Girbe-gurba nyolcas a Pilisben

Mint oly sok Pilisbe tartó kirándulás, ez is Pomázról indul, ahol a buszra várók nekünk hosszúnak tűnő sora, a helyiek szerint igazából egészen rövidke. „Múlt héten pótlóbuszt is beállítottak, olyan sokan voltak” – meséli nekünk a rendszeresen Dobogókőre utazó úr, aki most is oda tart. Mint kiderült, a Platán előtti üstökben főzi a Jókai bablevest és a halászlét, amit nekünk is melegen ajánlott a figyelmünkbe, ha esetleg arra járnánk.

Ez a küldetés nem indul könnyedén, a kínaiból a dohányboltba, onnan a Bányai sörözőbe irányítanak minket, míg végül a kocsma melletti lángosos lesz a megmentőnk: Pista bácsi. A megállóból még látszik a lakókocsi, ahol régen üzemelt a lángosozó, ami most egy könyvekkel teleszórt kirakat mögött működik. Ínycsiklandó illatok szállnak ki a nyitott ajtón. Rögvest el is határozzuk, hogy egy békebeli sajtos-tejfölössel fogjuk levezetni az izgalmakat.

Egykor fejedelmi temetkezési hely, ma népszerű kirándulócélpont

A busz robog, egy szempillantás alatt elérjük a Kiskovácsipuszta megállót, ami nemcsak nevében puszta: egy kórházon kívül nem sok minden akad itt. Innen sétálunk a piros jelzésen befele az erdőbe, gyorsan magunk mögött hagyunk egy kiránduló csoportot, majd beérünk a romantikus nevet viselő Holdvilág-árok kiindulópontjához. Mellettünk halad a patak, a völgyben többször is keresztezzük az útját, köveken ugrálunk át, fákon mászunk keresztül.

A völgy vége előtt olyan 200 méterrel követhetjük tovább a piros keresztet egy rozoga és leginkább leomlottnak nevezhető falépcsőn, ha kihagynánk az árokból kivezető Meteor-létrán való felkapaszkodást. De miért is tennénk ilyet? Most következik az apró szurdok legérdekesebb része, ahol hatalmas kövek közötti kis ösvényen juthatunk a katlan végéhez. Ha felkapaszkodtunk a Meteor-létrán, egy fahídon átkelve térhetünk vissza a piros kereszttel jelzett ösvényre.

Óriások játékszere, avagy a Bölcső-hegyi kilátó

Ahogy továbbindulunk, és megkezdjük az első kaptatót a Bölcső-hegy felé, egy kedves pár felszólít minket, hogy élvezzük a napsütést. Nem lehet eltagadni, tényleg szép az idő, az emelkedő pedig még szebb, azt is ideje kiélvezni. Főleg, amikor a tetejéhez érve megpillantjuk a kilátót, ami első, sőt második ránézésre is leginkább egy Jenga-toronyhoz hasonlít, amit az óriások készítettek oda egy délutáni partihoz.

A tetejéről láthatjuk a Budai-hegység ismert szakaszait, a Gellért-hegyet és a János-hegyet is. Elfordulva Dobogókő adótornyai, továbbfordulva a Prédikálószék is előtűnik. Ha úgy érezzük, hogy elég hegyet láttunk, akkor forduljunk még tovább, és nézzünk rá a Dömör-kapu bányái által kirobbantott sziklafalra.

Ahova egyszer felmentünk, onnan le is kell jönni, először kis fellélegzést ad a Lajos-forrásig vezető, egyébként igencsak meredek útszakasz, ami után továbbra is a zöld jelzésen folytatjuk az utunkat. Itt a megérdemeltnél egy kicsit több lejtmenettel is találkozunk.

Legalábbis annak a közel 30 fős gyerekcsapatnak mindenképp kiváló kilátás tárul a szeme elé, akik a pihenőpad és a Kőrösi-Csoma Sándor emlékoszlop körül tömörülnek. Vicces módon az emlékhelynek talán több köze van a gyerekcsapathoz, mint a tibetológus Kőrösihez, ugyanis az eredeti emlékművet az óbudai Kőrösi Csoma Sándor Két Tanítási Nyelvű Gimnázium emelte még 1961-ben.

Az évek alatt az eredeti kőépítmény megrongálódott, a márványtábla pedig eltört. A ma is látható változat az 1973-as felújítás eredménye. A békésen ücsörgő Buddhát ábrázoló domborművet nézegetve egy pillanatra mi is Tibetbe képzelhetjük magunkat.

Dömörkapui fotókurzus és azok a bizonyos járatlan utak

Innen továbbra is lefele megyünk, nagyon alacsonyan fut a kedves kis Bükkös-patak, ami a Dömörkapu-vízesést táplálja. Az éjszakai hidegek megtették a hatásukat, dudorkásra és jégcsaposra fagyott a vízesés, ami nekünk itthon mindenképpen kedves látvány, de azért ne legyenek olyan elvárásaink, mintha a Niagarához tartanánk. Erre járó futókkal gyorstalpaló vízesésfotózó kurzust tartunk, gondosan továbbadjuk az Instagram egyetemén tanult trükköket.

A jelszó, mint mindig: járt utat járatlanért mindenképpen hagyj el; valamint vissza sose fordulj! Ennek szellemében nem arra indulunk, amerről jöttünk, hanem továbbmegyünk a zöld jelzésen, majd körülbelül egy kilométer múlva balra becsapunk az erdőbe egy jelöletlen, de cserébe kitaposott és jó meredek útra.

Persze a felfelé mászást kerülőutakkal sem lehet megúszni, ami senkit nem ér felkészületlenül, aki vette a fáradtságot, hogy ránézzen a tervezett útvonal szintprofiljára, mert a szemünket majd kiszúrja a grafikon által kirajzolt kétpúpú teve. De nem áltathatom magam azzal, hogy ennyire alaposan elemeztem a ránk váró útvonalat.

Ez olyan víz, ami után nem maradsz szomjas

Meredek a kaptató felfele a Lajos-forrásig, ahol még mindig hosszú sor áll, tucatnyi marmonkannával felszerelkezett ember várakozik békésen a sorára. De ez nem is csoda, mondják, hogy mindenképpen kóstoljuk meg a vizet, mert egyrészt gyógyír mindenre, másrészt pedig tizenhatszor jobb, mint bármelyik szénsavmentes ásványvíz. „Jobban érzi magát, mióta ezt issza?”- kérdezem. „Jobban nem, de rosszabbul sem” – hangzik a válasz és tulajdonképpen ez is több, mint a semmi.

Amíg várunk a sorunkra, tovább interjúztatjuk a helyieket, akik tökéletesen egyetértenek a 18. századi szerbekkel, akik ezen a vidéken éltek, és a forrásra „Dobra voda”, azaz „jó víz” néven hivatkoztak:

– mondja egyikük. „Nem maradsz szomjas utána, tudod?!” – teszi hozzá egy enyhe akcentussal beszélő nő, aki talán épp a mágikus Lajos-forrás vize miatt költözött a környékre. Ez utóbbi persze csak spekuláció, de nem zárhatjuk ki ezt az eshetőséget sem. Mi is sorra kerülünk, és tényleg friss, üdítő víz kerül a palackunkba, ami, mint megtudtuk, akár fél évig is elállna benne, ha lenne erre ideje. De azért ezt a fél litert ez a veszély nem fenyegeti.

Innen a Csikóvárak felé vesszük az irányt, amik már csak nevükben őriznek bármit is várakból vagy csikókból. Onnan tudjuk, hogy elhaladtunk a Nagy-Csikóvár mellett, hogy az addig felfelé tartó kaptatást egy meredek lejtő váltja. Lovakkal már csak azért sem találkozhatunk, mert ezt a nevet nem holmi ménesről, hanem a várat a 15. században építtető Chyko vagy Cikó nevezetű úriemberről kapta. A „várak” utáni lefele irány az út hátralévő részére meg is marad.

Lassanként kiérünk a szintén pusztai hangulatú, Csikóváraljai turistaház nevű buszmegállóhoz. Itt is van egy kis csalafintaság, mert a turistaház már nincs, emlékét csupán a buszmegálló őrzi. Óránként mennek innen a buszok vissza Pomázra, ahol már szinte érezzük a szánkban a lángos ízét. Azonban aki hétvégén lángosozni akar, annak nálunk jobban kell szednie a lábát, mert Pista bácsi ilyenkor csak kettőig van nyitva.