A nyár egyik legszebb asztroképén a Nap felszínét csodálhatjuk meg közelebbről, de hogy pontosan milyen érdekességeket láthatunk ezen a részletgazdag képen, azt cikkünkből tudhatjátok meg.
A Magyar Asztrofotósok Egyesülete által létrehozott Hónap képe sorozatnak köszönhetően immár harmadik éve csodálhatjuk meg hónapról hónapra a magyar asztrofotózás legszebb képeit. Az idei év júliusában dr. Francsics László elképesztően részletgazdag, Napról készült felvételét választotta ki legszebbnek a zsűri, a kép segítségével pedig most egy kicsit jobban is megismerkedhetünk azokkal az érdekes képződményekkel, amelyeket a Nap felszínén láthatunk.
Természetesen ezeket a formákat csak megfelelő fényességcsökkentő szűrőkkel lehet tanulmányozni, ezek nélkül soha ne próbálkozzunk belenézni a Napba, vagy fotózni azt.
Foltok a Napon
A napfoltokról már mindannyian hallhattunk, ezek azok a formák, amiket elsőre felfedezhetünk László fotóján. Már 1610-ben, Galileo Galilei olasz csillagász első távcsöves megfigyelései alkalmával észlelt foltokat a Napon. Később kiderült, hogy ezek a foltok változnak, megjelennek és eltűnnek, előfordulások gyakorisága pedig egy 11 éves ciklushoz kapcsolódik. A jelenlegi, 25. Napciklus előrehaladtával egyre összetettebb napfoltok, foltcsoportok jelennek meg a központi csillagunk látható felszínén, a fotoszférán. Ezeknek a foltoknak a megjelenése teljesen normális, a Nap működésével összhangban van.
Tűzvirágok - AR13055 bipoláris napfoltcsoport
Ezeket a sötét alakzatokat azért pillanthatjuk meg (megfelelő fényességcsökkentő eszköz segítségével), mert 2000 fokkal hűvösebbek, ezáltal kevesebb fényt bocsátanak ki, mint a normális, 5778 Kelvin fokos fotoszféra.
A foltokat a Nap mélyéből feltörő, rendkívül erős mágneses tér hozza létre. A mágneses erővonalakból álló nyaláb csökkenti a felszínen a plazma nyomását, ezáltal a hőmérsékletet is, így alakul ki a hűvös folt éppen ott, ahol a nyaláb a felszínt áttöri.
Mivel a mágnesnek két pólusa van, az erővonalak egy másik helyen, vagy egy nagyobb területen visszatérnek a Nap felszíne alá. Előfordulhat, hogy ilyen esetben kialakul egy foltpár is, és együttesen egy úgynevezett bipoláris napfoltot alkotnak.
A napfolt belső, sötétebb részét umbrának nevezik, az azt körülvevő érdekes, szálas szerkezetű részt pedig penumbrának, vagy fáklyamezőnek.
Szabályos, szimmetrikus, szép
A Hónap képén látható bipoláris napfoltot az AR13055-ös sorszámmal jelölték. Ez a jelenlegi napciklus egyik, ha nem a legnagyobb foltcsoportja, ami ezidáig a legszabályosabb bipoláris napfolt is volt a ciklusban. Feltűnő szimmetriája valóságos, ugyanis a foltcsoport ellentétes oldalainak polaritása is ellentétes. Ezt a jelenséget az űrben keringő Solar Dynamics Observatory magnetométerének felvételén is jól lehet látni. A kék az egyik, a piros a másik mágneses pólust jelöli:
Még mit láthatunk a képen?
Egy ilyen fotó elkészítése még napobszervatóriumok számára is kihívás, nem hogy amatőr asztrofotósok számára. Francsics László képén pedig nemcsak a napfoltok sötét részei és az azt körülvevő fáklyamezők rajzolódnak ki gyönyörű tisztasággal, hanem a fotoszférát (a látható napfelszínt) felépítő granulák is. Ezek azok a kis fényes szemcseszerű képződmények, amelyek napfolton kívüli részeken láthatóak a képen.
A granulák kb. 500 km átmérőjűek, a szemcsékben felfelé áramló forró gáz van, ez adja a világosabb foltokat, a szemcsék közötti sötétebb részben pedig az anyag már kihűlt, és befelé mozog.
A granulák folyamatosan változtatják alakjukat, és keverednek az őket körülvevő anyaggal. De hogy miként sikerült ezt a gyönyörű látványt megörökíteni Francsics Lászlónak, és hogy még milyen apró részleteket láthatunk rajta, azt most ő maga meséli el.
„A jelenlegi napciklusban most jelent meg először ilyen méretű, és tiszta szerkezetű bipoláris napfoltcsoport. Az AR13055 érdekessége, hogy a szemünk előtt alakult ki, és nem a peremen fordult be. Én pedig félretéve a Solar Continuum szűrőmet (540 nm), egy Edmund Optics 394 nm (fwhm: 10nm) szűrővel kezdtem kísérletezni, és a rossz légköri nyugodtság ellenére soha nem látott felbontást és kontrasztot értem el 30 cm tükörátmérőjű, napfelszín (fotoszféra) fotózására optimalizált Newton-távcsövemmel. Ezzel ismét egy nagy terv valósult meg, ugyanis az eredeti cél, a granuláció finomszerkezete mellett itt már megfigyelhetőek az amatőrcsillagászat határán észlelhető, úgynevezett intergranuláris jelenségek, másnéven filigree-k, melyek a granulációs cellák között feltörő mágneses tér hatására képződnek a »völgyekben«. Ezek az apró világító struktúrák pontszerű, vagy apró kukacokra emlékeztető, láncszerű, hol egyenes, másutt görbe és cikkcakkos elnyúlt formákat öltenek.”
