A bőség zavarával kellett szembenéznie április 7-én a teljesítménytúrázóknak. Ezen a szombati napon ugyanis meglehetősen színes volt a túrapaletta, ami jobbnál jobb útvonalakkal csalogatta a természetjárókat. Túratársaimmal mi végül az eldugott helyeket és járatlan utakat hirdető Magyarországi Forrástúrák a Visegrádi-hegységben elnevezésű tematikát választottuk, ami a várakozásoknak megfelelően nem csupán izgalmas helyekre kalauzolt el minket, hanem egy már unalomig ismert hegységet helyezett új dimenzióba.
Jó párszor jártunk már errefelé - mondtuk magabiztosan magunkban - mielőtt belevágtunk a közel 50 km-es táv teljesítésébe, de már a rajtban úgy forgattuk az itinert és a térképet a kezünkben, mint akik tájékozódásból fognak vizsgázni. Jelzetlen utak és ismeretlenül csengő forrásnevek hozták zavarba a táj ismerőit, aztán összehajtva a papírokat kijelentettük: - Majd követjük a szalagozást! - és ez szinte az indulásunktól kezdve így is lett, hiszen a kihelyezett terepi „mankók” nélkül aligha tudtunk volna végigmenni a kijelölt útvonalon.
Felsorolni is nehéz lenne - pláne fejből - azt a 18 forrást és kutat, melyeket az egész napon át tartó gyaloglásunk során felkerestünk. Esztergomból indulva rögtön ismeretlen terepen találtuk magunkat, ahogy a város határába emelkedő présházas utcácskáról jelzetlen utakra fordultunk. Alig tettünk meg 6 kilométert, máris 5 eldugott forrást érintettünk, és még látványos panorámákban is részünk lehetett, melyek egyszerre tárták elénk Esztergom látképét és a Duna túlpartján fekvő Helembai-hegységet, valamint a Börzsöny magaslatait. Ezen a szakaszon futottunk össze Csernus L. Gábor tízszeres OKT-teljesítővel is, aki a jelek szerint nem csak a kék jelzéseket követi a természetben.
Mondhatni, a túra első kilométerein teljesült a vágyunk, hiszen a szervezők a meghirdetett tematikájukhoz hűen egyből olyan helyekre vezettek el minket, melyek eddig rejtve voltak előttünk. Az olykor nehezen járható, csalitoson átkelő ösvényeken jöttek egymás után a számunkra ismeretlen Falucskai-forrás, Holop-kút, Névtelen-forrás és Könyv János-forrás foglalásai, melyek némelyike még a kiépítettségük ellenére sem volt feltüntetve a turistatérképen. Így, ha az itiner és a szalagozás nem visz minket az ellenőrző pontnak számító vizes helyekhez, akkor bizonyosan nem találtunk volna oda, pedig még nem is ezek voltak a legeldugottabb vizes helyek, melyeket a nap során felkerestünk.
Holop-kút
Kikeveredve a jelzetlen és néhol igen nehezen járható részekről, rátértünk a zöld turistaútra, ami már egy nevesebb forráshoz vezetett minket. A Fári-kút egy terelő szalaggal lezárva és igen romos állapotban fogadott minket. Legutóbbi ittjártamokor még nem volt beomolva a forrás terméskőből rakott támfala, de a mellette álló pihenőhely már akkor is megérett a felújításra. Az ellenőrző kód felírása és a kis pihenő közben a forrás mondája jutott eszembe, miszerint a Vaskapu-kastély urának leányát hívták Fárinak, aki szerelmes lett egy pásztorlegénybe, és a hirtelen haragú apa ennél a kútnál kapta rajta a szerelmeseket. A felháborodott atya haragjában megölte a lányát, és miután eltemette, a sírból forrás fakadt. Állítólag minden évben, Fári halálának napján vértől pirosló víz folyik ki a foglalásból. Ha a legenda igaz, akkor a szegény lányt biztosan nem az ottjártunk napján gyilkolhatták meg, mert a víz áttetsző és kiváló ízű volt.
Fári-kút
A zöld jelzésen folytattuk az utat keleti irányban, mielőtt elértük volna a térképen is feltüntetett Öreg cserfát, és ezt követően a villamos vezetékek nyiladékát, ahol balra fordultunk. Jelzetlen úton ereszkedtünk le egészen a Nyír-völgy csörgedező patakjához, amin át is keltünk. Itt a sűrűn benőtt és kidőlt fákkal nehezített terepen találtunk rá a Péntek-forrásra, melynek létezését már inkább csak egy tábla hirdeti.
Nem sokkal ezután értük el a piros út mentén megbúvó Aranka-forrást, amit a növények burjánzása előtt még könnyen megtalálhatunk, de nyáron a közelében csörgedező pataknak köszönhetően a bokrok és vízinövények teljesen eltakarják az amúgy sem feltűnő és mohával befutott forrás kőházát. Látva a mostani környezetét nem is hinnénk, hogy pár hónap múlva itt egy zöld oázis fog kinőni. Miután a forrásnál megkaptuk a pontőrtől az igazolópecsétet, a hegység belseje felé vettük az irány.
Aranka-forrás
Az erdészeti munkálatokban dagonyává vált piros turistaút szerencsénkre javarészt szikkadt sárnyomvályogban vezetett, bár a haladás ezekben sem volt kényelmes. Jelentős szintemelkedést követően értünk fel a Hirsch-obeliszkhez, amit 1896-ban Magyarország ezer éves fennállása alkalmából Hirsch István királyi főerdőtanácsos tiszteletére emelt az erdészet személyzete. Az emlékoszlop mögötti szikláról - különösen lombfakadás előtt -, ha nem is panorámás, de szép kilátás nyílik a környék hegyeire.
Hirsch-obeliszk
A turistautak csomópontjának számító Égett-hárstól újból keleti iránynak tartottunk, és leereszkedtünk a Hoffman-vadászházhoz, ahonnan csak két-háromszáz métert kellett megtennünk a szintén Hoffmanról elnevezett forráshoz. Itt ért minket utol a teljesítménytúrázás műfajában ikonnak számító Örsi Anna, akivel annak idején interjút is készített a Turista Magazin az egyhuzamban teljesített és megnyert 1000 mérföldes túrája kapcsán.
Hoffman-forrás
Ezen a szakaszon jó részt ismert és jelzett utakon kanyarogtunk, melyek kifejezetten pihentetőnek számítottak a nap eleji tájékozódás úttöréséhez képest. Túljutva a Szakó-nyergen, érintettük a bővízű Julia-forrást, majd a hóvirágokkal övezett sárga úton felkapaszkodtunk a hegység legmagasabb pontjára, Dobogókőre. Még a táv felénél sem jártunk, de a szervezők által itt felállított frissítőpont igen jókor jött számunkra. Zsíros és lekváros kenyér, finom házi kenőmájas és szörp adott új erőt és kedvet a folytatáshoz, ami még jócskán tartogatott kihívást.
Dobogókői depózás
Dobogókőről déli irányban kényelmesen ereszkedtünk le a kék kereszt jelzésen egészen a csodatévő Szent-kútig. Szépen kiépített környezete a hívők zarándokhelye, ahol rendszeresen tartanak miséket is. Miután felírtuk a fára kihelyezett kódot, párszáz méter után újból jelzetlen, alig járható ösvényeken, sőt, néhol úttalan utakon eredtünk számunkra addig ismeretlen források nyomába. A romos Hármas-forrástól kimondottan megküzdöttünk a bedőlt fákkal és a szúrós szedressel, ahogy megpróbáltunk sérülések nélkül feljutni a kék turistaútra, valamint a Kamilla-forráshoz.
Szent-kút Pilisszentkereszt közelében
A megpróbáltatások után az autópályaként ható Római-úton értünk fel a Két-bükkfa-nyereghez, ahol kisebb pihenőt iktattunk be, mielőtt az itinerünkön Szent László-forrásként szereplő, a térképen pedig Kálmán-kútként feltűntetett foglaláshoz értünk volna. A forrás közelében elhaladó turistaúton korábban számtalanszor jártam, de nem is sejtettem annak létezését. Ez a padokkal is ellátott pihenőhely volt a túra 15. ellenőrző pontja, ahol a szervezők egy minikiállítás keretében bemutatták az eddigi forrástúrák trófeáit. Már régóta terveztem, hogy begyűjtök egy ilyen jelvényt, ezért Pilisszentlélek felé öblös léptekkel folytattam az utat, nehogy kicsússzak a szintidőből, és ezzel lemaradjak a gyűjteményem legújabb darabjáról.
Szent László-forrás, vagy másik nevén Kálmán-kút
Miután átszeltük a hegyek közt megbúvó kis települést, a bekötőút aszfaltját koptattuk egészen a sárga kereszt jelzés eléréséig. A Ráró-kúttól a patak mentén vezető szalagozás már olyan terepen vezetett, ami háromfős csapatunkat szétrázta. Lacit hátrahagyva Edittel folytattam tovább az utat, és az akadályokkal teli patakátkelések ellenére is tartani tudtuk az addigra felvett gyors tempót. Elkaptuk a ritmust, és egyszere motivált minket a szintidőn belüli beérés kitűzött célja, valamint Editet a busz elérése, engem pedig mi tagadás, a célban elfogyasztott hideg sör vágya.
De Esztergomig még hátra volt pár kilométer, továbbá két ellenőrző pontként megjelölt forrás is. Elnyújtott léptekkel haladtunk a lemenő nap fényében, amely egyelőre még csak őszies színekben ragyogtatta a környező hegyek lombtalan vonulatait, melyekre többször is kiváló rálátásunk volt a Kerek-berek és a Hegymeg hatalmas kaszálóiról. A fények hangulatát az ösvényünket szegélyező odvas keltikék látványa hangolta tavasziasra, melyek utunk során itt hirdették legtöbben a kikelet eljöttét.
Kevesebb mint tizenhárom óra alatt sikerült beérnünk a célba, megtéve 49 kilométert és leküzdve 1900 méter szintemelkedést, egy sokszor nehéz terepen vezető úton. Nem sokkal utánunk Laci is beért a célba, akivel elégedett fáradtságban beszéltük át a nap élményeit, nemsokáig győzködve magunkat arról, hogy jó döntés volt ellátogatnunk erre forrásos tematikájú túrára, amely a hegység eldugottabb és számunkra új felfedezéseket tartogató részeit is megmutatta.
Kapcsolódó cikkek:
Élménytúra a Csévi-szirtek körül
