Az Országos Kéktúra 133 km-es, Boldogkőváralja és Putnok közötti szakasza változatos földtani felépítésű és domborzatú kistájakon halad keresztül. A Zempléni-hegység és a Bükk közötti kéktúraösvények számos geológiai érdekességet rejtenek, amelyek mellett nem érdemes szó nélkül elmennünk. Sorozatunk folytatásában ezek közül mutatunk be egy válogatást a Cserehát és az Aggteleki-karszt vidékeiről.
A Hernád és a Sajó közötti terület legidősebb földtani képződményei Irota és Rakacaszend térségében, a Szendrői-rögvidéken bukkannak elő a felszínen Ezek a metamorf (átalakult) kőzetek (pl. kristályos mészkő, márvány, fillit) a földtörténeti óidő (paleozoikum) szilur és karbon időszaka között képződtek, kb. 400-300 millió évvel ezelőtt.
Csereháti táj
A Szalonnai-hegység és az Aggteleki-karszt döntő tömegét viszont már fiatalabb, a földtörténeti középidőből (mezozoikum) származó, döntően triász időszaki (kb. 250-200 millió éves) üledékes kőzetek (pl. homokkő, márga, mészkő, dolomit) építik fel. A jól oldódó triász mészköveken alakult ki az a csodás felszíni (víznyelők, dolinák) és felszín alatti (barlangok, zsombolyok) karsztos formakincs is, amely oly jellegzetes képet ad a Bódvaszilas és Aggtelek közötti tájnak.
A terület legfiatalabb földtani képződményei a Cserehát és a Putnoki-dombság lankáin, valamint az aktív vízfolyások völgyeiben találhatók különféle kavicsos, homokos és agyagos képződmények formájában. Ezek már a terület földtörténetének utolsó 10 millió évét képviselik, a miocéntől napjainkig.
Rakacaszend, márványfeltárások
Az Országos Kéktúra útvonala Boldogkőváralja térségében hagyja el a Zempléni-hegység „sátoros” vulkáni hegyeit, majd a Hernád-völgy keresztezése után, Encsnél lép a Cserehát területére.
A Cserehátban teljesen más kép fogad minket, mint amit eddig megszokhattunk: szántókkal, legelőkkel és kisebb erdőkkel tarkított alacsony dombsorok, amelyek között a patakvölgyekben apró törpefalvak ülnek meg. Merészen kiemelkedő csúcsokra, látványos sziklaalakzatokra ne számítsunk, hisz a dombságot alkotó üledékek ezt nem teszik lehetővé. A terület földtani felépítésében döntően a miocén földtörténeti kor végén itt hullámzó Pannon-tó, majd az azt feltöltő folyók kavicsos, homokos és agyagos üledékei vesznek részt. Ennek nem túl kellemes velejárója az a „vendégmarasztaló sár”, amely eső után komolyan akadályozza a kék ösvényt járó vándorokat céljuk elérésében.
Sárdagasztás valahol a Cserehátban
A Cserehát északnyugati részén, Irota és Rakacaszend térségében viszont már olyan kőzetek bukkannak a felszínre, amelyek magyarországi szinten is igen idősnek számítanak. Több száz millió évvel ezelőtt a területet hordozó, a mai helyétől több ezer kilométerre lévő lemeztöredéket változó mélységű tengervíz borította be, amelynek különböző részein rakódtak le azok az üledékek, amelyek metamorfizált változatai ma a Rakacaszend környéki dombok anyagát alkotják. Egykoron (kb. 350-300 millió éve, a karbon időszakban) mésziszapként rakódott le az az üledék, amely később mészkővé válva, majd márvánnyá metamorfizálódva létrehozta a „rakacai márványként” ismert dekoratív díszítőkövet. A kékesszürke és fehér sávos márványt több helyen bányászták a környéken, többek között a névadó település, Rakaca térségében is. A 20. század második felében annyira közkedvelt díszítőkő volt, hogy még a moszkvai KGST-palota építésére is jutott belőle.
A Rakacaszend melletti Kopasz-hegy oldalának egykori márványbányája
Ma már nem működnek a kőbányák, de benövényesedő maradványaikban remekül tanulmányozhatjuk a szép mintázatú márványféléket. Egy ilyen kiváló feltárás a Rakacaszendtől délre, a Kopasz-hegy nyugati lejtőjén található felhagyott kőfejtő, amely pár száz méteres kitérővel érhető el az OKT útvonaláról, a Vermek dombja irányából. A lelkesebb geokéktúrázók felkereshetik a márvány további feltárásait a Rakacaszend és a Meszes közötti országút mentén, de beépítve is láthatjuk a kőzetet a környékbeli települések épületeiben (pl. Rakacaszend Árpád-kori templomának falában).
Bódvarákó, Esztramos
Az OKT útvonala Rakacaszend és Tornabarakony után a Szalonnai-hegységnek nevezett kistáj erdős gerince felé veszi az irányt. Itt már a mélybe süllyednek a korábban említett ősi kőzetek és a „hatalmat” a különféle, döntően triász időszaki mészkövek és dolomitok veszik át. Nem véletlen tehát, hogy több helyen találkozhatunk az egykori mészégető kemencék (vagy itteni néven: milék) maradványaival, hisz csak a megfelelő minőségű mészkövek voltak felhasználhatók ezen ősi mesterség űzéséhez. A bonyolult szerkezeti felépítésű hegység kőzettípusai még a martonyi középkori pálos kolostorrom falait vizsgálva is kiválóan tanulmányozhatók.
A Martonyi felett levő pálos kolostorrom maradványai
A Szalonnai-hegység gerincén átkelve, komoly ereszkedés után érkezünk Bódvarákóra, amely után hamarosan elérjük a Rákóczi-barlang bejáratát és egyben a kőbányászat által megcsonkított sasbércet, az Esztramost is. A bonyolult szerkezetű hegy fő tömegét egy enyhén átkristályosodott triász mészkő alkotja, amelyet a geológusok Steinalmi Mészkő Formációnak neveznek. Alapanyaga egy trópusi lagúnában rakódott le, amely később a földkéregben uralkodó nagyobb nyomás és hőmérséklet hatására kissé metamorfizálódott. A számtalan barlangot rejtő Esztramos az elmúlt közel kétszáz évben az emberi tájátalakító tevékenység áldozata lett. A 19. század első felében indult meg a hegyet felépítő mészkőben található vasérc-indikációk kitermelése, majd a 20. század közepén a mészkőbányászat is. Mindkét ásványi nyersanyag alapvetően a borsodi nehézipart szolgálta, amely mára már az enyészeté. Az iparszerű bányászat során a hegy eredeti magassága helyenként közel 80 méterrel csökkent, s közben több tucat barlang is megsemmisülhetett. Nem véletlen tehát, hogy messziről egy „szuvas fog” képét mutatja az Esztramos.
Az Esztramos-hegy
A bányászat ma már a múlté, s az Esztramos az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság egyik féltve őrzött kincse, a benne található barlangokkal együtt. Ezek közül a Rákóczi (1. számú)-barlang látogatható csak, amely csodás borsóköveivel és tiszta, mély vizű tavaival a nemzeti park méltán egyedülálló természeti csodája. A többi barlang (pl. Földvári Aladár-barlang), az egykori tárók és maga a csúcsi nagy kőfejtő is csak külön vezetővel és engedéllyel látogathatók. A fenti kőbányában rendkívül szép kifejlődésű kalcitásványok tanulmányozhatók, nem is beszélve a Bódva-völgy felé nyíló felejthetetlen kilátásról.
Az Esztramosban lévő Rákóczi-barlang
Jósvafő, Tohonya-szurdok és Jósva-forrás
A kék ösvény az Esztramos megcsonkolt tömbjét elhagyva átkel a Bódva folyón, majd befut Bódvaszilasra, ahonnan már az Alsó-hegy és az Aggteleki-karszt triász időszaki mészköveit fogjuk taposni. Bódvaszilasról meredek kaptatóval érkezünk meg az Alsó-hegy platójára, amelyen szinte érik egymást a víznyelők, a dolinák (vagy gömöri tájnyelven: töbrök) és a zsombolyok sötéten ásító bejáratai. Hosszú, egész napos vándorlásunk során elhaladunk a középkori Szádvár romjai alatt (érdemes ide felmászni), a Horthy Miklós parancsára lerombolt Derenk község maradványai mellett, és Szelcepuszta érintésével érkezünk meg a Jósvafő környéki karsztfennsíkokhoz. A kék jelzés a dolinákkal és víznyelőkkel „lyuggatott” Kuriszlán-fennsíkról egy mély völgybe ereszkedik le Jósvafőtől északra, amelyben a Tohonya-patak folydogál.
A Szádvár romjai Szögliget felett
Az egykori Derenk község maradványai
A Tohonya-forrásból eredő vízfolyás az elmúlt pár millió évben fűrészelte bele magát a kemény triász (kb. 230 millió éves, ún. wettersteini) mészkőbe, amely folyamatot a terület lassú emelkedése és a kőzeteket átszelő törésvonalak is segítették. A hűvös és párás, szurdokerdővel „kibélelt”, kőfülkékkel tarkított, meredek falú völgyben a patak helyenként kis mésztufalépcsőkön bukik alá, amelyek a vízben oldott mészanyag kicsapódásával jöttek létre. Rövid séta után elhaladunk a Kossuth-barlang és a belőle kifolyó Nagy-Tohonya-forrás mellett, és beérkezünk Jósvafőre. A település nyugati részén áthaladva, pár perc alatt a Tengerszemnek nevezett tó partján, a Jósva-forrásnál találhatjuk magunkat.
A Jósvafő melletti Tohonya-szurdok (balra) és a Jósvafő-forrás (jobbra)
A Jósva-patak völgyfőjében (Törőfej-völgy) eredő Jósva-forrás a Baradla barlang ún. Alsó-barlangjaiból ered, s hazánk legnagyobb hozamú, hideg vizű karsztforrása. A triász mészkőből kiáramló, s a Baradla barlangot megcsapoló karsztforrás átlagos vízhozama 11 ezer liter/perc, de ez árvízkor akár 500 ezer liter/perc is lehet. A nagy mennyiségű oldott mészanyagot tartalmazó víz a barlangból kiérve, a megváltozott nyomás- és hőmérsékletviszonyok, valamint a növényzet szén-dioxid-elvonó tevékenysége miatt oldott karbonáttartalmát kicsapva mésztufagátakat épít fel. A Jósva-forrás vizét felduzzasztva hozták létre 1938 és 1940 között a Tengerszemet. Innen pár perces sétára található a Baradla barlang jósvafői kijárata, ahol kicsit megpihenhetünk a fárasztó vándorlásunk után.
A jósvafői Tengerszem
Aggtelek, Aggteleki-tó és ördögszántás
Jósvafő után az OKT útvonala a Baradla barlang feletti karsztosodott, jól oldódó triász mészkövekből álló, dolinákkal és borókásokkal tarkított térszíneken halad tovább. Aggtelektől északra, kiérve a Mész-völgyből, érdemes egy pár száz méteres kitérőt tenni a sárga jelzés mentén dél felé, hisz egyedülálló földtudományi értékeket kereshetünk fel.
Aggtelek település és a Tó-hegy „ördög szántotta” nyugati oldala között egy kis tavacska vize csillog, amely az Aggteleki-tó névre hallgat. Kevesen gondolnák, hogy Magyarország egyetlen állandó vizű, víznyelőben kialakult tavával van dolgunk. A régen Káposztáskerti-tónak is nevezett állóvíz helyén egy aktív víznyelő működött, amely a Baradla barlang Törökmecset-ágába vezette le a felszíni vizeket. A környező lejtőkről érkező agyagos hordalék miatt viszont „eldugult”, s helyén egy tó jött létre. A kicsiny, lefolyástalan tavacskát már többször kellett kotorni, mivel kis mélysége miatt gyorsan a feltöltődés áldozata lesz.
Az Aggteleki-tó
A tótól keletre magasodó Tó-hegy oldala is különleges földtani és felszínalaktani érték, hisz hazánk egyik legnagyobb és legtípusosabb karrmezője, népnyelven „ördögszántása” kereshető itt fel. A terület felépítésében a triász időszak közepének trópusi lagúnáiban lerakódott Wettersteini Mészkő Formáció kőzetei vesznek részt, amelyeket a talajon átszivárgó és szénsavassá váló csapadékvizek kiválóan, szinte maradék nélkül oldanak. A csupasz, hófehéren vakító mészkősziklákkal borított hegyoldal azonban nem volt mindig ilyen: korábban erdő borította.
Ördögszántás a Tó-hegy oldalában
Itt volt sokáig Aggtelek szőlőhegye, azonban az eredeti növényzet és a talaj megbolygatása után az eróziós folyamatok miatt a termőréteg lehordódott, s a korábban a talaj alatt oldódó mészkövek a felszínre kerültek. A lehordódó vályogos üledékeknek nagy szerepe volt az Aggteleki-tó helyén „működő” víznyelő eltömésében is. A tagolt mészkőfelszínen sétálva néhol karnyi vastagságú, szinte tökéletes kör keresztmetszetű oldásos üregeket fedezhetünk fel, amelyeket a korábban ott élő növények gyökérsavai oldottak ki (ún. gyökérkarrok). A tipikus karsztos térszín tanulmányozása után, ha időnk engedi, érdemes átsétálni az Aggteleket Jósvafővel összekötő műút túlsó oldalára is, ahol a Baradla egy ma is aktív víznyelőjét, a Zombor-lyukat kereshetjük fel.
Gyökérkarr
Kelemér, Nagy- és Kis-Mohos-tó
Az Aggteleki-tó és a Tó-hegy ördögszántásának megtekintése után - a kék jelzésre visszatérve - hamarosan a Baradla aggteleki bejárata feletti hatalmas sziklafal tetején találjuk magunkat. A Baradla-tetőnek nevezett csúcs oldalában is szép karrmezőt és gyökérkarrokat tanulmányozhatunk a kék ösvény mentén.
Aggtelek után az OKT a magyar-szlovák államhatáron halad, majd a Putnoki-dombság lankái felé veszi az irányt. Itt olyan érzésünk lehet ismét, mint amilyen a Cserehátban volt, hisz eltűnnek a triász mészkövek, a tipikus karsztos formakincs, és utunkat a Pannon-tó agyagos képződményein folytathatjuk, amelyek a rétegsorban mélyebben fekvő mészköveket fedik be (fedett karszt). Ez különösen esős időben nyújthat maradandó élményt.
A Putnoki-dombság
Az élő skanzen, Gömörszőlős, és a Tompa Mihály Emlékházról híres Kelemér után a kék sáv jelzés egy misztikus lápba, a Mohos-tavak területére csalogatja az óvatlan kéktúrázót. Az 1,8 hektáros Kis-Mohos és a 4 hektáros Nagy-Mohos medre a Piroska-hegy északnyugati részének megcsúszásával alakult ki, kb. 25-15 ezer évvel ezelőtt, a jégkorszak (pleisztocén) végén, a mainál hűvösebb és csapadékosabb éghajlaton. A lápok kialakulását, fennmaradását kőzettani, domborzati viszonyok és mikroklimatikus tényezők együttesen tették lehetővé.
A keleméri Nagy-Mohos-tó
Az egykoron tiszta vizű tavacskák a kialakulásuk óta eltelt időszakban feltöltődtek, s a tófejlődés lápi szakaszába léptek. Az értékes tőzegmohaláp területén olyan növényi maradványfajok, reliktumok (pl. hüvelyes gyapjúsás, tarajos pajzsika, tőzegpáfrány) találhatók, amelyek a jégkorszak óta bekövetkezett klímaváltozásokat csak itt tudták átvészelni. A lápokon mélyített fúrások vizsgálatai (pl. pollenek, csigák) alapján a tó elláposodásának szakaszai időben és térben ismertté váltak, az azóta lezajlott klímaváltozásokkal egyetemben. A kis tőzegmohalápoktól már egyenes út visz le a Sajó mellett fekvő Putnokra, amely a 133 km-es vándorlásunk végpontja is egyben.
A cikk megjelent a Turista Magazin 2018. májusi számában.
A KORÁBBI MAGAZINOKAT ITT LEHET MEGRENDELNI.
Térkép: Bába Imre
Kapcsolódó cikkeink:
Geokéktúra a Zempléni-hegységben
Jósvafő, a falu, amelynek lelke van
Hucul lovak nyomában a karsztvidéken
Az Esztramos barlangcsodái - a hegytető világa
Kéktúra: a Cserehát szelíd hullámain
