Aki szépséges háttér előtt lovagolna naphosszat, annak kiváló célpont a Kőszeghegyalja. Dimbes-dombos, hegyes-völgyes, változatos tájakon közelíthető meg a Dunántúl legmagasabb pontja, az Ausztria és Magyarország területén egyszerre lévő Írott-kő.
Bizony érdemes az első napsugarakat már talpon köszönteni, ha az ember efféle túrára indul. Lovak ellátása, szerszámok ellenőrzése, és nyergelj, fordulj, zsebre a GPS-t (feltöltve érdemes), hadd figyeljen a „Nagytestvér”! (Az iránytűvel bajlódjanak a romantikusok…) Hasznos lehet még egy okosabb telefon, amelyen van Google Föld alkalmazás. Szóval mindent zsebre, nyeregtáskába vagy övtáskába, aztán toronyiránt! Pontosabban „hegyiránt”... Állandó útitárs ugyanis az Alpok varázslatosan szép „lába”, a Kőszegi-hegység. Túránk a magyar-osztrák határral nagyjából párhuzamosan, az egykori „tiltott zóna” mentén halad.
Gyógyító érték - Gencsapáti, Szent-kút
Két faluból összenőtt település közvetlenül a vasi megyeszékhely mellett. Szép, szép, de elkanyarodni erre legfeljebb a falutól távolabb lévő Szent-kút kedvéért érdemes. Egy kis forrás fölé emelték ezt az emlékhelyet évszázadokkal ezelőtt. Vize ugyanis visszaadta egy kislánynak a látását - így szól a fáma. Kiváló pihenőhely a túra első szakasza után. Viszont a lovakat nem szerencsés itt megitatni, pláne akkor, ha már kimelegedtek. Legyen nekik elég egy jókora fejmosás a melegben - de abból a fajtából, amelyet pillepalackból a kupájukra öntenek… A mezőgazdasági utak zavartalan simaságát élvezve egyébként gyorsan lehet haladni errefelé. Irány Bozsok!
Kincs, ami van - Bozsok
Kőszeghegyalja tipikus falucskája. Alig pár utca, de a legrégebbi az jó hosszú. Errefelé akkor sincs gond, ha a parancsnoki patás történetesen kimondott ellenszenvet érez és éreztet, ha kerekes, pöfögő járműveket lát. A hegyek tövében nőtt falvak ugyanis (bár „kóstolgatja” már őket a turizmus) csendességükről és elhagyatottságukról híresek.
A község közepén egy keresztút - kis kanyarral - Rohoncra visz. Pazar kilátás nyílik innen az Alpok ausztriai vonulataira. Számtalan aprócska házikó elszórtan a hegyoldalban - mintha az ember „csakazértis” meg akarta volna mutatni a természetnek, hogy képes akárhol letelepedni. A határ innen annyira van csupán, amennyit egy légy két levegővétellel repülni képes. Ha beteltünk a látvánnyal, és lefényképeztük lovunk két figyelmes füle között a tájat, ideje leszállni. Bozsok kincsei a kastélyok. Az egyik (illetve annak már csak a romja) egyre mélyebb csalántengerbe burkolózik. Az egykor négytornyú, csodálatos palota nem menekült meg. A közeli Sibrik-kastély viszont igen. Utóbbi szállodaként és étteremként él tovább.
Bár a Batthyány-kastélyban még II. Rákóczi Ferenc is (azután meg az osztrák császár, de ki érti a történelmet?) vendégeskedett annak idején. Először az enyészet harapdált ki tekintélyes darabokat belőle, majd egy villámcsapás okozta hatalmas tűz adta meg neki a végső döfést. Ma már csak némi szabályosan rakott kőhalom (falmaradvány) árulkodik az egykori csodáról. Elbújtatva házak mögé, a bokrok közé.
Hangulatos műemlék pincesor - Cák
Úti célunkhoz képest kitérőnek számít, de mindenképpen megéri. Ékszerdoboz, nincs jobb szó rá. A pincesor környéke turistaszezonban a férfi lovasok Mekkája. Egykor hatalmas szőlők övezték a zsúpfedeles, földpadlós kunyhókat, melyek leginkább az idegenforgalomnak köszönhetik, hogy nem lett belőlük homokbucka. Ma már más a kép. Hajszálvékony utacskán kell felbaktatni a pincékhez. Az autóknak bizony jól össze kell húzniuk magukat, hogy elférjenek rajta. Tovatűnt a szőlő, gyümölcsösök nőttek a helyén, ám a helybeliek még mindig adnak a hagyományra, s jó bor meg buzgó kínáló akad errefelé (főszezonban) bőven. A kószáló barikat megsimogatjuk, hogy pár percig nyújtóztathassuk kengyelben gémberedett lábainkat, de a kézműves-kiállítások és -bemutatók nem a lóval túrázókat célozzák meg. Már persze, ha a csapat belátható időn belül el akarja érni a célját - ami már nincs ám olyan messze.
Kivel, ha nem Velem?
Eddig tartott a túra „kéjutazás része”. Meg a kevésbé viharedzett lovasok erőnléte is nagyjából… Pedig most jön a java! Velem községének alig háromszáz állandó lakója még tudja, milyen az igazi falusi lét. Sőt büszkék rá, hogy élik. Bár már beszivárogtak az ingázó városiak, maradt azért a „kemény magból”. A főkötős, esetenként népviseletes nénikéket nem zavarja a patadobogás. Mosolyogva kijönnek, és gyümölccsel kínálnak.
Idáig nagyjából sík terepen értünk el. A falu szélén azonban félelmetesen szép monstrumként tornyosul elénk a „Hegy”. Amelyet (szent ég!) meg kell mászni. Méghozzá irgalmatlanul emelkedő, keskeny szerpentinen. Ideje felkötni minden alsóneműt, és reménykedni, hogy helyesen mértük fel lovaink erőnlétét.
Az Írott-kő (régi nevén Szál-kő) nemcsak a Kőszegi-hegység, hanem az egész Dunántúl, sőt a szomszédos Burgenland szövetségi tartomány legmagasabb pontja is egyben. A hegytetőn 1923-ban épült kilátó különlegessége, hogy egyszerre fekszik Magyarország és Ausztria területén. Éppen ezért 1990 előtt hosszú évtizedekig nem volt látogatható. Most azonban jó időben tódulnak ide a turisták. Több irányból megközelíthető. Lóval talán a Velem fölötti Hörmann-forrás felé tartva a legkevésbé nehézkes. Odáig ugyanis fel lehet jutni lankás szerpentinen, aszfaltúton, s csak a maradék 2,5 kilométert kell az erdei utakon megtenni. Miért jobb az aszfalt, mint az erdő? Nos, azért, mert ez az erdő bizony kemény és darabos sziklákon áll. Célszerűbb a fennmaradó rövidke távot is a hátas mellett sétálva megtenni, igazgatva az állat lépteit. A sziklás, bokatörő meredélyeken így vihetjük át a legbiztonságosabban őt.
A csúcs elérését megelőzően lovon és emberen egyaránt erőt vesz a kimerültség. De az útközben megcsodálható panoráma (illetve a kecsegtető friss, zöld fű) feledteti a fáradalmakat. A mélyben elterülő „patchwork” típusú tájat bámulva világossá válik, mi vonzza az embereket a magasba. Valahol itt kezdődik a mennyország…
A hegyre vezető szerpentineken itt-ott parkolókat alakítottak ki, melyek alkalmasak a kísérő lószállítók leparkolására. A túra örömei és megpróbáltatásai itt véget érhetnek a kényelmesebbek számára. Vannak azonban, akik fáradtan is keresnék tovább a kalandot. Nos, ők visszaindulhatnak a kiindulási helyre lábon (ám már eléggé kétséges a világosban történő érkezés), esetleg jó előre bebocsátást kérhetnek valamelyik helyi lovasiskolába, szálláshelyre. A vagányok meg egyszerűen lovagoljanak le a velemi rétekre, verjék fel a sátrat a szelídgesztenyék alatt, csatoljanak a lovaikra béklyót, avagy csavarjanak le számukra cöveket, aztán tegyék el magukat másnapra! Máshoz már nem nagyon lesz erejük, ezt tapasztalatból mondom.
Túra útvonala: Dozmat - Gencsapáti - Bozsok - Cák - Velem. Táv: kb. 45-50 km. Időtartam: egész napos túra
Bár a távolság nem nagy - légvonalban legfeljebb 26-28 kilométer lehet Dozmat és az Írott-kő között -, az ismeretlen földutak és erdőségek, no meg a szaporán terjedő kerítéshadak olykor igencsak meg tudják tréfálni az embert. Szóval célszerű nagyjából 45-50 kilométer megtételével és egész napos lovaglással számolni. A túra utolsó része ráadásul kemény hegymenet. A tengerszint fölé 883 méterrel magasodó csúcsra leginkább csak a ló mellett sétálva lehet feljutni. Ez egyrészt a túraló megfelelő edzettségét kívánja meg, másfelől pedig a kiegyensúlyozott, stabil idegrendszert - hiszen sehol nem veszélyesebb egy „kis hiszti”, mint százméteres szakadékok mellett, a keskeny szerpentinen.
A cikk megjelent a Turista Magazin 2014. júniusi számában.
Kapcsolódó cikkeink:
Spanyol hódítók az "őrállók földjén"
Élet a Kéken DDK 1. rész - Írott-kőtől Molnaszecsődig
Élet a Kéken DDK 2. rész - Molnaszecsődtől Zalalövőig
