Feltúrt sziklagyepek, lerágott csemeték – vadkárok a természetben

„Kijelenthetjük, hogy a napjainkra felduzzadt vadlétszám már nem tekinthető tolerálhatónak. Nem csak az erdőgazdálkodónak és a mezőgazdáknak okozott kár miatt, hanem a természetvédelmi értékekben jelentkező vadkár miatt is, aminek mértétke gyakran kimeríti a természetkárosítás fogalmát. Ezt akár számszerűsíteni is lehetne, de azt egyrészt a vadgazdálkodók anyagilag nem tudják kompenzálni, másrészt ezen természeti értékek és élőhelyek pótolhatatlanok” – írta nemrégiben Klébert Antal a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság nyugalmazott természetvédelmi őre a nemzetipark-igazgatóság oldalán megjelent „Tud-e a vad természetkárosítást okozni?” címmel megjelent véleménycikkében.

A megoldás szerinte a vadlétszám szabályozása lenne, és ahogy mondja, „ennek kulcsa pedig a vadászfegyver, ami a vadászok kezében van”. A cikkhez rengeteg komment érkezett, sokan egyetértettek vele, mások viszont teljesen elhibázottnak találják már a kérdésfelvetést is. A téma kapcsán ellátogattunk a Vértesbe, Klébert Antal pedig megmutatta nekünk, hogyan alakítja át a vad az erdőket és a gyepeket.

„Nem tudnak ezzel megbirkózni”

Antal a Vértes lábánál fekvő Száron született, ma is ott él, hosszú évtizedek óta járja a hegységet, a terepen szerzett tapasztalatait foglalta össze cikkében, és hangsúlyozza, hogy nem csak természetvédőként beszél, mert több oldalról is rálát a probléma, ugyanis évtizedekig az állattenyésztésben dolgozott, tanult vadgazdálkodást, van vadászvizsgája is, bár soha nem volt aktív vadász.

"A vadlétszám optimális szinten tartása kizárólag a vadászok feladata. De úgy tűnik, hogy ezzel nem tudnak megbirkózni” – mondja, miközben az első helyszín felé autózunk Szárról.

Útközben keresztülhaladunk a Vértesboglári-legelőn, ami tele van virágokkal, a legnagyobb tömeget a lila fürtös gyöngyikék adják, de az apró nőszirmok is elkezdtek már virágozni. Az első túrásnyomokat is meglátjuk, ahogy közelebbről szemügyre vesszük a gyepet a földből kifordított apró nőszirmokat találunk. A disznók gilisztákat, pajorokat keresnek, de bizonyos növények hagymáit, gumóit is kedvelik.

Szükség van a téli vadetetésre?

„A vaddisznó szapora állat, míg régebben általában évente egyszer ellett, most már van, hogy két év alatt háromszor is ellik 8-10 malacot. Ezek fele koca, amik 8 hónaposan már képesek szaporodni. Ahogy pedig nő az állomány, egyre nagyobb területen jelennek meg. A Vértest nem érte el a sertéspestis, de máshol az állomány, ilyen szaporasággal, a betegség hatását két-három év alatt kiheveri.”

„A téli vadetetésre szerintem akkor lenne szükség, ha télen vastag hótakaró lenne. A szórókon, a magaslestől nem messze általában azért etetnek, hogy a vad odamenjen, de nem azért, hogy jól lakjon, hanem azért, hogy meg lehessen lőni. A vad túl van etetve. Ilyenkor persze elhangzik az az érv – ami nem alaptalan – hogy azért etetik a vadat, hogy ne menjen ki a mezőgazdasági területre, és ezáltal is csökkenjen vadkár. Ez igaz is lehetne, de télen és tavasz elején lényegesen kevesebb a táplálék az erdőben, mint kint a mezőgazdasági területen, ezért logikus, hogy a vad kijár. A gazdák védekeznek, néha villanypásztort húznak ki, de ma már olyan is van, hogy bekerítik a szántójukat vadkerítéssel.”

Bonsaiok az erdőben

Vadkerítésekkel az erdőkben is gyakran találkozhatunk. Mi is megnézünk egy ilyen helyszínt, ahol a kerítésen belül fiatal tölgycsemeték növekednek.

A kerítésen kívül is vannak csemeték, de közelről látszik, hogy ezeket mind lerágták a szarvasok. Ezek a kis csemeték is küzdenek azért, görbe ágaik árulkodnak erről. „A japánok nem tudnak ilyen bonsaiokat nevelni” – jegyzi meg Antal.

A lerágott csemeték között csak az örökzöld babérboroszlán érintetlen, a védett és mérgező növényt nem eszi a vad.

A fák között jól kivehető vadcsapások kanyarognak, több irányból is érkeznek ösvények, majd több ágra szakadva haladnak tovább, mintha valami erdei sztráda vezetne itt keresztül. Antal két egymás közelében álló tölgyet mutat.

Ez utóbbi fának sikerült elérni azt a kritikus magasságot, ami fölött a szarvasok már nem tudják megrágni, így most már szabadon nőhet.

A közelben megnézünk egy nagy dagonyát. A víz nemcsak a nagyvad számára fontos, de tavasszal a kétéltűek is itt rakják le petéiket. Jól látszanak most is az erdei békák petecsomói. A kikelő ebihalaknak még jó néhány hétig ez lesz az életterük, már ha megmarad addig a víz.

Az egyre gyakoribb és hosszabb száraz időszakokban azonban rohamosan csökken a dagonya mérete, egyre több vad jár ide inni, a víz egyre kevesebb és zavarosabb lesz, az ebihalaknak igyekezniük kell, ha még a víz eltűnése előtt békává szeretnének válni.

A kéreghántás leginkább a magas kőriseken figyelhető meg, pont azon a fajon, amit egy gombabetegség is tizedel mostanában. A szarvasok kéreghántása nem pusztítja el a fát, de utat nyit a kórokozók előtt, gyengíti a fa immunrendszerét, ezt tetézi még a klímaváltozás, és a három tényező együtt már túl sok a fáknak.

Nem az a baj, hogy esznek

Útközben több feltúrt gyepet látunk, a túrások között tavaszi héricsek pompáznak. Ez a faj viszonylag jól bírja a vad által okozott terhelést. Egyébként is a legeltetett gyepeket kedveli, de a legnagyobb szerencséje az, hogy mérgező, az állatok pedig tudják ezt, és elkerülik.

A leány-és fekete kökörcsinek is mérgezők, de ők kevésbé viselik jól a gyepek feltúrását.

Antal cikke alatti kommenteket olvasgatva kiderül, hogy jó páran vannak, akik nincsenek egy véleményen vele. „Hogyan beszélhettek kárról, hogyan használhatjátok egyáltalán ezt a fogalmat, hogy »kár« egy állat természetes viselkedésével, azzal kapcsolatban, hogy eszik? Ő nem okoz kárt, hanem él, eszik” – írja egy kommentelő.

Antal azt mondja, nem azzal van baj, hogy az állatok esznek és léteznek, hogy látszik egy-egy túrás vagy kéreghántás, hisz a vad is itt él. A mennyiség a probléma, mert ilyen tömegben már szemmel látható károkat okoznak, és tönkreteszik az élőhelyeket.

Mintha feltárcsázták volna a sziklagyepet

A Vértes szentélyének is nevezett fokozottan védett Fáni-völgyet két oldalról meredek sziklafalak fogják közre, ezek tetejét fajgazdag nyílt dolomitsziklagyepek borítják. Ezek a sérülékeny és speciális élőhelyek tavasztól őszig védett virágokkal vannak tele. Normális esetben. Most azonban hatalmas területeken nyoma sincs virágoknak, úgy néz ki az egész gyep mintha feltárcsázták volna.

Antal is elképedve jár körül, néhány nappal ezelőtt itt még minden rendben volt. A disznók egészen a sziklaperemig széles sávban feltúrtak mindent. Túrásaikkal nemcsak az értékes növényzetet forgatják ki, de elősegítik a gyom-és az invazív fajok térfoglalását, és az itt élő gerincteleneknek, például hazánk legnagyobb rovarának, a fűrészlábú szöcskének az életterét is tönkreteszik.

„A vaddisznók télen összeverődnek nagyobb csapatokba, és ha kijön ide egy 50-100 disznóból álló konda, akkor egy éjszaka alatt, mint a traktor feltúrják az egészet, és ezzel évekre ellehetetlenítik ezt az érzékeny és értékes élőhelyet.”

A szarvasokról a lerágott cserjék árulkodnak, a muflonok a meredek hegyoldalakban látható szerpentinező ösvényeket hagyják maguk után. És persze ne feledkezzünk meg az emberekről sem, akik nemcsak, hogy bejöttek a fokozottan védett területre, de tüzet is raktak a sziklagyepen.

Lovasok is jártak itt, a lócitromok lapulnak a földön szerteszét. Ez elsőre ártalmatlannak tűnhet, de nem az, a túlzott nitrogénterhelés ugyanis szintén a betelepülő gyomnövényeknek kedvez. A disznók túrása, a muflonok taposása a meredek lejtőkön az eróziót is fokozza, így nem csak a növények, de idővel a vékony talajréteg is eltűnik innen.

A nagybetűs vadász meg a többiek

Antal szerint a túlszaporodott vadállomány problémáján csak az segíthetne, ha a vadászok több vadat ejtenének el. „Az ember laikusként úgy érzi, hogy ebben az országban egyre többen vadásznak, akkor, hogy lehet az, hogy közben meg mégsem ejtenek elég vadat?” – kérdezem.

„Sokféle vadász van. Van a nagybetűs vadász, de belőlük már nincs sok. A nagybetűs vadász alatt azt értem, aki gyerekkora óta olvasgatta a szakkönyveket, elkísérte az apját vadászni, évekig részt vett a hajtásban, végzett társadalmi munkát.

A cserkelés az, amikor nem a szórón lövik meg a vadat, hanem a vadász a hátára akasztja a puskát, a bal oldalán ott megy a vizsla, és sétál hétfőn, kedden, szerdán. Ismeri a terepet, nem téved el, nem kell neki kísérő, tudja, hol tartózkodik a vad, és csendben oda tud menni, nem kell neki terepjáró.”

Antal szerint mára lényegesen több lett a vadász, de ezeknek a döntő része nem a nagybetűs vadász, hanem az, aki számára a vadászat státusszimbólum. „Nekik nincs meg a tapasztalatuk, a gyakorlatuk, az etikájuk, a látásmódjuk, nem ismerik az erdőt és a természetet. Az ilyen vadász kijön szombaton, eszik-iszik, jól érzi magát, este kimegy a lesre, ami előtt a hivatásos vadász egész héten szórta a kukoricát, hogy odaszokjon a vad. A vadász kiül, és ha nem jön a vaddisznó, akkor esetleg még rádob egy napot, de ha továbbra sem jön, akkor úgy érzi, hogy itt valaki valamit nagyon rosszul csinál. Ez az alapvető probléma. Nincs idő, felgyorsult a világ, és most az az igény, hogy annyi vad legyen, mint egy vadasparkban.”

Túlélt tízezer évet, de ezt a muflonnyomást nem bírja

Hogy mi az optimális vadlétszám, azt mindenki másképp látja. Mást mond vadász, az erdész, a földtulajdonos, a természetvédő és a laikus természetbarát is. „A vadászati adattárban lehet látni a becsült vadlétszámokat. Ez egy becsült adat, mert nem lehet reálisan megmondani, hogy a magyarországi erdőkben mennyi vad van. Ezt senki nem tudja. Amit biztosan tudunk, az a legálisan lelőtt vad száma, amit szintén megtalálunk az Országos Vadászati Adattárban.”

A muflon esetében egyszerűbb a helyzet, hisz nem őshonos fajról van szó (bár vannak, akik nem értenek egyet ezzel), így esetükben a nulla lenne az optimális szám.

„A muflont a 60-as években telepítették be a Vértesbe. Ott voltam, láttam. Az első bárányokat a Zuppa-tető északi oldalán engedték el. Ma olyan nagyságú a muflonállomány, hogy az már problémát okoz. A Fáni-völgyben már eljutottunk oda, hogy be kellett keríteni a fokozottan védett medvefül (cifra) kankalin állományát, mert évről évre csökkent az állománya. Ez a faj a jégkorszak utáni hűvösebb időszakból maradt itt, de ha nem avatkozunk be, pár év múlva eltűnt volna. A jégkorszak vége óta eltelt tízezer évet túlélte, de ezt a muflonnyomást nem bírja.”

„A sok a vad, nem sok a vad” -kérdés eldöntésére Antal szerint létezik egy objektív, jól látható mérőeszköz, egy mindenki által érthető jelző: a vadkerítések léte vagy nem léte. „Ameddig erdőt nem lehet felújítani a vadtól, csak vadkizáró kerítéssel, addig túl sok a vad, ha már nincs szükség kerítésre, akkor kijelenthetjük, hogy optimális a vadlétszám. Egy ilyen kerítés ugyanis több millió forintba kerül, és fölöslegesen biztos, hogy senki nem építené azt meg”.