, ami behatárol, az szintén a Sierra hegység Közép-Kaliforniában. Azt mondják, október közepe fele érdemes túljutni rajta, mert ha továbbcsúszol, megérkezik a tél, és nem tudod befejezni. A lényeg az, hogy 4,5-5 hónapos keret jut rá, míg a délről indulóknak simán lehet 6 hónapja is, ha úgy tartja kedvük. Viszont a körülmények észak felől végig jobbak: az időjárás kiegyensúlyozottabb, ellentétes irányban megyünk ezzel a bogárfelhővel, tehát nagy eséllyel 2-3 hétig lesz csak nagyon rossz. Illetve amikor október-novemberben a sivatagban leszünk, az jóval tolerálhatóbb, mint májusban, amikor 45-50 fokok vannak. Összességében, ha tudjuk tartani a tempót, akkor időjárást tekintve jobbak az esélyeink, viszont nagyobb napi átlagokat kell mennünk.
TM: Mekkora távokat terveztek menni egy-egy napon?
Makra Ákos: Az elején mindenképpen 30 kilométer körülieket, nyilván attól is függ, hogy hol találunk táborhelyet. Viszont a legfontosabb szerintem, hogy az ember az elején ne sérüljön meg. Az első 2-3 hétben ott vagy egy teljesen új helyzetben, új környezetben, szeretnél teljesíteni, érzed, hogy mész, mert nagyon jól felkészültél, de aztán nem biztos, hogy ezekben a hetekben jön ki a probléma. Ha túltolod azt a bizonyos biciklit, akkor annak lehet, hogy 2-3 hét múlva vagy jóval később lesz meg a böjtje egy akármilyen sérülés formájában. Nálunk sokkal jobb állapotú sportolók között is volt, akinek a harmadik hónapra jött ki a csonthártyagyulladása. Elég gyakori, hogy mennek napi 50 kilométereket, ami egy idő után megbosszulja magát, főleg, ha nem piheni ki magát az ember, nem nyújt le. Azért 5 hónap nagyon sok idő.
Az elején mindenképpen visszafogjuk magunkat, utána szépen-lassan próbálunk felmenni 40 kilométer környékére, ami szerintem reális, mert egy jól karbantartott ösvényről beszélünk. Nehezíthetik ezt olyan tényezők, hogy mellettünk ég az erdő, és akkor oltári nagy füst van, vagy lezárás is lehet vagy fakidőlések, akármi, de terep szempontjából, technikailag nem egy iszonyatosan nehéz túrára kell gondolni, mert van karbantartott ösvény. Ha a közepén vagy már majdnem az elejétől nagyobb átlagot megyünk, az azt jelenti, hogy a közepére vagy a végére hagyunk egy kis tartalékot magunknak. Ha bármi kínunk-nyűgünk van, ezt az időt felhasználhatjuk regenerálódásra, vagy visszavehetünk a tempóból. Szóval az elején kell okosnak lenni.
TM: Ezek a fizikai veszélyek. Korábbi túratapasztalataitok birtokában miket tartotok a főbb mentális kihívásoknak, amik egy öt hónapos túrát megnehezíthetnek vagy meghiúsíthatnak?
Kércz Viktor: Szerintem nem szabad belegondolni abba, hogy milyen hosszú. Engem az nagyon meg tud nyomni az elején, hogy még hátravan 3000 km, és az mennyire sok idő, vajon mi történhet az alatt otthon, mert párhuzamosan megy az élet, amiből én kiszakadtam. Egy folyamatos vívódás van azért az emberben. Mentálisan inkább az a nehéz, hogy mivel lehet ezen felülkerekedni. Nekem az működött mindig, hogy kis részcélokat lőttem be: mondjuk felkelek aznap, és el kell jutni addig a folyóig. És a napi táv végéig, a folyóig, lesz egy rét, egy hágó, egy valami, így napon belül is mindig ezekre a kis részcélokra koncentrálok. Az nagy teher tud lenni, rászakad az emberre, hogy már mentem két hónapot, és még mennem kell hármat, végig ugyanez lesz, mint eddig, csak még talán rosszabb is. De érdekes, amikor az ösvényen vagyok, átkapcsol bennem valami, és ott, a helyszínen próbálok reagálni: beszívni azt, amit az ösvény elém dob, és megoldani a problémákat. Előre sose tudom megmondani, hogy mi lesz a fő nehézség. Így, hogy egy pár ösvényt megcsináltunk, már tudom, hogy ezen nem szabad kattognom, mert csak hergelem magamat, ami nem jó.
Makra Ákos: Ez a mentális oldala, ahogy Viktor is mondta, mindig más. Most, hogy kiszakadunk majdnem fél évre, az is aggaszthat, hogy honvágyam lesz, hiányozni fog valami, az otthoni kényelem, vagy csak, hogy egy ágyban aludjak, hogy már tizedik napja nem fürödtem, és fele királyságomat adnám egy zuhanyért. Vannak olyan napok a hosszútávú túrázásban, amikor, már bocsánat, de minden szar, semmi nem jön össze. Nem jól aludtál, elszakadt egy felszerelésed, elvesztettél valamit, szomjas vagy, éhes vagy, jön a gyomorsavad, belemegy valami a szemedbe, elfogyott a vized, mert elnéztél valamit, és még sorolhatnám. És ez halmozódik: ha ez egy napon vagy héten sokszor előjön, akkor elkezdesz mentálisan lecsúszni. Ebbe a hibába én is bele szoktam esni, hogy arra gondolok, mi volt rossz. Nekem nem mindig az segít, ha arra fókuszálok, mi a jó a jelenben. Hanem az, hogy ilyenkor arra gondolok, mennyivel rosszabb lenne otthon ülni, és teperni a mókuskerékben, minden nap ugyanazt csinálni. Nem állítom, hogy mindig rögtön kihúz, de ha arra gondolok, hogy olyan dolgot csinálok, amit én szeretnék, és azért szenvedek, akkor kicsit könnyebb elfogadni az egészet.
TM: Van-e olyan elv, fogadalom vagy saját magatoknak kiadott „parancs”, amihez egyénileg ragaszkodtok út közben abból a célból, hogy segítsen a mentálisan vagy fizikailag nehéz időszakokban?
Kércz Viktor: Erre én mondanék egy tanácsot, ami hosszútávú túrákon általánosan elfogadott. „Never quit on a bad day”, tehát soha ne hagyd abba egy rossz napon. Mindig az átlagot kell nézni: ha huzamosabb ideje azt érzed, hogy nincs itt a helyed ezen a túrán, akkor érdemes elgondolkozni a befejezésen. Ezt azért tudom mondani, mert én is hagytam már abba hosszú túrát idő előtt, Ákos is. Nagyon tudni kell fejben, hogy miért csinálod: részemről a PCT szimplán, prózaian annyi, hogy nekem ezzel indult kvázi minden, és ez egy nagyon nagy álmom.
Ha nem sérülés, hanem valami belső ok miatt hagynám abba, akkor nagyon nagy teher lenne a hátralévő életemben, hogy így döntöttem. Szerintem mindenkiben van több ilyen kis motiváció. Bennem ez, meg hogy gyerekkoromban imádtam az indián regényeket, filmeket, sosem voltam még Amerikában, és visszagondolok rá, hogy évekkel ezelőtt hányszor képzeltem el, hogy ilyen helyeken járok. Van egy felnőtt oldala is: a mai világban a legnagyobb luxus, hogy magával tölthessen az ember öt hónapot, mindenből kiszakadva.
TM: Az Egyesült Államokba 5 hónapra azért nem csak úgy átugrik az ember, mint mondjuk Ausztriába. Meg lehet állítani az itthoni életet 5 hónapra?
Kércz Viktor: Körülményesen, de szerintem többé-kevésbé meg lehet állítani a dolgokat. Egyszerűbb eset, ha családnak, barátnak, barátnőnek, bármelyik közel álló embernek már jó ideje adagolod, hogy ide el akarsz menni. Én a családnak és a hozzám közelebb állóknak a Camino után egy évvel mertem elmondani, hogy ez a tervem, ezt néztem ki magamnak. A másik fele a munka. Ha alkalmazott az ember, két opció játszik: felmond, vagy fizetetlen szabadságra megy. Ez nyilván munkahely- és munkakörfüggő. Esetemben a fizetetlen szabadság játszik, és nagyon értékelendő, hogy ebbe belemennek, mert meg kell oldani, hogy amíg nem vagy, addig a te munkádat elvégezze valaki. A felmondás is opció, nagyon sok ember csinálja, hogy két munkahely között szakít időt egy ilyen túrára, mert máshogy nem nagyon tud. Ha vállalkozó az ember, az egy másik kérdés. Nem egyszerű, de lehetséges ezzel tervezni. Hozzátartozik még, hogy milyen élethelyzetben vagy. Nekünk még nincs saját családunk, de teljesen más, ha valakinek van gyereke: a gyereknevelésből szakad ki hónapokra, és az egy nagyon fontos korszakból hiányzik. Mi szerintem ilyen szempontból elég szerencsés helyzetben vagyunk még.
Makra Ákos: Nem akarok ilyen frázisokba belemenni, hogy mindenkinek megvan erre a lehetősége, mert biztosan nincs. Ez egy óriási luxus, egy privilégium, hogy össze tudjuk hozni. Ezért is mondom, hogy ez öt hónap szabadság, öt hónapot úgy töltesz, ahogy szeretnéd, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Nekem egyszerű okom van rá: szeretném jól érezni magam. Ez baromi önzőnek hangzik, és ha az ember a felszín alá néz, akkor az is. Tudom, hogy nagyon sok embernek más motivációja van erre. Én nem szeretnék sem magamnak, sem másnak hazudni, csak jól akarom érezni magam ezen a túrán, szeretném látni azt a vidéket.
TM: Egy ilyen túra nem az első napon kezdődik, hanem hónapokkal-évekkel előtte. A közösségimédia-oldalaitokról kiderül, hogy csináltatok itthon felkészülési túrákat. Alkalmas erre a hazai, a kintinél egyszerűbb terep, akár a Kéktúra, hogy felkészülj egy jóval komplexebb útvonalra?
Kércz Viktor: Tökéletesen alkalmas rá, egyetlen dolgot nem lehet lemodellezni vele: hogy milyen, amikor több napig nem érintesz civilizációt. Ezt Magyarország adottságaiból fakadóan nem lehet megcsinálni, mert nincsenek hatalmas vadonok. Körözhetsz a Bükkben összevissza falvak érintése nélkül, de az nem az igazi. Amerikában A-ból B-be mész, és tényleg nincs közötte semmi. Ezt más európai hegységekben lehet gyakorolni, hogy minden cuccodat viszed, és több nap után érsz újra településre. Maga a PCT egy jelölt és rendszeresen karbantartott ösvény, és még az Országos Kéktúránál (OKT) is sokkal szerényebb emelkedőket tartalmaz. Ez furán hangzik, mert nyilván magasabbra megy az ember, de míg a Kéktúra sokszor egyenesen felvágtat egy hegyre, itt végig szerpentineken haladsz. Úgy van kialakítva az ösvény, hogy hagyományaiból adódóan lovas teljesítésre is alkalmas. Ebből fakadóan elég kellemesen emelkedik, kellemesen tűnnek el a szintek benne.
Az időjárást itthon is lehet modellezni. Keresni kell az alkalmakat: mondjuk nyáron menj az Alföldre a sivatagi szakaszt modellezni, vagy télen a hegyekbe, ahol hó esett. Hogy ott milyen sátorozni, milyen benne menni, hogyan menedzseled a vizes cuccokat. Ez szerintem 80-90%-ban megoldható az Kéktúrán is.
Makra Ákos: Amit nem nagyon lehet itthonról modellezni, hogy például hogyan fogod érezni magad 4000 méteres magasságokban, vagy például folyóátkeléseket azért elég nehéz találni. A mindennapi dolgokat, hogy mit csinálsz, ha meleged van, mihez kezdesz a vizes cuccoddal, mennyi víz kell egy nehezebb szakaszra, mennyi cuccot pakolj, ki lehet itthon próbálni, és nem fog nagy meglepetés érni ott sem valószínűleg. Ami még nincsen itthon: mérgezőbb növények meg állatok. Ezeknek utána kell nézni.
Kércz Viktor: Még egyetlen dolgot hozzátennék. Nem azt mondom, hogy ezekkel a külföldi magashegyi ösvényekkel összevetve szokás lenézni az OKT-t, de sokszor hallottam az itthoni túrázó közösségben, hogy „ez sokkal könnyebb”. Szerintem abszolút párba állítható az OKT bármelyik hosszútávú túraútvonallal, ugyanúgy kihívásokat rejt, és egy nagyon jó felkészítő ösvény bármelyik hosszútávú túrára. És itthon van, csak kilép az ember a lakhelyéhez legközelebbi szakaszra, és elkezdheti csinálni.
TM: Ha már vizes cuccokat emlegettetek, térjünk át a felszerelésre. Mivel ultrakönnyű felszerelést használtok, ránézésre szinte lehetetlennek tűnik annyira kicsi pakkokkal elindulni, amekkorákkal ti túrázni szoktatok, és terveztek most is. Van ebben egy plusz vállalásotok, valamiféle célotok, vagy szimplán csak így komfortos?
Makra Ákos: Nem érzem, hogy ez egy fő motiváció lenne. Viktorral mindketten kényelmesek tudunk lenni abban az értelemben, hogy úgy válogatjuk össze a felszerelést, hogy minél kevesebb „pepecsfaktort” tartalmazzon. Tehát minden a lehető legegyszerűbb legyen, mert nem szeretjük az aprólékos dolgokat, és mindketten régóta látjuk, hogy mindig lehet még könnyebb felszerelést vinni, de nem biztos, hogy a legkönnyebb a legjobb. Ezen a túrán valószínűleg nem leszünk benne a számszerűsített ultrakönnyű kategóriában, csak megközelítjük azt: mivel viszünk kamerafelszerelést, nemcsak annak a súlya, hanem a járulékos tömeg is hozzá fog adódni, hiszen az ember nagyobb powerbanket, nagyobb töltőt, több kábelt, kiegészítőt visz.
Egy célfüggvényt kell elképzelni: szeretnék egy adott kényelmi szintet elérni, és el kell dönteni, hogy ehhez miről vagyok hajlandó lemondani. Mondok egy példát: hajlandó vagyok-e vinni szélkabát és esőkabát helyett egy darab esőkabátot, mert az igazából mindkét funkciót ellátja, csak legfeljebb kevésbé szellőzik, amikor nekem a szél ellen kell. Olyan ez, mint egy libikóka vagy mérleg: az egyik oldalra pakolod, hogy mennyire lesz komfortos a sátor, amit akármilyen szélvihar sem tud felborítani, de a másik oldalon ott van, hogy mennyire kellemes ezt napi 30 kilométereken keresztül hordozni 150 napig. Mégiscsak többet cipelem a táskát, mint amennyit mondjuk alszom, vagy a táborban töltök, úgyhogy az kisebb prioritást kap. Persze az alvást nem lehet ellébecolni, mert az az alapja mindennek, annak muszáj jónak lennie. Lehet az ultrakönnyű túrázást is rosszul, felelőtlenül csinálni, ugyanúgy, mint minden mást. Mindenkinek van egy egyéni komfortszintje, és annak megfelelően próbálja belőni a felszerelésigényét. Mi nem azt szeretnénk bizonyítani, hogy ezt a túrát minél kevesebb felszereléssel meg lehet csinálni, hanem hogy megfelelően kevéssel is lehetséges.
Kércz Viktor: Én mindig is arra törekedtem, hogy minél egyszerűbb legyen a felszerelésem. Itthoni túrákon, amikor többet hibázhatok, nagyon szívesen kísérletezek vele, hogy feleakkora súlyú, tömegű cuccot viszek, csak ezzel egyre több pepecselés jön be. Amit Ákos is mondott: mondjuk kétszer annyi idő felállítani a ponyvát, vagy nagyon körülményesen tudom elkészíteni a kajámat, és így tovább. Egy ilyen hosszú túrán értékelem, hogy a táborverés vagy a vacsorakészítés ideje lerövidül. Például nehezebb menedéket viszek azért, mert azt könnyebb felállítani, és egyszerűbben tudok benne főzni, meg minden egyebet csinálni. Tehát nem az van, hogy mondjuk 200 gramm oltárán félórával tovább tart minden, mert ott kúszok-mászok egy kicsi sátor vagy kicsi ponyva alatt.
(Ákos részletes felszereléslistáját ezen a linken, Viktorét pedig ezen a linken lehet végigböngészni, mindkettőhöz tartoznak súlyadatok is.)
TM: A komfortból azért itt-ott engedtek a videózás és fotózás érdekében. Ez egy kiegészítő hobbi a túrázáshoz kapcsolva, vagy van valami direkt célja?
Kércz Viktor: Részemről abszolút a második. Az elsőnek indult, de átcsapott a másodikba. Ezeknél a hosszabb túráknál szinte a kötelességemnek érzem, hogy készítsek róla valamit. Nekem ez az, ami megmarad az utakból fizikailag. Nyilván csinál az ember képeket, ír posztokat, de a videó egy olyan vizuális és tartalmi csomag, amiért megéri dolgozni. Illetve nekem is iszonyú sokat adott az, amikor más emberek anyagait néztem anno. Amit a hosszútávú túrázás ad, azt mindig szeretné az ember továbbadni másoknak is. Én szeretnék a klasszikusabb mederben maradni, tehát egy útról egy film. Az talán jobban megmarad, mint egy valahány részes videósorozat.
Makra Ákos: Igazából én tökre ki tudok kapcsolni, miközben fényképezek, és olyan momentumokat vagy olyan részleteket veszek észre, amiket mondjuk más nem, meg amik mellett én is elmentem volna máskor; vagy csak egy érdekes kompozíciót látok meg. Tehát az ilyesmi motivál, hogy ezeket észrevegyem. Szeretem fotós szemmel, a kamera szemével is látni a világot, nem csak nézni ki a fejemből. Nem érzem igazából munkának, mert ha nincs kedvem, akkor nem fényképezek egyáltalán, most például a legutóbbi túrámon nem is vittem gépet.
Hogy célom van-e vele? Az elsődleges, hogy nekem meglegyen a túra emlékben. Az másodlagos, hogy közzéteszem. Nagyon könnyen el tudok felejteni tájakat, neveket, hogy hol voltam, mi jött mi után, és nagyon sokat segít, hogyha leírom és megörökítem ezeket. Munkának nem nagyon élem meg.
TM: A Kéktúrán hozzászoktunk a pecsételéshez. A PCT-n van-e a teljesítésnek valamiféle elismerése, sarokköve, vagy csak végigsétálsz, és tiéd a dicsőség?
Makra Ákos: A legjobb tudomásom szerint nem tudják ellenőrizni. A beszállópontokon szokott lenni egy könyvecske, amibe beírod magad, ebből tudják a rangerek, hogy ha valami baj van, akkor te valahol a két szekció között vagy. Másrészt, ha jól emlékszem, van egy adatbázis a teljesítőkről. Valamekkora támogatás, azt hiszem, 50 dollár fejében kapsz egy teljesítést igazoló kitűzőt a PCTA-től (az útvonalat menedzselő szervezet – a szerk.). Viszont talán az is oda van írva, hogy ennek a bevallása teljesen becsületalapú, tehát ők nem ellenőrzik.
TM: Szerencsére egy túra sikerét számos másik sarokponthoz is lehet kötni, mert annyiféle dologról szólhat egyszerre. Ha akarom, csak kikapcsolódás, hobbisport, ha akarom, teljesítménysport. Ti mivel lennétek elégedettek, mitől éreznétek sikeresnek ezt a túrát?
Kércz Viktor: Ha fizikai vagy mentális sérülés nélkül végig tudom csinálni, tehát nem tör meg olyan szinten az út, hogy már csak azért fejezem be, mert kötöm az ebet a karóhoz, hanem mentálisan egészséges állapotban érek a végére. És ha tudok készíteni egy filmet, amiben meg tudom fogalmazni, át tudom adni, ahogy az egészet átéltem, akkor ezt sikernek élném meg. Ha úgy jövök ki onnan, hogy ez jól esett, és nem cserélném el semmire.
Makra Ákos: Van egy teljesítményvonzata is ennek, mert 4270 kilométert autóval, egyenes úton vezetni is sok idő. Tök jó érzés lehet, hogy képes voltam ezt megcsinálni. Lehet úgy is teljesíteni egy túrát, hogy az embernek már nincs kedve befejezni, mert nem élvezi annyira, de csak azért is megcsinálja. Akárhol is hagyom abba, akármikor, ha befejezem, ha nem, sikeresnek akkor érezném, ha nincs sérülésem, és ha azt tudom mondani, miután hazaértem, hogy na igen, ez jó volt, én ezt élveztem minden egyes nehézségével együtt. Hogy büszke vagyok magamra, amiért ennyit megcsináltam, és mertem azt csinálni, amit gondoltam, hogy csinálni fogok.
TM: Köszönjük a beszélgetést, és jó utat, sikeres túrát kívánunk!
