Magyarország legkisebb hegysége nemcsak a felszín alatt rejt kincseket – olyanokat nem, páratlan szépségű barlangokra kell gondolni –, hanem a felszínen is. Egynapos túra templomokkal, kolostorral, erődített templommal, egy kincseivel – olyannal is – mit kezdeni nem tudó kiállítással és szelíd emelkedőkkel.
Szerettem esőben vonattal menni a Bódva-völgyében, ahogy kis felhőpamacsok megülnek a Szalonnai-hegység sötétzöld erdejében, nézni a csonka tetejű Esztramost, a folyó szinte medencévé szélesedő völgytalpát, a vasút másik oldalán pedig a fátlan Aggteleki-karsztot. Izgalmasak voltak a térség barlangjai, víznyelői, zsombolyai, mert a történelmi Torna vármegye leginkább a felszín alatti világáról ismert, nem véletlenül. Engem viszont egyre jobban érdekel, ami felette van, és ahogy megismertem (nem helyiként), egyre változatosabb arcát mutatta, más a misztikus karszt, az aprófalvas Galyaság, a Bódva széles völgye, a kicsi Szalonnai-hegység és a szelíd, lankás, elnéptelenedő Tornai-dombság.
Ezért gondoltam, hogy a felszínen található értékeket tematikus túrákkal járjuk be. Az első legyen a középkoré, a középkori templomoké!
Túránk a szalonnai református templomtól indul. Szalonna neve a szláv solna (ʼsósʼ) szóból ered, abból torzult a magyar kiejtésnek megfelelőbb Szalonna helynévvé. (Tehát semmi köze a „disznósághoz”.) A busz ott áll meg nem messze tőle, parkolni pedig a mára bezárt takarékszövetkezet előtti parkolóban lehet, bár ottjártunkkor épp egy bákói (Bacău) rendszámú furgonból vásározók árulták a terepszínű és műrongyosított nadrágot. Aki vasúttal érkezik, az számoljon a templomig egy kilométernyi távolságot a 27-es út mellett, amelyen mérsékelt a forgalom.
Első állomásunk a református templom, amely a 11. században természetesen katolikusnak épült. Eredetileg egy román stílusú rotunda volt szentéllyel, majd a 8 méter átmérőjű rotunda nyugati részét lebontották, kiegészítették egy négyzet alakú résszel, és félrotunda lett a szentély. A kiegészítés gótikus stílusban épült. Mint általában a katolikus templomok falát, a szalonnaiét is freskók borították. Évszázadok teltek így, míg a 16. században két ellensége is lett a festményeknek, a kálvini puritanizmus és a füleki szandzsákbég.
Torna vármegye sosem lett a hódoltság része, ezért sem lett dzsámi a templomaikból, de a füleki bég azért szedett adót.
Pontosítsunk, nem az Oszmán Birodalom GDP-növeléséről volt szó, hanem egyszerű rablásról, fosztogatásról. Szalonnát már nem védte a szádvári királyi katonaság, ahogy a Tornai-dombságot sem, így a lakosság gyér lett. Buda visszafoglalása után újra benépesült a vidék jobbára református hitet valló magyarokkal, kisebb részt ortodox ruszinokkal. (Az ő leszármazottaik a görögkatolikusok).
Feltételezések szerint a törökök rongálták meg először a freskókat, amit nem kétlek, csak azt, hogy ezt hitéleti kötelességtudat miatt tették. A szovjet hadsereg sem tudatos ateizmus miatt tett kárt a világháború végén a magyarországi templomokban és azok felszerelésében. Ezt úgy hívják, hogy vandalizmus, ne mentegessük a törököket, nem érdemlik meg. Abban is biztos vagyok, hogy a tetőt senki nem javítgatta, legalábbis szakszerűen nem ebben az időszakban, úgyhogy az oszmánok pusztítása mellett a víz is megtette a magáét. Az újranépesedés után a kálvini szigornak megfelelően lemeszelték a freskókat, illetve az, ami maradt belőlük, majd 200 évig senki nem foglalkozott velük. Épült viszont a templom mellett egy szép fa harangláb, és a hívek adakozásából egy szószék és egy szószékkorona.
Ami a római katolikusoknál a szentek szobra, a görögkatolikusoknál az ikonosztáz, az a reformátusoknál a szószékkorona. Az alkotás, a fantázia kiteljesedése.
A reformátusoknak nincs Michelangelójuk, sem Andrej Rubljovuk, de vannak mesternek álcázott művészeik, akik elkészítették a szatmári, beregi és felföldi szószékeket, koronákat, kazettás mennyezeteket. A szalonnai templomban is a halovány, színüket vesztett freskótöredékekkel szemben él a szószék és a korona.
A freskók maguk töredékességük miatt inkább díszítőelemeknek tűnnek, csak a szakvezetés magyarázatainak segítségével kezdenek el élni a bibliai jelenetek. Legépebbek a román és gótikus épületrészt összekötő boltíven elhelyezkedő, szenteket és prófétákat ábrázoló képek középütt a báránnyal. Igen, 1922-ben egy templomfeltárás során bukkantak rá az addigra elfeledett freskókra, de csak 1973 óta láthatók a mai igen hiányos formájukban. Akkor tárták fel a régi rotunda szentélyét is, illetve nyerte el jelenlegi formáját a templom.
Elindulunk a Petőfi utcán a zöld rom jelzésen a zömmel a 60-as, 70-es években épült házak között. Kevés régi tornácos ház maradt meg itt, majd a katolikus templom előtt jobbra fordulunk a Nádaspatak utcára, és ezen keresztül hagyjuk el a falut. A turistajelzés kiváló, nem fogjuk elvéteni a falu vége előtti elágazást, ahol mi jobbra tartunk. Az utcán egyenesen továbbvivő zöld kereszt is felvezet a martonyi kolostorromhoz, de hosszabb úton.
A zöld rom jelzés itt hosszan megy fel gondozott és kevésbé gondozott gyümölcsösökön keresztül, majd szántóföldeken át kb. két kilométer hosszan. (Nyáron sapka, napkrém, mert árnyék szinte semmi.) Hajdan itt szőlő volt a 19. századi filoxéravészig, amire néhány borpince is utal, de újra nem telepítettek tőkéket. (Félelmetes leírni, de a felmelegedés miatt lehet, hogy tornai bort fogunk inni tíz év múlva, ahogy már lehet kapni lengyel barackot is.)
Fél óra múlva egy aszfaltozott úthoz érünk, ez a Martonyiból a Csengő-tetőn lévő tévétoronyhoz vezető út. Keletre Martonyi felé szelíd dombokat látunk, szépen művelt kukorica-, szójabab- és gabonatáblákat. Egy jó kilométeren az aszfaltúton megyünk – immár belépve az Aggteleki Nemzeti Park területére – fiatal, nagyon vegyes erdőn keresztül. A nagyon vegyes alatt azt értem, hogy vörösfenyő, akác, tölgy, kőris keveredik, majd elérünk a ponthoz, ahol a zöld rom jelzés letér a műútról, és túránk fokozottan védett természeti területre ér. Murvás, kavicsos úton megyünk, és egy kis emelkedő után a vegyes erdőt hirtelen bükkös váltja fel. 400 méter tengerszint feletti magasságban az ilyen tiszta bükkös ritka, de ne csodálkozzunk: a Bükk-völgy északi lejtőjén járunk. Amikor a völgyfőhöz érünk, tölgyes váltja fel a bükköst.
Egy kis tisztásra érünk, ahonnan kevesebb mint 100 métert kell megtenni a pálos kolostor romjáig. Az 1347-ben épült kolostor nem sokáig állt, mert 1550 után a már említett füleki szandzsákbég portyázói felfedezték az erdő mélyén lévő kolostort, aztán kifosztották. Az épület romlásnak indult, teteje beomlott, és még az 1975-ben kiadott útikalauz szerint is évszázados bükkfák nőttek a falai között. A két hatalmas törzs most is látható, de a kolostort a műemlékvédelem óvja, és a két bükkfa lombkoronája helyett tetőszerkezet védi a falakat.
A kolostorban folytatott ásatások során több faragott követ is találtak, ami alapján a gótikus ablakokat is rekonstruálni lehetett.
Engem viszont a hajdani templomszentély nem fedett, csúcsíves ablaka nyűgözött le, hogy a legalább 700 éve épített kövek máig tartják egymást úgy, hogy legalább fél évezrede semmi nem védi őket az esőtől, széltől. Az érdekes, hogy itt a világtól elzárt kolostornak vajon miért volt ekkora alapterületű temploma például a lakossággal bíró Szalonnával, Tornaszentandrással szemben. A kolostor romjai viszont szépek, a régi kerengő csak a derékig, mellmagasságig érő alapzata látszik. Ősz van, a tölgyek makkjai pattognak a köveken.
Érdemes itt megpihenni, mert Tornaszentandrásra 7,2 km út vezet innen, ami javarészt egy szép, de jellegtelen tölgyerdőn keresztül halad. Eleinte a zöld rom és a kék rom jelzést követjük emelkedőn, majd amikor elérjük az OKT-t, a zöld rom visszafordul Szalonnára, mi pedig kaptatunk tovább Tornaszentandrás felé. Kaptatunk, de nem sokáig, mert elérünk utunk legmagasabb pontjáig, onnan ereszkedünk le az OKT-n, majd a kék négyzet jelzésen.
A Szalonnai-hegység két emblematikus helyszíne a tévétornyot tartó Csengő-tető és (hadd legyek elfogult) az ország legszebb (látogatható) barlangját rejtő Esztramos. A kistáj erdősültsége a környező területekhez – például az északra fekvő Alsó-hegyhez – képest jelentősebb. Amilyen lusta emelkedő vezetett fel a kolostor romjaihoz, olyan lejtő visz le innen Tornaszentandrásra, az utolsó kilométert már szinte síkságon tesszük meg.
Tornaszentandrás szélén – a kék négyzeten érkezve – a híd után van egy út menti kereszt, ahol balra kellene fordulni, hogy Bódvaszilasra menjünk, de utunk harmadik állomása a faluban van, a régi katolikus templom. Akárcsak Szalonnán, itt is telefonon kell elkérni a kapukulcsot, amelyet a vezető hoz.
Gregorszky Barnabás be is gurul nemsokára biciklijével, és felmegyünk a templomhoz. A tornaszentandrási egyháztörténeti gyűjtemény (a régi plébánia épülete) mellett céloz rá, hogy ide is menjünk be, de ekkor még a „jó-jó meglátjuk, lesz-e időnk” állásponton voltam. Felértünk a templomhoz, amely a temető felett áll. Kör alakú fal veszi körbe, a régészek sem tudták egyértelműen eldönteni, hogy csupán támfalról van-e szó, vagy egy magasabb, portyázó törökök vagy rablók ellen épített fal maradványairól. Vezetőnk mutat egy részletet, ahol alul szélesebb a fal, és a szakértők ebből kiindulva nem vetették el, hogy esetleg „várfal” maradványairól van szó.
Őt viszont jobban bosszantja a templom sorsa. Első látásra felújított, rendbe rakott középkori templomot látunk, de aki harcolt már az elemekkel, tetőbeázással, penésszel, az látja, hogy tíz év, és nagyságrendekkel többet kell majd fordítani az állagmegőrzésre. „Sok pénzt költenek most templomfelújításra, ami nem baj, de az igen, hogy nem itt” – mondja vezetőnk. Mutatja a templom tornyán, hogy rojtosodik a zsindely (gomba támadta meg, lehet, hogy a templom fölé magasodó fa lombárnyéka sem használ neki), ereszt a műemlékesek nem engednek (hát igen, az Árpád-kori bádogosok szakszervezeti létszáma 0 volt), így a víz a földre folyik, és a kavicságyon történő vízelvezetés sem mindenütt tökéletes.
Teljesen megértem az aggodalmat egy 800 éves templom iránt, de azért ne képzeljünk magunk elé egy salétromtól málló alföldi házat.
A templom a 13. században épült. Merániai Gertrúd (igen, Bánk bán) hozatott ide telepeseket, bányászokat, mert a szomszédos Esztramoson vasércet találtak, és ha már itt vannak, a királyi vadászterületen többek között hajtóként is hasznossá tehetik magukat. Felépítették ikerszentélyes templomukat, amely Magyarországon egyedülálló. A két szentélyt egy átjáró köti össze, illetve egy hajóba nyílnak, amely a szalonnaihoz hasonlóan – a későbbi gótikus kiegészítés után – maga is a szentély része lett.
Az ikerszentély eredet viszont egy érdekes kérdés, és válasz nincs is rá. Minden általam ismert ismertetőben, internetes forrásban – ahogy vezetőnk elbeszélésében is – az szerepel, hogy délnémet bányászok hozták ezt az építkezési formát Merániából. Ez így nem igaz, a megoldást az 1971-es régészeti kutatást végző Valter Ilona régész 1980-ban, a Herman Ottó Múzeum 1980-as évkönyvében publikált tanulmánya tartalmazza. Azaz ő is csak találgat, és az egyetlen lehetséges összefüggés a többi ikerszentélyes templommal – amelyek a mai Dél-Tirolban, Meran (olaszul Merano) környékén és Svájc déli részén találhatók – merániai Gertrúd bányász telepeseihez vezet.
Ez az ábrándos talán vált feltételezetté a legtöbb helyen, néhol meg határozott kijelentéssé. Gertrúdnak semmi köze nem volt Meranhoz, az a Tiroli grófsághoz tartozott, a merániai pedig egy cím volt, mert az eredeti Meránia (a Német-római Birodalom tengermelléke) akkor már nem a család birtoka volt. A tanulmányból az is kiderül, hogy a tornaszentandrásihoz legjobban a Dél-Olaszországban (Puglia régióban) lévő Castellana 11. századi temploma/kápolnája áll, amelynek Gertrúd királynéhoz, a bányászathoz és Borsod-Abaúj-Zemplén megyéhez semmi köze. Olyannyira hasonló, hogy a tornaszentandrási templom eredeti tetőzetét is az alapján lehet(ne) rekonstruálni, ha nem lenne a 14. századi bővítés.
Itt is vannak középkori, konzerválni való freskók, csak míg Szalonnán a szigorú mészréteget kellett eltávolítani, itt dönteni kellett, hogy a 13. századi freskók vagy a 18. századi barokk oltár maradjon.
Nem tisztem itt ítélkezni, de azt meg lehet állapítani, hogy valami félrecsúszott. Az Árpád-kor egyszerűségét visszahozni nem lehet, de megtagadni műemlékvédelmi szempontból a 18. századot, helyette pedig azt 20. századi modernista berendezéssel pótolni rosszabb, mintha a barokk oltár maradt volna, hiszen így eklektikus enteriőrt kap a templom.
Mindez mellékes, mert az épület, a belső tér és a 800 év elnyom mindent.
A falusi középkori építészet geometriai szempontból nem tökéletes, de végtelenül stabil épületei – Magyarországon kizárólag templomai – akkor is lenyűgöznének, ha tele lennének graffitizve.
A 70-es évek feltárása után újították fel a füleki szandzsákbég és a víz által megrongált freskókat, illetve távolították el a barokk oltárt. A képet magát a templomhajó bal oldalán látjuk, a szépen faragott keretet a helytörténeti múzeumban nézhetjük meg.
Vezetőnk nosztalgiával emlegeti a barokkos berendezést. A freskó – hasonlóan a szalonnaihoz – ásványi festékekből készült, azaz bizonyos színek, a vörös és az okker tartják a színüket, míg a kék és a zöld csak halványan látszik attól függően, hogy a festéket alkotó ásvány mennyire bírja a levegő oxidáló hatását. Rám inkább a freskó rejtélyessége, misztikuma hatott, mint az esztétikuma, de ezt mindenki maga élje meg! Ami viszont lenyűgözött, az a szádvári várkápolnából idekerült (ez sem egyértelműen bizonyított) oltár, amely a templomhajó bal oldalán függ. A krakkói székesegyházban is megállná a helyét, nem mérete, hanem a faszobrok kidolgozottsága miatt. Azért Krakkót írtam, és nem Esztergomot, mert a szobrok kidolgozottsága a felvidéki lőcsei Pál mester és a Krakkóban alkotó német Veit Stoss remekműveire emlékeztetnek.
A templomlátogatás után Gregorszky Barnabás rábeszélt, hogy nézzem meg az egyháztörténeti gyűjteményt. Senki ne hagyja ki! Gyűjteménynek nem igazán lehet nevezni, inkább lerakatnak, ahol a 18. századi hímzett, pazar miseruhák, a nagyszüleink hálószobájában lévő „Jézus az Olajfák hegyén” kétes értékű festményei, a több száz éves könyvek, az NDK-ban gyártott Ruhla karórák, na és ki tudja, milyen régi feszületek a mára elhagyott plébánián vannak felhalmozva. (2013 óta nincs papja a falunak, most Bódvaszilas filiáléja.) A mosoly és a csodálat keveredett látogatásomkor.
A kiállítást elhagyva visszaindulunk a falun keresztül Bódvaszilas felé. Szalonnával ellentétben itt sokkal több régi, százéves tornácos ház maradt meg, amelyekben nem egy helyen kassai és Kassa környéki rendszámú autó parkol. Az uniónak és a schengeni övezetnek hála az elnéptelenedő falvakban megjelent a szlovákiai kereslet az ingatlanok iránt. Kassa közelebb van, mint Miskolc, és több szlovákiai magyar a környéken vesz házat, hogy itt telepedjen meg.
A mélyrepülésben lévő ingatlanárak emelkedni kezdtek elsősorban – a bódvaszilasi önkormányzattól szerzett információk szerint is – a szlovákiai keresletnek köszönhetően, leginkább a határ menti Hidvégardón. (De csak ott, ahol nem élnek cigányok nagy számban. Kerülöm a témát, de nem megkerülhető, Tornaszentandrásra nem engedték betelepülni az értéktelenné váló házakba a cigányokat, ahogy Hidvégardóba és Komjátiba sem, ott most sok a szlovákiai vevő, a cigányok is lakta Tornanádaska és Bódvalenke értéktelen számukra. Sakktáblaszerűen helyezkednek el a virágzásnak induló magyar és a gettósodó roma–magyar falvak.)
Visszatértünk a falu szélén lévő szentélyhez, és a híd előtt a jobb oldali utat követjük Bódvaszilas felé. Nincs turistajelzés, de eltévedni nem lehet, mert a dűlő bal oldalán van a fasor, és kb. másfél kilométerre a Bódvát szegélyező fákat kell megcélozni, amelyek mögött Bódvaszilas templomtornya is látszik. A jelzetlen dűlőúton legelők és napraforgótáblák mellett, a Bódva gátja előtt elérjük a halyagosi hidat, ahol ismét az OKT-ra csatlakozunk. Innen már csak egy kilométer Bódvaszilas. Az OKT nem régóta vezet erre, korábban az Esztramos bányájának iparvágányán vezetett, de az elhanyagolt vasúti híd több mint balesetveszélyes volt, és ugyan gyerekként érdekes volt a talpfákon lépdelni, másfél kilométert megtenni a szederrel benőtt vágányokon már fárasztó. A híd után szinte séta a síkságon, amíg beérünk a karszt alatt fekvő Bódvaszilasra.
Bódvaszilast tulajdonképpen minden arra predesztinálja, hogy a Bódva-völgy kistáj központja legyen, valaha a 70-es években annak is szánták, de a mobilizáció, a bányabezárások és a demográfiai helyzet (elöregedő magyar és növekvő, iskolázatlan cigány lakosság) miatt még arra a szintre sem tudott jutni, mint Szendrő vagy a szlovákiai Torna. Sajnos amolyan félbemaradt kistérségi központ lett, noha sokkal többet érdemelne.
A vasúton áthaladva az Ady Endre utcán érjük el a település központját, ahol a jobb időket megért Esztramos étterem épülete mellett jobbra fordulva megyünk a katolikus templomhoz.
Maga a templom az Alföldről is ismerős barokk épület, amelyet Esterházy „Fényes” Miklós, a fertődi kastély építtetője emeltetett, de nem ez az igazi látványosság, hanem a körülötte lévő várfal. Igen, ez egy középkori erődített templom, amelynek még részben megvannak a védművei, az egyik bástya fölé a megóvás céljából pedig egy tetőt is húztak. Az erődített templomok a történelmi Magyarország területén Erdélyben a legismertebbek, a világörökségi szász templomok mellett a székely erődített templomok, ám kevésbé ismert, hogy a Felföldön is vannak, Bódvaszilas mellett a környéken például Szilicén és Tornán.
Erdélyi „társaikkal” ellentétben a török háborúk után ezek szinte az ország közepére kerültek, Tornába, Abaújba, Gömörbe már nem tört be török, tatár, a várfalakat elhanyagolták, az építőanyagot elhordták, ezért már nem látványosak. Bódvaszilason is csupán egy hajdani bástya és a keleti fal az, ami megindíthatja a fantáziánkat: ha nem is az egri vagy a nándorfehérvári, de mégiscsak várfal, ahonnan nyakon lehetett önteni a füleki szandzsákbéget.
Mostani túránk itt véget ér, vonat Miskolc felé 17.31 és 19.31-kor indul, busz több is megy Kazincbarcikára, Miskolcra, Ózdra, de érdemes visszatérni, mert van még több felfedeznivaló is.
Körtemplom vagy rotunda
Magyarország a 11. században elterjedt templomépítési formáinak egyike, átmérőjük 6–9 m. Eredetük máig nem tisztázott. Valószínűleg nem is lesz, mert rotundákat találunk Írországtól a Kaukázusig, kör alakú szakrális építményt Afrikától Pekingig. Keresztény templomok esetében a római Pantheonig vezetik vissza a történetüket, Magyarországon pedig összefüggésbe hozták őket a jurtákkal. Nos, ha távcsővel figyeljük, akkor a Szíriusz is kör alakú. Magyarországon többek között Kallósdon, Kissikátorban és Öskün van ép körtemplom. A szalonnaihoz hasonlóan „felezéssel” szentéllyé alakított rotundából több is van az országban, Szalonnán kívül például Karcsán.
Vártemplom, templomvár vagy egyik sem
Nem öncélú nyelvészkedés, tényleg mást jelent, de gyakran összevissza használjuk őket. A vártemplom az, ahol egy elsősorban hadászati, katonai, védelmi funkciót betöltő épületegyüttes része egy templom vagy kápolna. Ilyen a siklósi várkápolna/templom. Templomvár – vagy ahogy olykor használják: erődtemplom – az, ahol ugyan az épület templom, de van benne katonai védmű (gyilokjáró, lőrés stb.) is. Bár az erőd és vár sem szinonima, a Citadella erőd, a füzéri pedig vár. Ilyen templomvár van Rajkán. Ez ebben a formájában nagyon ritka. A cikkben tárgyalt bódvaszilasi – hasonlóan a gyönyörű erdélyi szász és székely épületegyüttesekhez – templomvárat pontosabb, ha erődített templomnak nevezzük, hiszen magának a templomnak semmi védelmi, hadászati funkciója nincs, de a köré épített bástyák, falak a templom és természetesen az oda bemenekített javak és életek védelmére létesültek.
Ikerszentély
Egy rendkívül ritka templomépítészeti forma. Két csoportra lehet osztani őket: az egyikben a két szentély egy hajóra néz, ilyen a tornaszentandrási mellett Solnhofen (Németország), Reichenau (Németország), Mesocco (Svájc), Mendrisio (Svájc), Castellana (Olaszország), Zára (Horvátország) egy-egy temploma. Ezek mai is létező épületek, ásatással, régészeti feltárással valószínűleg sokkal többet ismerhetnénk meg, hiszen ezek is a román korból (9–13. század) valók. A másik csoportot azok a templomok képzik, ahol az ikerszentély két hajóra néz, amelyeket oszlopok vagy oszlopsor választ el. Ezekből több maradt fent, elsősorban a mai Tirol és Salzburg tartományban, ahol sok közülük bányásztelepülések temploma. Ezek nagy része későbbi, gótikus stílust (14–16. század) követ.
Pálos rend
Boldog Özséb által 1250-ben alapított, eredetileg magyarországi rend (Ordo Fratrum Sancti Pauli Primi Eremitae), amely Remete Szent Pál nevét vette fel. Remete Szent Pál ókori egyiptomi (görög) remete volt, tehát a rend nem Szent Pál apostolról kapta a nevét. Lengyelországban az első pálos kolostor Częstochowában, az akkor még nem a városhoz tartozó Jasna Górán (ʼFényes-hegyʼ) épült. A török háborúk idején a rend a háborús cselekmények és a Magyarországon terjedő protestantizmus miatt kiszorult, a 17.századi újjászervezést Lengyelországból indították el.
Rövid virágzás után II. József rendeletei a birodalom területén feloszlatták a rendet, majd a 19. század folyamán Lengyelország porosz és orosz részén is ugyanez történt. Két rendházuk maradt fenn Częstochowában és Krakkóban. A 20. században ismét alapítottak rendházakat szerte a világban, s ma mintegy 500 pálos szerzetes él a világban. Fehér habitust (szerzetesi ruha) viselnek.
A cikk a Turista Magazin 2020. december-januári számában jelent meg.
