Novemberi lapszámunkban mutattuk be a Szent Mihály-dombon álló kápolnát, amelyet a hagyomány szerint a Balaton jegéről megmenekült halászok építtettek. De vajon mi történhetett odakint? Milyenek voltak a rianások és mi volt az a turolás? És vajon tévedett-e Jókai Az aranyemberben?
A Keszthelyi-hegység előfutárának számító, mindössze 136 méter magas Szent Mihály-domb kiugró sziklaszirtje számomra hatalmas felfedezés volt. Olyan ez a hely kicsit, mint a „hegy” és a tó unikális találkozása a Tihanyi-félsziget nyugati partján vezető turistaúton, ahol semmiféle civilizáció nem zavarja a tóval való kapcsolódásunkat. Itt sem sok, de itt gyorsan elkezdünk töprengeni a kápolna építésének különös történetén.
Miszerint egyszer 46 halász ment ki a jégre halászni, de hatan a vízbe esve életüket vesztették, a többieket viszont szerencsés módon partra sodorta a szél a jégtáblán. „A jó Isten segedelmével 40 ember egy jégdarabrul megmenekült – 1739” állította az 1964-ben történt restaurálás során eltűnt fogadalmi kép. Ekkor, az ásatás során derült ki, hogy a kápolna nem 1739-ben és nem a hálás megmenekülők által épült, mint ahogyan a fogadalmi kép alapján azt gondolták korábban, hiszen a munkálatok román stílusú ablakokat is feltártak, nem is beszélve az akkor megtalált freskótöredékről, amely szerint a kápolna 1622-ben már állt.
De mit történhetett a jégen? Hogyan nézett ki a Balaton, amikor még rendszeresen befagyott az egész víztükör?
Cholnoky Jenő és Az aranyember
A konkrét esetről nem találtam semmilyen dokumentumot, cserébe belefutottam egy sokkal híresebb történetbe, amely a Balaton jegéhez kötődik. Nevezetesen Jókai Mór Az aranyember című közismert könyvéhez, amelyben Krisztyán Tódorral a rianás végzett a Balaton jegén.
Jókai Mór így ír: „Mikor a beállott Balaton jegére legelőször rásüt a nap, először valami csodálatos zengés támad a jégben; mintha ezer meg ezernyi érczhúrok pattognának le egy tündéri hárfáról. (…) A titkos zing-zöngés egyre hangosabb lesz, a tündérek ott a víz alatt már tele marokkal ragadnak hárfáik húrjaiba, éles pattanások kezdenek hangzani, mik folyvást emelkedő erővel a lövések hangjáig fokozódnak. (…) Most egyszerre egy olyan rettentő dördülés hangzik, mintha száz ágyút sütöttek volna el egyszerre. (…). S a dördülés munkája iszonyú; (…) végigrepedt a jégtábla s a kétfelé nyílt tömeg között egy ölnyi széles tátongó nyílás támadt. A rianás!”
Leviczki Anita, a Magyar Földrajzi Múzeum munkatársa egy kiváló cikkében viszont a neves geográfust, Cholnoky Jenőt, a Balaton lelkes kutatóját idézi, aki a Balaton télen című írásában pontosan leírja a jég mozgásának minden szívet jeges borzadállyal eltöltő hanghatásait.
Csakhogy - és itt jön a kevesek által ismert igazság - Cholnoky Jenő és a geográfia tudománya szerint a jég döbbenetes hanghatása nem nappal, hanem este, s különösen derült, hideg éjszakán hallható, hiszen az a jégtömegnek a hidegben való összehúzódása miatt keletkezik.
Ráadásul általában csak nagyon keskeny repedés keletkezik az irdatlan jégtestben ilyenkor, kivéve az ún. főrepedéseket akár több arasznyi hasadékait, amelyek mentén a tó jégfelülete hatalmas, nagyjából kör alakú táblákra töredezik (Cholnoky szerint a tó nyugati medencéjében mindig öt nagy tábla keletkezett). Ugyanakkor ezek még mindig a lehűlés és a jég összehúzódásának a következményei.
Illusztráció: 1930. Balatonaliga (ekkor Balatonfőkajárhoz tartozott), jégtorlódás a Balaton-partján, háttérben a Kolozsvári-villa.
Rianás és turolás
Sőt, Cholnoky arra is felhívja a figyelmet, hogy a nép nem ezeket a hasadásokat hívta rianásnak, hanem azt, amikor ezek a repedések az olvadás során beáztak. Jókai Mór pedig később bevallotta Mikszáth Kálmánnak, hogy ő személyesen egyébként nem is látta és hallotta a jég döbbenetes ricsaját.
Ez eddig érdekes, de akkor mi nyelhette el Krisztyán Tódort a jégen?
A válasz jó eséllyel a Cholnoky által leírt turolás kevésbé ismert jelenségében keresendő. A főrepedésekben újra megfagyó víz gyengébb jégréteget képez a környezeténél, s egy felmelegedés következtében kitáguló jégtáblák horizontális mozgása az egykori főrepedések helyén található vékony jeget feltorlaszolja a két tábla között. Cholnoky természetesen még le is rajzolta ezek fajtáit.
Előfordult az is, hogy a repedés egyik kisebb jégtáblája becsúszik ilyenkor a nagy alá, s „aki ügyetlenül rálép az alátolódott darabra, az alatt ez lebillen, az ember becsúszik a jég alá s az álnok jégtábla még be is csukódik felette s a szerencsétlen menthetetlenül elveszett”.
Csúnya halál végezhetett Krisztyán Tódorral... Ugyanakkor a halászok Jókaival ellentétben minden bizonnyal ismerték a turolás jelenéségét, hiszen akkoriban rendszeresen halásztak még a jégen. Ha igaz, hogy vihar volt (márpedig Szí Árpádnak az esetet leíró költeménye is hatalmas szélről emlékezik), akkor a tó víztükre valószínűleg nem volt teljesen beállva és a szél szétszabdalhatott egy jégtáblát, amelyen a halászok tartózkodtak. Ezért estek bele páran a vízbe, míg a többieknek szerencséjük volt, s partra sodródtak egy nagyobb táblán. Éppen Szent Mihály-dombjánál, ahol a hagyomány szerint ezért kápolnát emeltettek.
Vásárold meg novemberi lapszámunkat a Turistashopban, vagy az újságárusoknál, és olvasd el a szezonon túli Balatonról szóló írásainkat! Korábbi lapszámainkat pedig IDE KATTINTVA TUDOD ELÉRNI.
A cikkben felhasználtuk Leviczki Anitának A Földgömbben megjelent, A téli Balaton tüneményei című írását.
