Lukács Péter tizenkilenc évesen döntött úgy, hogy kerékpárjával világgá megy. Húsz országot érintve, 432 nap múltán tért haza. Közel 14 ezer kilométert tett meg. Bár a magánnyal eltelt egy időre, megtanulta tisztelni a küzdelmeket.
Lőrincz Rebeka: Tizennégy hónap alatt húsz országban jártál. Előre megtervezted az utat?
Lukács Péter: A húsz közül csak egyet, Görögországot tűztem ki célul indulás előtt. Tavaly júniusban érettségiztem, és úgy döntöttem, kihagyok egy évet egyetem előtt. Ekkoriban mindennek középpontjában egy lány állt, akivel szerettem volna minél több időt tölteni, viszont július végén kosarat kaptam tőle, és ezzel az egész előttem álló év üressé vált. Egy ideje már élt bennem az ábránd, hogy világgá megyek bicajjal, bár a leghosszabb utam addig tizenöt napos volt. Felmentem a Workaway nevű portálra, ahol önkéntes munkákat hirdetnek a világ minden tájáról, és írtam pár görögországi farmnak. Egy választ kaptam, a legkisebb és legtávolabbi szigetről. Elhatároztam, hogy elmegyek odáig, de hogy azután mi lesz, arról fogalmam se volt. Nem tudtam például, hogy a pénzem meddig lesz elég. Érettségi után a nagyszüleimtől is kaptam pénzt, amit végül biztosítás helyett a táska aljába varrva vittem magammal.
L. R.: Mit kell tudni a járgányodról, illetve mit vittél magaddal?
L. P.: A bringát két éve vettem használtan: könnyű vázas országúti. Vittem magammal egy szett külsőt, két belsőt, foltokat, bovdeneket és fékpofákat. A bringatáskát részben én varrtam, a foltozgatásban nagy rutint szereztem az út során is. Egy szett váltóruhát vittem, nem sportholmikat, hanem az otthoniak közül, és esőkabátot, nadrágot.
A hálózsák szerintem a felszerelés leglényegesebb része volt, profi alpinista cucc, mínusz 27 fokig tartja a hőt. Ezenkívül napló, Goethe Faustja és térképek voltak nálam, GPS-t nem vittem.
A bringa egyébként jól működött, és mázlim is volt, mert a Budapest–Athén-szakaszon például csak egyszer kaptam defektet. Utána egyszer elromlott a hátsó kerékagy, majd Iránban elkezdtek törni a hátsó küllők. Illetve ekkoriban egyszer eltört a váz is, de pár órával később egy faluban találtunk fantasztikus kovácsokat, akik rögtön meghegesztették. Teheránban kicseréltük az összes küllőt hátul, illetve a kazettát és a láncot, innentől nem volt nagyobb gond hazáig. Összesen körülbelül huszonöt defektet kaptam.
Iránban, a Zagrosz-hegység közelében
L. R.: Mikor és hogyan vágtál neki?
L. P.: Szeptember 25-ére tűztem ki az indulást. Édesanyám szimbolikusan segített felcipelni a biciklit az utcára, megöleltem, majd kigurultam az utcánkból, elhagytam Solymárt, Hűvösvölgyet, a Moszkva teret, a Duna hídjait, végül leértem az Alföldre. Itt álltam meg először, itt néztem először vissza: akkor esett le, hogy ez már nem ábránd, hanem a félelmetes valóság.
L. R.: Milyen érzés volt?
L. P.: Kérdések kavarogtak. Hova is megyek, mennyi időre, egyáltalán miért? Az első hét volt a legnehezebb, utána fokozatosan apadt bennem az otthon utáni vágy. Az utazás tizenegyedik napján értem el a görög határt, ami euforikus érzés volt, viszont itt szembesültem azzal is, hogy a pénzem harmada már elfogyott. Csak arra költöttem, ami feltétlen szükséges, szállásért nem fizettem, ebben az időszakban javarészt romos házakban éjszakáztam. Nagyon sokszor a helybéliek is befogadtak. Görögországban megpróbáltam munkát találni, de esélytelen volt. Végül ismét írtam a Workaway-en, és egy nem túl messzi farmon kötöttem ki, ahol három hetet dolgoztam. Akkor viszont meguntam, így november elsején ismét útnak indultam, a kis sziget irányába. Pénzem nem származott a munkából, így egyfajta önkéntes nyomorban folytattam az utat, egyedül kenyérre költöttem, és út menti gyümölcsöket ettem. A maga módján élveztem ezt a vergődést, de eléggé le is gyengültem tőle.
L. R.: Mikor érkeztél meg a szigetre?
L. P.: November közepén. A farm a hegytetőn volt, a tulajdonosa egy sokat látott, jólelkű, középkorú úriember, Dimitri, akivel később nagyon jó kapcsolatba kerültem. Egy faviskóban laktam, amelynek falai se nagyon voltak. Szinte csak deszkák, rajta egy raklap, azon egy matrac, de iszonyúan élveztem. Itt töltöttem az egész telet.
Mondtam Dimitrinek, hogy bár önkéntesként érkeztem, bármit rám bízhat, mert nagyon nagy szükségem van a pénzre, hogy tovább tudjak menni. Ő végül is szerzett nekem munkát a farmon kívül: turistaösvényeket tisztítottam a hegyen.
L. R.: Tartottad eközben a kapcsolatot az otthoniakkal?
L. P.: Minden este tudattam apukámmal, merre járok. A szüleimmel tartottam csak a kapcsolatot, mással nem nagyon. Furcsa volt, ha megkérdezték, hogy vagyok, nem tudtam válaszolni. Az elején lelkiismeret-furdalásom is volt, mert sokan kérték, hogy ne menjek el. És önzőnek éreztem magam, de még csúnyább lett volna mások miatt maradni.
A Boszporuszon innen, a törökországi Kirklareli felé
L. R.: Meddig maradtál a szigeten?
L. P.: Februárban jött még négy önkéntes, és ezzel megszűnt az a leszűkültség, bensőséges érzés. Kitűztem, hogy március 10-én továbbindulok Törökországba. Egyik nap, amikor a hegyen dolgoztam, az ösvényen felbukkant egy kurd fiú, aki a szemközti, egész közeli partról érkezett. Csak állt felettem, és mesélt, családról, nőkről, államról, és olyan volt, mintha egy teljesen más valóságból érkezett volna. Ő volt az első közel-keleti ember, akivel találkoztam, és a szigetről távozva őt látogattam meg elsőként. Teljesen magához kötözött: vitt a motorján mindenhova, én pedig gyönyörködtem a számomra addig ismeretlen kultúrában. Jó időszak volt, de pár nap után hiányozni kezdett az utazás, így aztán elbúcsúztam tőlük.
L. R.: Merre vetted az irányt?
L. P.: Keletnek, a kurd területek felé. Ekkoriban Gazianteptől nem messze történt egy furcsa eset. Egyik este egy szép folyóparti szakaszon vertem tábort. Hamar el is aludtam, majd arra riadtam az éjszaka közepén, hogy reflektorok villognak, valaki ütögeti a sátor tetejét, és lendületesen beszél törökül. Amikor négykézláb kimásztam a bejáraton, és felemeltem a tekintetem, mindenütt bakancsokat láttam, és rám meredő puskacsöveket. Bátortalanul feltartottam a kezem, közben igyekeztem teljesen felébredni. Elkérték az útlevelemet, majd annyit kivettem a szavaikból, hogy szedjem össze a sátorfám, mert terroristák és farkasok vannak az erdőben, sőt még a folyó is kiönthet éjjel. Próbáltam elmagyarázni, hogy én inkább maradnék, de hajthatatlanok voltak. Eddigre már egészen megbarátkoztunk; segítettek összepakolni, berakták a kocsiba a cuccaimat, és végül az egyik katona fegyveresztergályos-műhelyében kaptam helyet, ahol két ember gépfegyverrel őrizte a műhelyt, amíg aludtam.
L. R.: Nem riasztott vissza a történet?
L. P.: Valójában nagyon örültem, hogy megtörtént.
Az egész utazás alatt nagy lecke volt, hogy az emberek mindig úgy viselkednek velünk, ahogyan mi viselkedünk velük.
Abban a helyzetben el se tudtam volna képzelni, hogy lelőnek. Szerintem, ha az ember mindig nyugodt és szelíd, a többi ember látja, hogy semmi értelme játszmákat játszani – ezzel megszűnnek az osztályok, politikai és vallási különbségek. Csak embernek kell lenni, és nem csinálni hülyeségeket.
L. R.: Irak, majd Irán következett a sorban.
L. P.: Igen, az iraki Kurdisztánban folytattam. A kurd nép nagyon szimpatikus volt; az emberek jóval érzőbbek, és nincs bennük semmi távolságtartás. Nem messze a határtól, Szulejmániában történt meg az út során először és szerencsére utoljára, hogy megbetegedtem. A csapvíz volt az oka. Mozdulni alig bírtam, két napig aludtam a befogadóimnál, de felépültem, és pár nappal később átléptem az iráni határt.
Népiskola Iránban – vizet kérni mentünk be, és rengeteg kedvességet kaptunk. A tanárok meghívtak teázni és dinnyézni
Iráni sivatag Yazdtól délre
L. R.: Lassanként elhagytad a kurd vidékeket.
L. P.: Igen, a következő fontos mérföldkő Iszfahán, a perzsa kultúra központja volt. Kelet felé haladásom utolsó napjainak egyike bizonyult talán a legnehezebbnek az egész utazás során. Két nagyváros közt húzódott egy kis út, körülbelül 120 kilométeres szakasz, két köztes faluval. Mint megtudtam, az út fele aszfalt, a másik fele földút, középen egy karavánszerájjal. Már az első szakaszon elég erős szembeszél csapott meg. Gondoltam, az első faluig nem lehet baj, sok időm van. A szél viszont nem szűnt, lassan délután lett, majd kora este, és ahogy hátranéztem egyszer, láttam, hogy fekete felhők gyülekeznek mögöttem. Iszonyúan megijedtem. A teljesen sík sivatagban csak néhány cserje övezte az utat, sátrat verni nem lehet a homokban, az egyetlen fémtárgy pedig közel s távol a biciklim volt. Kezdtem nagyon megijedni. Belehúztam, eltelt egy óra, már dőlt rólam a víz és remegtem, amikor – mint a mesében – az út felfutott egy dombra, és a túloldalon egy oázis várt, kis kőházzal. Tizenöt perc múlva megérkezett a vihar is.
L. R.: Hová lettek a falvak?
L. P.: Ezt a kérdést én is feltettem másnap reggel, főleg miután szembesültem vele, hogy az oázis vize nem iható, egy liter vizem maradt, és nem tudom, hol vagyok. Aztán egyszer csak megtaláltam az elhagyatott szerájt. Láttam már ilyet, de valami fura érzésem volt; odamentem, és benéztem. Az egyik szobában egy bicikli és egy sátor állt, amelyből egy kopasz, fekete szakállas arc nézett ki, hogy jó ég, te mit keresel itt? Így ismerkedtem meg a spanyol Luisszal, aki épp Pekingből tartott hazafelé. Mondta, hogy végül is tekerhetünk együtt pár kilométert, és ebből lett aztán 3200 kilométer és két hónap. Hibátlanul kijöttünk, sosem éreztem, hogy most már egyedül akarok lenni. Nagyon szerettem sok dolgát, a humorát, akcentusát vagy ahogy főzött. Nagyon ritka, testvéries kapcsolat volt a miénk.
Grúziában, Akhalkalaki mellett
Iráni pihenő
L. R.: Merre vitt a közös út?
L. P.: Egy hónap után untuk meg a sivatagot, akkor stoppoltunk Teheránig. Onnan később a Kaszpi-tenger felé vettük az irányt, átkelve az Alborz két-háromezres hágóin. Június végén, Grúzia felé tekerve ébredtem rá, hogy fogyóban a 300 euró, amit Görögországban kerestem. Vonzott Nyugat-Európa, és sikerült is munkát találnom egy francia borászatnál, szeptemberi kezdéssel. Luis nem tartott velem, ezért úgy tűnt, egyedül kelek át a tengeren Bulgáriába. Búcsúzásunk helyszínén, Batumiban viszont megismerkedtünk Maraikéval, egy huszonnégy éves, szőke, kék szemű német bringás lánnyal, akiről kiderült, szintén Bulgária felé tart. Vele egyre bensőségesebb viszonyba kerültem az út során. Iszonyú erős ember, hihetetlen történetekkel.
Nagyon tetszett benne, hogy a félelem nem része az életének. Három hetet töltöttünk együtt; nyár volt, az élet pedig édes és gyönyörű.
Végül Macedóniában, egy elágazásnál vettünk búcsút.
Macedóniában, a Preszpa-tó feletti szőlőkben
L. R.: Franciaország felé fordultál?
L. P.: Ekkoriban írt a borászat, hogy mégsem tudnak fogadni. Megijedtem, mert már a vésztartalékomból éltem. Még a görög szigeten jó barátságba keveredtem egy hetvenkilenc éves svájci nővel, gondoltam, meglátogatom, hátha tud segíteni. Albániából Olaszországon és az Alpokon átkelve augusztus 20-án meg is érkeztem hozzá Svájcba. Kiderült, rengeteg munka van a ház körül, így végül két hónapig dolgoztam neki, aztán október tizenhetedikén elbúcsúztam, és Franciaország felét vettem az irányt, hogy megnézzem az óceánt. Aznap, nagyon szimbolikusan, ahogy elértem a partot, beköszöntött az ősz. Öt fok alá csökkent a hőmérséklet, havas eső esett, és én hirtelen, egyik pillanatról a másikra nagyon jóllaktam az utazással.
L. R.: Hazafelé vetted az irányt?
L. P.: Igen, szinte toronyiránt. Útközben utolért a tél, két napig esett a hó, bokáig ért. Lett volna pénzem, hogy panzióba menjek, de gondoltam, mikor sátrazzak, ha nem most. November 23-án értem el a magyar határt, folyt a könnyem és nevettem. Édesapámnak van egy kis faháza Felsőörsön, oda vettem be magam, hogy legyen pár napom megérkezni. Minden nagyon szokatlan volt; eleinte a kis vaskályhán főztem, a földön ülve ettem a saját lábasomból a saját rizsemet. Az ötödik napra sikerült megérkeznem a huszonegyedik századba, majd azután haza, Solymárra. És az utazás 432. napján véget ért a történet.
Kőszeg mellett, az osztrák–magyar határnál
L. R.: Tervezel ismét felkerekedni?
L. P.: A közeljövőben biztos nem. Az utolsó szakaszon már nagyon egyedül éreztem magam. Amikor ültem az utcán, és néztem az embereket, arra gondoltam, milyen jó, hogy van otthonuk, ahol meleg van, vannak ablakai, és tudunk kihez beszélni. Nem az utazással van a baj, hanem a magánnyal, a csönddel. Persze valahol ezért indultam el, de az út végére nagyon jóllaktam vele. A küzdelmeket viszont megtanultam tisztelni. Ez a maga módján ostoba dolog, de mégis mindennél fontosabb. Mert úgy gondolom, a küzdés építi igazán az embert.
Térkép: Turista Magazin
Az interjú a Turista Magazin 2019. februári számában jelent meg. Korábbi számainkat ide kattintva tudod megrendelni, előfizetni pedig itt tudsz ránk.
